Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2017. október 21, szombat, Orsolya napja van. Holnap Előd napja lesz.

IGAZSÁGTÉTEL MILOTÁN

E-mail Nyomtatás

Köszöntöm a málenkij robotra emlékező és a Kecskési Tollas Tibor emlékművét avató ünnepi gyülekezetet, a kezdeményezőket, mindazokat, akik megvalósították ezt a mai napot.

Köszöntöm tisztelettel és szeretettel Tollas Tibor özvegyét, Mária asszonyt, Tibor gyermekei közül Csillát, Tamást és a távol maradt Krisztinát. Tollas Tibor versekben megénekelt Varázsköréből lélekben itt van közöttünk életének koronatanúja, a hűséges barát: Juhász László, a történész.

Tollas Tibor a 20. század szabadságharcos lírai költője, katonája, politikusa, lapszerkesztője, és a magyar nemzeti ellenállás rendíthetetlen szervezője volt. Az élet sorozatban mérte rá a megpróbáltatásokat, de ő mindvégig állta a csapásokat és talpon maradt. Átélte a háború szörnyűségeit, megtapasztalta mind a nácizmus, mind pedig a bolsevizmus, a barna és a vörös rémuralom embertelen iszonyatát. Tollas Tibor élete arra is példázat, hogy tisztességes ember tudott maradni az embertelen világban is. Sok százezernyi társával együtt hamis vádak miatt Rákosi börtönébe került, majd részt vett 1956 csodálatos forradalmában, és ezt követően 1956 szellemiségének egyik leghitelesebb utazó nagykövete lett szerte a világban.

Kecskési Tollas Tibor 1920 decemberében született a Borsod megyei Nagybarcán. Családi örökségként kapta a hazaszeretetet. Apai felmenőinek családjában volt aki honvédezredesként harcolt az 1848. évi forradalom és szabadságharc idején. Édesanyja Geleji Katona István református püspöknek, Bethlen Gábor fejedelem udvari papjának, zsoltárfordítónak és nyelvtudósnak a leszármazottja volt. Édesanyját már korán, tíz éves korában elveszítette. A négygyermekes apa nehéz anyagi helyzete miatt Tibor fiát a tiszti családok számára ingyenes katonaiskolában taníttatta, először a kőszegi kadetiskolában, majd a soproni hadapródiskolában. A Ludovika Akadémia elvégzése után 1941-ben avatták hadnaggyá, majd csendőrtiszt lett. 1945 márciusában kilátástalannak látta csapatának helyzetét, és Kőszeg mellett letette a fegyvert. A szovjet parancsnokság szabad elvonulást biztosított százada számára. A front átvonulása után a nagyon szigorú mérce szerint ítélő rendkívüli igazolóbizottság alkalmasnak találta arra – rajta kívül még tizenegy magasabb rangú csendőrtisztet – hogy a magyar kormány honvédségében szolgáljon. A rendkívüli igazolóbizottság elé azokat bocsátották, akik igazolni tudták náciellenes beállítottságukat. Kecskési Tibor ezt beregi, muraközi, és Veszprém megyei tanúkkal és esetekkel igazolni tudta. Négy ujját ez utóbbi helyen egy olyan robbanásban veszítette el, amelyik egy nyilas csoporton történt rajtaütés másnapján következett be, gyanús és tisztázatlan körülmények között. Értesülve a szovjet megszállás rémtetteiről, mint katona jött el tájékozódni az érintett Tisza menti falvakba.

Magyarország eme szeglete, ahol Milota is fekszik, 1945-ben baljós fordulópontot hozott Kecskési Tollas Tibor életébe, de egyben az ő jelenléte reményt jelentett Milota számára. 1944 decemberében a szovjet hadvezetés úgy döntött, hogy a Tiszahát, a 23 Tisza menti magyar falu területével növelni kell a Szovjetunió területét. Közöttük Tiszabecs, Uszka és Milota területe a szovjet hatalom hídfőállása lett volna. A helyi lakosság ellenállását tömeges deportálásokkal kívánták megtörni: ebből a három faluból mintegy kétezer férfit hurcoltak el, akiknek csak egy kis része – mintegy egytizede - élte túl a fogságot, a málenkij robotot. Tollas Tibor rendkívül nagy szerepet játszott abban, hogy ezt a három falut nem csatolták el Magyarországtól, és a szovjet hadvezetés kényszerűen lemondott a többi tiszaháti településről is. Demszky Gábor a ’80-as évek második felében a „Beszélő” című szamizdat folyóiratban készített riportot Tollas Tiborral, és dokumentumokkal igazolta Tollas Tibor bátor helytállását.

Az ünnepségünkön is jelen lévő Demszky Gábortól ez év március végén levelet kaptam, ebből idézek most. „Tisztelt Lezsák Sándor! Az ukrán határszélen élő barátaimtól tudom, hogy hamarosan meg fogunk emlékezni Tollas Tiborról. Jó hír ez nekem, mert Tibort jól ismertem, és még egy hosszabb interjút is készítettem vele. Fontosnak tartom a politikai rehabilitációját, mert Tollas érdemei a „málenkij robot” feltárásában és az 1944. decemberében kezdődő elcsatolási kísérlet megakadályozásában elvitathatatlanok, és egy kirakatperben való meghurcolása, majd elítélése a korszak egyik durva jogsértése.”

Demszky Gábornak most is megköszönöm, hogy nemcsak a ’80-as évek második felében, de ma is határozottan kiáll Tollas Tibor történelmi bátorsága és igazsága mellett. Bár Demszky Gábor és köztem a politikai ellentét kibékíthetetlen, 1988 után útjaink elváltak, de a múltunkból bennünket kizárni nem lehet, és ma is köszönöm a Beszélőben megjelent Tollas Tiborral készített interjút, és azt, hogy véleménye Tollas Tiborról évtizedek után sem változott.

Demszky Gábor is közli Nagy Ferenc emigrációba menekült, volt magyar miniszterelnöknek egy 1966. évi nyilatkozatát: „Alulírott Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök igazolom, hogy Kecskési Tollas Tibort 1945 és 1946 esztendőkből ismerem, aki akkor, mint a demokratikus honvédség főhadnagya különleges megbízást kapott tőlem és a honvédelmi minisztertől, hogy a Bereg megyei orosz csapatok által megszállt, és közigazgatásilag is kisajátított községek elhurcoltjai érdekében felderítést végezzen. Kecskési Tollas Tibor ezt a feladatát a legnehezebb körülmények között mindvégig becsületes magyar munkával végezte még akkor is, amikor a katonapolitikai osztály és az államvédelmi szervek erre fölfigyeltek. Jelentései nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az akkori Szövetséges Ellenőrző Bizottság közreműködésével sikerült elérni, hogy e területet újból visszacsatolják az anyaországhoz. Tudomásom szerint a későbbiekben ez volt az igazi oka annak az üldözésnek, melyet ellene az AVO megindított, s mely később börtönbe juttatta.”

A miniszterelnök nyilatkozata mellett volt katonatársai visszaemlékezései szerint is egyértelműen azért ítélték el koholt vádak alapján Kecskési Tibort tíz évre, hogy megtorolják a szövetséges négyhatalmi Ellenőrző Bizottság amerikai tagjaihoz eljuttatott jelentéseit, amelyek alapján a Szovjetunió kénytelen volt megszüntetni a szovjet közigazgatást a Magyarországtól elcsatolásra előkészített területen, így Milotán is. Kecskési Tibort azzal vádolták, hogy részt vett a beregszászi zsidó családok kifosztásában, és kegyetlenül is bánt velük. A hamis vádak olyan gyenge lábakon álltak, hogy még az 1956. évi forradalom kitörése előtt, 1956 júliusában a hozzátartozói által benyújtott kegyelmi kérvényt elbíráló bizottság feltételesen szabadlábra helyezte. Ügyének részletes kivizsgálását követően a Magyar Köztársaság Legfelső Bírósága 1991-ben megsemmisítette az egykori koncepciós per ítéletét.

Fogsága 1947 decemberében kezdődött. Először a Gyűjtőfogházban, majd a váci börtönben és a tatabányai bánya-munkatáborban, a 14-es aknában raboskodott. Mint Kecskési Tibort vetették börtönbe, és itt határozta el, hogy felveszi a „Kecskési Tollas Tibor” nevet.

Vácon a fegyház igazgatója az ott raboskodó mintegy ezer rabtól még a napvilágot is megvonta. Bádoggal szegeztette be az ablakokat, emiatt sok rab angolkórt és tüdővészt kapott. Itt, a börtönben született meg világhírű, sok nyelvre lefordított „Bebádogoztak minden ablakot” című költeménye.

A verset egy intelemmel fejezi be:

„S Váctól Pekingig zúgják a rabok:

Ha nem vigyáztok, az egész világon

Bebádogoznak minden ablakot!”

A börtön lakói nem kaptak egy darabka papírt sem, és természetesen nem volt íróeszközük sem. Tollas Tibor kezdetben tehát “fejben” írta, és fejben tartotta a költeményeit. Amikor egy-egy verse kész lett, akkor kívülről megtanulta, memorizálta azt, remélve, hogy valamikor majd csak akad egy papírlap, amelyikre lejegyezheti. A rabok találékonysága megsegítette. Hetenként háromszor ugyanis lekvárt kaptak a rabok. Rájöttek arra, hogy a lekváradag zsírpapírját kitűnően fel lehet használni írólapnak. A mosdóban leáztatták a zsírpapírról a lekvármaradékot, és megszárították a papírokat. Bármilyen apró fémmel belekarcolták a zsírpapírba a verseiket.

A cellákat gyakran ellenőrizték, átvizsgálták – így gondoskodni kellett a megszületett irodalom elrejtéséről is. Börtön-vaságyak üreges lábaiba, szekrények falemezei közé szorítva, leválasztott és kimélyített ablakdeszkák üregeibe rejtve küzdöttek a túlélésért a miniatűr rabkönyvtárak. Tollas Tibor körül a börtönben lassan-lassan egy egész irodalmi kör alakult ki. A közös szenvedés és a közös meggyőződés mondatta ki vele azt a megállapítást – amit volt rabtársai gyakran felidéztek – hogy “Még a vérségi kapcsolatnál is fontosabb, szentebb a szellemi összetartozás!”

1956 júliusában szabadult, és az Astoria Szállóban helyezkedett el fűtőként. Az 1956-os forradalomban katonai tapasztalatai alapján a budapesti Nemzetőrség összekötő tisztjeként vett részt. November első napjaiban rádión keresztül egy lap alapításának megbeszélésére hívták össze költő és író rabtársakat. November 4-e után hamar felmérte a reális erőviszonyokat, és a rá váró veszélyeket, ezért még novemberben Ausztriába menekült. Végül is egykori rabtársaival 1956. december 1-jén itt alapította meg az egyik legnagyobb hatású emigráns irodalmi lapot, a Nemzetőrt, melynek negyven éven át volt a főszerkesztője. A „Nemzetőr” évtizedekig sikerrel szolgálta az emigráció fennmaradását és a szétszóródott magyarság megmaradását. Akik írták, szerkesztették, tördelték, korrigálták, azok mindvégig hűek maradtak fogadalmukhoz, miszerint munkájukért egy kétkezi dolgozó bérénél többet nem fogadnak el. Tollas Tibor elől járt ebben a mértékletességben; ezt a család is jól érzékelte annak idején.

A Tollas Tibor körül kialakult szellemi holdudvar jelentős teljesítménye volt, hogy már 1957-ben közreadta „Füveskert” című verskötetét. A szabadságharcos magyar írók első együttes irodalmi jelentkezését rövid idő alatt több nyelvre lefordították. Óriási elhivatottság-érzés töltötte el mind a volt rabokat, mind Tollas Tibort a levert forradalmat követően. Ő maga így ír erről a „Forgószélben” című versében:

„Kezemben kilenc csillag világít,

visszük a remény kilenc mécsét,

s az éjszakában tüzet gyújtunk,

hol legsötétebb a sötétség.”

Volt még más érzés is az emigráns írókban és költőkben – a kidőlt harcostársak helyett történő küzdés kötelezettségének az érzete. Erről így szólt Tollas Tibor, aki úgy érezte, hogy cselekednie kell a hitelbe kapott baráti bizalomért is: „A hitelt azok a barátaim adják, akiket otthon hagytam, és azok, akiket kivégeztek vagy hősi halált haltak, mint Gérecz Attila, aki szintén költő volt. Ő meghalt, én életben maradtam. Helyette is dolgozni akartam. Az a tudat hajtott, hogy bebizonyítsam, nem azért mentünk ki, hogy elhagyjuk a nemzetünket, hazánkat, és jobb életet éljünk. Azért mentünk ki, hogy őértük kiáltsunk, dörömböljünk a világ lelkiismeretének kapuján kicsi hazánkért, és a Kárpát-medencében élő minden magyarért, testvéreinkért!”

A szocialista pártállam jól tudta, hogy nagyon elszánt ellenfele a „Nemzetőr” munkaközössége. Volt időszak, amikor a Magyar Népköztársaság ellenségeinek százas listáján Tollas Tibor neve az első helyen szerepelt. A Kádár korszak titkosrendőrsége több alkalommal akciót szervezett Tollas Tibornak a magyar emigráció előtti hiteltelenítése érdekében, de ezek nem érték el a céljukat. 1956 kerek évfordulói előtt szinte menetrendszerűen számítani lehetett a Tollas Tibor elleni sajtóhadjáratokra, amelyekben „fasiszta költőcskének” minősítették. Emigráns körökben úgynevezett „dokumentumköteteket” is köröztetett a Belügyminisztérium. Ezeket a „Fekete Füzeteket” többnyire nem létező emigráns szervezetek nevében töltötték meg hamis dokumentumokkal, hogy neves emigráns személyeket kompromittáljanak, és viszályt, bizalmatlanságot keltsenek az emigráns közösségekben. A bomlasztó akciók általában a forradalom évfordulóira estek, amikor az emigrációra irányuló külügyi propaganda is felerősödött.

Tollas Tibornak megadta a Sors, hogy megélhette munkája sikerét, megélhette a szocialista világrendszer összeomlását. Ő maga így vélekedett erről: „Ez a legnagyobb csoda, mert a magyar történelemben nem volt még emigráció, mely megérte volna eszméinek diadalát. Sem Rákócziék, sem Kossuthék nem érték meg annak eljövetelét, amiért harcoltak. Mi vagyunk az elsők, és ezért hálát kell adnunk Istennek. Történelmi elégtételt kaptunk, de ennek érzését sokszor nehezebb elviselni, mint a kudarcot. És ne higgyük azt, hogy véget ért a feladatunk, mert ha megnyertük is az első menetet, a vér nélküli forradalmat, de elveszthetjük a békét, ha nem vigyázunk. Vigyáznunk kell, hogy a kivívott szabadságot megtartsuk, és itt még sok-sok feladat vár ránk.”

27 évvel az első szabad választások után is érzékelhetjük, hogy mennyire igaza volt!

Az első szabadon választott magyar kormány 1991-ben Tollas Tibornak, a müncheni Nemzetőr főszerkesztőjének és kiadójának — a nagyvilágban élő magyarság összetartása és az óhazával fenntartott kapcsolatai erősítése érdekében kifejtett tevékenységéért — a Magyar Köztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje kitüntetést adományozta.

1997-ben bekövetkezett halálát követően posztumusz „Magyar Örökség” díjban részesült.            2008 februárjában az újságírók a MÚOSZ örökös tagjai közé választották Kecskési Tollas Tibort.

2000. október 20-án Nagybarcán, szülőfalujában Tollas Tibor Emlékszobát avattak. Az Emlékház előtti parkban kopjafa emlékeztet Tollas Tibor útjára. A kopjafát a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány adományozta, melynek párja a Népfőiskola parkjában található.

Tollas Tibor a Lakitelek Alapítvány és Népfőiskola alapító kurátora volt. Gyarmati Dezsővel, Ghéczy Ivánnal, Gálfalvi Györggyel, Bíró Zoltánnal, a szalézi Szőke páterrel együtt hoztuk létre a Lakiteleki Népfőiskolát.

Mindezek az állami és közösségi elismerések ellenére a bukott rendszer hívei máig támadják Tollas Tibort a már többször hiteltelennek bizonyult 1947. évi koholt vádakat felemlegetve. Még 2013-ban is egy volt szocialista képviselő egy baloldali lapban minősíthetetlen jelzőkkel illette, és olyan nézeteket tulajdonított neki, amelyek ellen Tollas Tibor egész életében bizonyíthatóan küzdött. Ezek a vádak volt rabtartói táborának a szánalmas utóvéd-harcai.

Tisztelt Gyülekezet! Ez az emlékművet avató mai nap itt Milotán a történelmi igazságtétel szent napja. Erősödjön meg a kezdeményező Milota, Uszka és Tiszabecs emlékezetében és legyen jelen az elcsatolásra ítélt tiszaháti települések történetében, hogy Kecskési Tollas Tibor életveszélyes vállalkozásának köszönhető, hogy ma itt ez az őshonos magyar vidék közigazgatásilag is Magyarországhoz tartozik.

Ez a mai nap az igazságtétel napja, de nem a jóvátétel napja. A szolyvai haláltáborban szenvedők, kínhalált haltak, a Gulág poklaiban meggyötört, odaveszett honfitársaink megszakadt élete jóvátehetetlen. Mártírok valamennyien, nemzetünk mártírjai, akiknek életsorsuk, máig ható jajkiáltásuk figyelmeztet és fegyelmez bennünket. Megfontolt cselekvésre, nemzeti összefogásra, amikor az európai nagypolitika küzdelmeiben új és új megpróbáltatások várnak ránk.

Be kell laknunk az országot, mert ha nem lakjuk be, akkor belakják mások. Ehhez az élet méltó feltételeit kell továbbra is közösen megteremtenünk, és meg kell erősítenünk keresztény és keresztyén hitünket. A nemzeti reneszánsz éveiben őseink segítségével, gyermekeink és unokáink tudatában kell, hogy újra és újra visszhangozzon Reményik Sándor örökérvényű verse, amit Tollas Tiborral együtt oly sokszor megidéztünk a ’90-es évek elején. Búcsúzóul az utolsó versszakot idézem:

„Kicsi fehér templomokban,

Most minden erők tömörülnek,

Kicsi fehér templompadokban

A holtak is mellétek ülnek.

Nagyapáink, nagyanyáink,

Szemükben biztatás vagy vád,

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot és az iskolát!”

(Elhangzott a milotai, uszkai és tiszabecsi málenkij robot, illetve Kecskési Tollas Tibor hőstettének emléket állító dombormű avatási ünnepségén a milotai református templomban,

Lezsák Sándor

 

költő, az Országgyűlés alelnöke

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség