A megújulás hiteles programja – Bevezetés
Fogy a magyarság életereje, hite abban, hogy a közeljövő számára üdvös, előnyös, megtartó változást hozhat. Ennek most már, ahogyan egyre mélyebben süllyedünk bele valamibe, amiről nem is tudjuk pontosan micsoda, nemcsak a kormány maffiás túlélőképessége és a kiterjedt médiaterror az oka, hanem kétségkívül egy mélyen látó, bátor, a saját hibákkal, sőt a nemzeti gyengeségekkel is szembenéző program hiánya – az útmutatás hiánya az oka. A társadalom nem csak kormányváltást, hanem egy realista, de bátor, a függetlenségre épülő, már talán nem is rendszerváltó – mert hisz ez a szó is csak elkopott mostanra –, hanem megtartó magyar programra vár. Mert most már szembe kell nézni nemcsak a rendszerváltáskor elkövetett hibákkal, mulasztásokkal, a paktum és a régi rendszer átmentésének, az SZDSZ és az MSZP idegenséget szolgáló politikájának a súlyos következményeivel, hanem az Európai Unióhoz történt erőszakos csatlakozás elhibázott voltával, önfeladásaival is, amelyekben mindkét politikai oldal ludas. Jelenlegi uralkodó elitünknek immár kettős bűne, hogy a rendszerváltás és a privatizáció elhibázott, csak a kicsiny uralkodó réteg érdekeit szeme előtt tartó bűnelkövetései után belement egy rossz feltételű, nagyon előnytelen csatlakozásba, és most ráadásul még az uniós pénzeket is vagy elherdálja, vagy meg sem szerzi. Magyarországot gyarmatosították, és a jelenlegi rezsimet a gyarmatosítók éppen azért tartják kormányon, hogy ezt a vészhelyzetet, a magyarság végső eljelentéktelenedését elfedje, a kezében lévő médiumokkal szétmagyarázza.
Ugyanakkor az unió páncélja már annyira megkötött rajtunk, mint teknőc hátán a kitin, nem bírunk kibújni belőle. Egész Európával együtt is pusztulunk, a kiugrás sokkal nehezebb volna, mint a háborúból annak idején – és az sem sikerült. De ez nem jelent és nem jelenthet belenyugvást a mai helyzetbe.
A nehézségeink tehát nagyobbak, mint amekkorák a rendszerváltás idején voltak. Az „ahogy lehet” Bocskai István-i, Bethlen Gábor-i elve szerinti nemzetmegtartó politizálás játéktere összeszűkült. A nemzetközi pénztőke gyarmatosítása sokkal erősebb, sejtekig hatolóbb, mint a szovjet gyarmatosítás a maga nyílt erőszakával valaha is volt. Most a demokrácia és a jogállam mezébe öltözött új, médiaterrorral egybeszőtt diktatúra az ellenfél, amely ha bajba kerül, annyira személytelenné képes válni, mint egy sivatag, és olyan alakváltoztatásokat játszik meg, mint egy nőimitátor. Ma Gyurcsány Ferenc védi a jogállamot, és milliárdos bankárok könnyeznek a gój nép demokratikus jogaiért.
A magyar megmaradás ügye versenyt fut az idővel. A magyarság esélyei minden perccel romlanak. A megváltó új program hiánya tehát maga a legnagyobb tragédia, és ezért egyszerre a legégetőbb szükséglet is. Már szinte mindegy, hogy ki áll elő vele, csak álljon már elő. A Fidesz most a közvélemény-kutatások felmérései szerint jelentős előnnyel vezet az MSZP előtt, és ezt minden helyi időközi választás eredménye is alátámasztja. Ez az előny azonban, s ezt is mindenki így tudja, vagy legalább sejti, már most sem garancia a majdani választási győzelemre, s még kevésbé feltétel nélküli elköteleződés a szükséges alapvető változások végbevitelére, a megmaradáshoz szükséges nemzeti megújulásra. A társadalom az érzékelés és a feldolgozás különböző szintjein tudomásul veszi, hogy a Fideszt kielégíti a választási előny, és azért sem kezd bele a sorsmegváltoztató program kidolgozásába és meghirdetésébe, mert ez esetleg az előny elvesztésével jár.
Ez rendkívül lehangoló helyzet. Adva van egy társadalom, amelynek jelenleg legerősebb és sok tekintetben legszervezettebb ereje nem akar elhatározó, alapvető változásokat, és belőle is hiányzik a megtartó, bátor, minden nehézséggel és minden elkövetett saját hibával is számoló program. A Fideszt sajnos megnyugtatja, hogy nyilvánosan egyelőre csak az ellenlábas MSZP és a felső uralkodó kaszt hiányolja a „konkrét” programját, és még nem maga a nép, a társadalom. Az a program azonban, amit az MSZP és rajta keresztül a liberális bankárkaszt hiányol a Fidesztől, nem az a program, amiről itt beszélünk, a megtartó magyar program, hanem egy másik, másképpen liberális, a globalizmusba szolgaian beilleszkedő, idegen és önsorsrontó program.
Így élni egy több ezeréves nemzetnek csak látszatélet, vegetálás. Nem igaz, hogy a magyarságnak nincs jövőképe. Van: a néhány évtized múlva hatmillióra fogyatkozás, az idegenek uralma és a „valahogy csak lesz.” A mai magyar társadalom már nem vállal felelősséget a saját életéért, a saját megmaradásáért. Minden megtartó programnak tehát ennek a felelősségvállalásnak a felébresztésével kell kezdődnie. Igényt kell támasztani a magyar életre, a saját hatalomra. Rá kell ébreszteni a magyarságot arra, hogy milyen megalázó sors vár rá, mennyi szenvedés és mennyi kiszolgáltatottság, ha közönyösen átadja országát az idegeneknek. Meg kell értetni a magyarsággal: ha hagyja, hogy a most uralmon lévő kaszt, a KISZ-ből jött milliárdosok és a nemzetköziség öreg és fiatal lovagjai, idegenszívűjei válasszanak uralkodó vezetőket, telepítsenek be új földesurakat és sárga vagy fekete kiszolgáló személyzetet, akkor csak a palesztin nép sorsához hasonló sors vár rá.
A magyarság azért van életveszélyben, mert az országot, a gazdaságot, a pénzt, a médiumokat és a kultúrát uralmon tartó szűk réteg a nemzet életét bocsátotta áruba, a magyarság pedig nem tiltakozik ez ellen a felháborító, képtelen, gazember tranzakció ellen. Ez az európai történelem legképtelenebb fejleménye, amely a magyar nemzeti öntudat évtizedes, módszeres kiirtásából, ötvenhat megtorlásából és végül a globalizmus kíméletlenségéből állt elő.
Ez azonban nem mentség és nem felmentés senki számára. A megtartó programmal akkor is elő kell állni, ha a megvalósíthatósága kétséges, ha most minden reménytelennek látszik. Az emberiség minden nagy tette, a történelem minden nagy fordulata mögött ez a tragikus pesszimizmus magasodik – végül győzelmesen. Volt-e reménytelenebb vállalkozás, mint II. Rákóczi Fe-renc néhány talpas kuruccal és a legszegényebbekkel, a legelesettebbekkel elkezdett szabadságharca? Volt-e reménytelenebb vállalkozás, mint ötvenhat forradalma és szabadságharca? És mondhatjuk-e ma, hogy léteznénk nélkülük itt magyarként, ámbár a túlerő mindkettőt leverte? Most a megvalósíthatatlanságig reális, földön járó és transzcendens programra van szükség. A saját hajunknál fogva kell kihúznunk magunkat a mocsárból.
A liberális média azt oltogatja bele a közvéleménybe, hogy egy ilyen programmal való előállás veszélyes, mert a többség inkább elviseli a változatlanságot, még ha nélkülözésekkel és nadrágszíj-összehúzással jár is, mintsem hogy felsorakozzék valami forradalmi mögé. A hazug félelemkeltés most a külhatalmak, a globalizmus, az USA, a zsidók megtorlásait helyezi kilátásba egy radikális program mögé való felsorakozás esetére. Megtorlás, megszorítás, a pénztőke kívánalmaitól való eltérés miatt természetesen elképzelhető, ez azonban kivédhető, sőt visszájára fordítható. A meghunyászkodás, a fegyverletétel, az önfeladás viszont biztos pusztulás.
Egy új program alapvetése számomra, a MIÉP elnöke számára ezenkívül azért is időszerű, mert a pártomnak az idén még országos gyűlést is kell tartania, amely nem merülhet ki az elnökválasztásban, hanem csakis, s éppen hagyományainkhoz híven, egy messzire világító, a párton túlra mutató programalkotásban teljesedhet ki. Ezért tehát ebben a többrészes sorozatban megpróbálom egy, a jelenlegi helyzetben lehetséges megtartó, megújító program alapvetését, főbb tételeit megírni és a számunkra elérhető nyilvánosság elé tárni. Aki egyetért vele, és aki hajlandó küzdeni a megvalósításáért, az álljon közénk. Nyilvánvaló természetesen, hogy szélesebb egyetértést is megkísérlek megteremteni, azt várom és remélem a jelenleg még program nélküli pártoktól, hogy a maguk szükségképpeni finomításaival értsenek egyet ezzel az iránnyal.
A megmaradásnak három egymással összefüggő alaptétele van: a népességfogyás lefékezése, majd megállítása, a magyarság életerejének visszaszerzése. Ez a másik alapkérdéssel függ össze: a magyar föld megtartása magyar kézben. A harmadik pedig az első kettőből következik: a magyarságnak át kell térnie egy új, minden mai hiábavalósággal szakító életformára. Új magyar kultúrát kell teremteni.
