Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2017. június 29, csütörtök, Péter és Pál napja van. Holnap Pál napja lesz.

Atlantisz

E-mail Nyomtatás

Apáti-Tóth Sándor fotósorozata az esztergomi Rondella Galériában

Atlantisz, az erdélyi költő, Reményik Sándor versével ellentétben, itt nem harangoz, noha az elsüllyedt – volt vagy sohasem volt – sziget, mítoszi tájék fölkeltésre érdemes. Mert két évezredes szunnyadó voltában is élet. Ám nem csupán a kondulásban van ihleterő. Apáti-Tóth Sándor haranglába, bár ide-oda himbál a hangot adó szív, a csöndre alapoz. Ha van a fotóknak eleganciája – miért ne volna, hiszen mester kezében az objektív –, akkor ezek a személyes sorsból (emlékből, paraszti létből, családi mindennapokból) kiemelt pillanatok, a szerkesztő fény erejével átpoetizálva, a teremtő szellem eleganciáját mutatják.

Elsüllyedt sziget? A reáliákból építkező, égbe tárt valóság!

Amelynek szokásvilága, tárgyi és szellemi törvénye ugyan a legkisebb tárgyat is ideköti a földhöz, de nincs az a kavics, madártoll, megrágott kiflivég vagy a test iramló véráramát mutató levélerezet, amelynek ne adna rangot – a zsolozsma ismétlődéseivel is valaminő szabadsághimnuszt kínálva – az ég falához támasztott létra (Égi lajtorja).

Amit ciklusokra bontva látunk – kapu, életnyomok, Krisztus, titokzatos, galaxis, szempár, szerelem, halott toll, végtelen végesség stb. –, az nem más, mint fölidézése a múltnak. A körülöttünk lévő tájaknak (A szoros; Belső tó; Az öböl), tárgyaknak (Nagyapám órája; A kisasszony báli cipője), búcsúpillanatoknak (Halott madár; November) ünnepi ruhába való öltöztetése. Ehhez virtuóz technika kell, költészetté emelt látás, mint a belső hangra is figyelő képteremtő invenció.

A fotóművész a semmitlen semmi valóságdarabjaival dolgozik, de távol áll a szociofotó művelőitől. Amit azok a realitás talaján hagytak – nem lebecsülése a munkáiknak, hiszen valódi értéket hoztak létre –, azt Apáti-Tóth Sándor megemelte.

Csaknem azt mondom, s ebben semmi túlzás, szakrális körbe vonta. És itt nemcsak a biblikus indíttatású képkölteményekről beszélek – az égi torzs közt fekve is lebegő Krisztusról, a Jelként nevezett világító keresztről és a mennyei zenekar angyaláról (A harsonás) –, hanem azokról a tárgyakról (hegedű, bugylibicska), épület-, növény- és állatmaradványokról (Boltozatok; A kisasszony rózsája; Halott madarak kitépett tolla), s nem utolsósorban természeti jelenségekről-csodákról (A Nap napja-variációk; Vénusz és a Hold), amelyek át vannak szellemítve.

Fénykalodájukban – az artisztikus építkezés előnyükre válik (lásd az Atlantisz kapujában csigapiramisát vagy az Erózió szinte korpuszt mintázó darabka csontját) – egyszerre tükröződik jelen és múlt, szakrális és profán, égi és földi. Evvel a gesztusnál mélyebb teremtéspillanattal, hordozva a bensőben lakozó tűz ihleterejét, változik a nagyapa zsebkése vagy az édesapa fejfedője kultikus tárggyá (Penge; Apám kalapja), lesz az egyszerű gyümölcsből csaknem kozmikus fényt sugárzó világlámpa (Nagyanyám félbevágott körtéje).

Kiváltképp az utóbbi fotón, a hófehérrel égető és megigéző fényképen látni (absztrakt voltához kétség nem fér), hogy eme valóság és álom hintáján forgó átszellemítésnek mi a hozadéka. Elsőbben a szimbólumban megbúvó, ám jól látható „valóságtartalom”, hiszen a középütt feketében-szürkében tobzódó magház, egy kis megengedéssel, korpuszt formáz. Ez akarva-akaratlan Krisztus megfeszítésére utal, s egyúttal, minthogy ehető – az éhet csillapító – gyümölcsről van szó, az Ő magát szétosztó áldozatvállalására is: „vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik” (I. Kor 11,24).

Szinte hihetetlen, hogy a hétköznap tárgyból (jóllehet egy instrumentum misztikumát az is jelzi, hogy benne mindig ott az égi harmónia) miként lesz konstruktív alapozású, visszafogottságában is a festmény jellegű faktúrát jól kiemelő (fotó)táblakép, amelyen a körkivágás a Napot, a hangszer testén fölül lévő csiga pedig a Holdat jelképezi. A világosbarna deszkakitüremlések pedig a múló időt (A hegedűkészítő műhelyében). De hát a fonnyadt, töppedt szőlőszem (November) és az átlyuggatott szőlőlevél (Porladó) ugyancsak az elmúlás könyörtelenségét híreli.

Az egész esztergomi tárlaton végigvonul a fotóművész nem is annyira rejtett időjátéka. Evvel nemcsak föltámasztani akarja a múltat, sokkal inkább élővé tenni. Eme álmodásnak – a jól kivitelezett technikai bravúrok tudatosítják – ugyan megvan a melankóliája (lásd az Öböl szépségben csúcsosodó élet–halál vízióját!), de az attraktív szépségeszményre való törekvés mindenkor valaminő dinamikát mutat. (Amelyet a forgó Nap-korongon éppúgy észlelni, mint a kékes zöldes Galaxis csigatekervényén vagy a földrajzi szemléltető tárgyként ismert földgömb – Glóbusz – csillogó foltfantáziáján.)

A csaknem hatvan fotón, egy kivételével, nincsen ember, a természeti, tárgyi világ rejtező nyíltsága jelenti a vox humanát. Az összes kép jelképi sugárzása tagadhatatlan. A kivétel? Az a fotel karfáján nyugvó kéz, amely – sejtette-e akkor a fénykép készítője a „portré” alanyára sújtó vég kezdetét? – megnyugvást mutat. A halál előtti megnyugvásét (Az elnök keze – Antall József – 1993).

A visszafogottan is sötét izzású színek – a mélyszürkék, a mélybarnák, a mélyzöldek és a koromszemcsékkel világító feketék – hangulati alapozása tagadhatatlan. S ebben bujdokol, bár szimbólumvilága megannyi jelzése a világosnál világosabb, a fotóművész. Az érettség jele eme magatartás, vagy az elemek – itt fotótémák – iránti irgalom kivetítése is?

Mindkettő. Ettől válik megrendítővé Apáti-Tóth Sándor Atlantisza.

 

Szakolczay Lajos

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség