Magyar Igazság és élet pártja

Kedves Magyarok, Barátaim!
Olyan világot élünk, amikor úgyszólván minden szó, minden tett értelmetlenné vált, és folyamatosan válik értelmetlenné. Nemcsak a kormány, a pártok, az intézmények iránti bizalom fogyatkozik végzetesen, hanem az önbizalom is az egyes emberben. Az önbizalom és az öntudat.
Az értelmetlenség, a talmiság korában nekünk azonban kötelességünk az értelmes szólás, a felelős gondolkodás, a hitelesnek megmaradás. Ezért kezdeményeztük a Lámpás-programot. Amikor mindenki felelőtlen, mi nem lehetünk felelőtlenek. Nem szabad mindent csak a számokra bízni, egy kicsiny mag is sokat menthet a nemzet életében, ha teljesíti a kötelességét.
Az alkotmányozás kérdése ebben a pokoli ricsajban, a talmiság áradásában nevetségesnek látszik. És hiábavalónak. Alkotmány? Amikor minden romokban van? Alkotmányozó nemzetgyűlést követelni, amikor a fennálló Országgyűlésben teljesen megingott a bizalom mindkét irányban, mindkét oldal iránt? Alkotmányozó nemzetgyűlést követelni most, amikor a rendszer összeomlás előtt áll és előbb-utóbb össze is omlik?
Igen, mert figyeljünk csak, a rendszer összeomlófélben van, de azt a képességét, hogy összeomlása után ugyanúgy, mint 1989-90-ben egy rosszabb rendszert hagyjon maga után, nem vesztette el. Bennünket most legközvetlenebbül az a veszély fenyeget, hogy ez a mostani kétpártrendszeres, Gyurcsány-kormányos, magyarellenes népirtó rendszer összeomlik, de ami utána következik, éppen a felelősen kimondott szavak és gondolatok hiányában esetleg még ennél is rosszabb lesz. Ezért kell a rendszer ellenében már most az alkotmányozó nemzetgyűlés gondolatát és majdan a tényét szembeszegezni, hogy ne ismétlődhessen meg az, ami ’89-90 után megtörtént. Most már látjuk: egy roszszabb, hazugabb, zűrzavarosabb, sokkal inkább a látszatokra építő rendszer következett a borzalmas Kádár-rendszer után. És ez megismétlődhet, ha nem vigyázunk, ha nem vagyunk éberek és nem érezzük át a felelősséget, hogyha nem tudjuk pontosan, mit akarunk, ha nem látjuk előre, hogy minek érdekében akarunk kormányváltást és új választásokat. Ha csak az a cél, hogy egy másik párt kerüljön kormányra, akkor ez elégtelen. Ezzel a rendszer nem lesz jobb. Sokan tiszta jó szándékkal azért küzdenek, hogy legyen új választás. Sajnos, most az van elhintve, hogy elég az is, ha program nélkül, a rendszerváltás szándéka nélkül kerül felülre a mostani ellenzék – lehetőleg nélkülünk, a MIÉP nélkül. Akkor ezzel minden meg van oldva? Én nem azért szólok elsősorban, nem azellen tiltakozom, hogy a MIÉP-et ki akarják hagyni. Ez egy kisebbrendű kérdés. A lényeg az, hogy utána mi következik. Mi következik abból, ha megfordul a kocka, és az ellenzék kerül kormányra, de megmarad a hatalomban ez a mostani állapotában lévő balliberális tábor, és az képezi az ellenzéket és folytatja ott, ahol abba sem hagyta, hiszen kezében marad továbbra is a médiumok túlnyomó része, a tudatipar, és gátlástalanul tudja a romboló munkáját tovább folytatni. A zűrzavar még nagyobb lenne, pillanatokon belül kitörne az elégedetlenség. A magyarságot egy elképesztő csalódás kerítené hatalmába, azt tudnák bebizonyítani ezzel az esetleges változással, hogy képtelen saját világot teremteni magának, képtelen úrrá lenni a saját országában és nem méltó arra, hogy független államot alkosson. Ezt meg kell értenünk. A rombolásnak elsősorban az a célja, hogy ez a nemzet lássa be: idegenek – most nem nevezem meg az idegeneket, önök úgyis tudják, hogy kikre gondolok – kell, hogy vezessék, mert önmaga nem tudja önmagát vezetni. Fogadja tárt karokkal a további megszállókat, akiknek már nemcsak az előőrsei vannak itt. Megszámolni soha nem lehet, de még csak meg sem lehet kérdezni, hogy ki kicsoda, mennyi pénzzel és miért érkezik ide. Ezért kell nagyon nehéz körülmények között, az EU ellenzése közepette is új alkotmányt teremtenünk magunknak. Új alkotmányt, amely ha kell, szembe is száll a jelenleg alkotmány nélkül létező EU-val, szembeszáll azokkal a tilalmakkal és rendelkezésekkel, amelyek ma körülveszik a magyarságot, amelyek csupán a népirtást szavatolják, a zűrzavart teremtik, és amelyek a megszállást akarják kiteljesíteni. Ha úgy megyünk bele ebbe a második rendszerváltoztató folyamatba, hogy nincs látomásunk arról, mit akarunk, akkor bele se menjünk, mert nem szabad egy még rosszabb rendszert létrehozni a kósza akaratokból.
Egy példával illusztrálom a zavarkeltés aljasságát, minőségét, hogy könnyebben belássák, miről beszélek. Kádár újratemetéséről van szó. Kádárt, ahhoz, hogy újra lehessen temetni, először ki kellett kaparni. Hogy ez hogy történt, nem tudja senki. Ma már annyi ellentmondó hír van ezzel kapcsolatban, hogy szinte nevetséges a dolog. Először az volt, hogy rablók feldúlták éjnek évadján a sírt, megmozgattak két köbméter földet, és elvitték a koponyát és a csontokat. Aztán megszólalt egy szakértő: hogy a tetem fémkoporsóban volt lezárva, tehát az úgynevezett halott viasszal körülvett anyag állapotában létezett. Kinek volt vajon gusztusa ebből kihalászni a csontokat? – kérdezem önöket. Azon kezdtem tűnődni, hogy miért kell ez. Nyilván ezt bizonyítani nem tudom, de amennyiben történt valami, csak titkosszolgálati módszerekkel és segítséggel történhetett, de miért van erre szükség? Zavarkeltés céljából. Minden hírcsatornát elöntött a sírrablás ténye. Felmerülhet a szükséglet, hogy újra kell temetni. A kétpártrendszer mellé elő fog állítani egy harmadik tagot, a Kádár újratemetéséből felélesztett kádárizmust, melynek nem lesz közvetlenül politikai pártjellege – bár ki tudja – nem a Munkáspártból és nem a kommunistákból fog állni, hanem valami ködös, mindkét oldalból elszipkázó harmadik tényező lesz, amely azzal áll majd elő, hogy régen jobb volt. Régen tényleg jobb volt az emberek nagy részének. Nem igaz, hogy a Kádár-rendszerben nem volt nyomor és éhezés is adott esetekben és nem volt az a fajta lezüllése az életnek, amit most eltagadnak, természetesen volt, de hogy ilyen jellegű munkanélküliség lett volna, és az embereket ennyire semmibe vették volna, mint most ez a felső tízezer, ez a pöffeszkedő milliárdos elit, pártokon felüli, az azért nem volt. A párttitkárnak nagyon nagy hatalma volt, de a párttitkár felett mindig ott állt a magasabb rangú párttitkár. És mindig meg kellett felelni bizonyos mértékig a felsőbbségnek. Volt egy bizonytalanság, ami eluralta az egész rendszert, mert bármikor bármilyen embernek a fejére üthettek. Egy Rajk Lászlót is kivégezhettek – pedig előtte rengeteg kivégzéssel szolgált rá ő maga is. Akármelyik vezér kommunistát egy pillanat alatt lepöckölhették. Azért ez a bizonytalanság bizonyos fegyelmet teremtett köreikben. Ez most nincs. Tehát, az egész Kádár-ügynek a zavarkeltés a célja, és akik ezt végrehajtják, annyira gátlástalanok, hogy arra sincsenek tekintettel, amit egyébként a legtöbbet hangoztatnak: minden embernek, még a bűnözőnek is joga van a sírban a nyugalomra. Ezzel mindenki egyetért, de akik ezt a legtöbbször kimondják, azok nem átallják megzavarni – csak a saját élő politikai céljaik érdekében – Kádár Jánosék sírbéli nyugalmát.
A rend utáni igényt akarják megteremteni. Előbb ki akarják fárasztani a társadalmat és azt akarják elérni, hogy a széles tömegek borzongva fogadjanak el akármilyen rendet, akármilyen gumibotos, diktatórikus rendet, elnyomást, netán külföldi megszállással összekötött elnyomást. Diktatúrájából kibontakozó rendet, amely mindent tilt vagy mindent szétver, azt, amit ők szétverésre méltónak tartanak. Kimondhatatlanná akarnak tenni bizonyos dolgokat, először a holokauszt tagadását, de a különböző népek, népcsoportok megnevezését vagy netán minősítését, beleértve azt is, hogy a magyar ne merje magát itt, ebben a hazában, a haza tulajdonosának, önérzetes vezetőjének tartani. Azt szabad vagy kell mondani, amit ők mondanak, de nem úgy, mint régen, a Kádár-rendszerben, amikor, ha nem azt mondtad, amit ők, bajod lett belőle, hanem úgy, hogyha nem mondod azt, amit ők, nem lesz belőled semmi. Tehát, ha nem adod fel a jellemedet, a magyarságodat, a magyarságod belső tartalmait, akkor nem viszed semmire. Vezető semmiképpen nem lehet belőled.
Ehhez, hogy ez ne így legyen, pontos tervekre, szándékokra, alkotmányra van szükség. Az alkotmányozó nemzetgyűlés követelménye rendszerváltoztató követelmény. Sokan mondják, hogy ez lehetetlen, hiszen itt vagyunk egy demokráciában, egy jogállamban, van alkotmányunk, amelynek ugyan vannak hibái, ezt mindig elismerik, de új alkotmány lehetetlen, hiszen miért kellene, amikor itt – mint mondják – demokrácia van, jogállam van: minden stimmel. Csakhogy ez nem igaz. A demokrácia látszólagos, akinek nincs pénze, vagy nincs elég pénze, annak számára nincs demokrácia, nincs jogállam. Pusztán a pénz, a sok pénz, a korrupció, az összeköttetések számára van jogállam, a kisembernek, akit büntetlenül agyonüthetnek az út szélén, nincs jogállam. És ki védi ezt a romlott jogállamot és ezt a romlott demokráciát? A felső tízezer. A meggazdagodottak, a privatizáció lovagjai.
Ki gondolta volna, hogy ’89-90 után eljutunk ide, s ez a helyzet végtelen paradoxona, hogy egy Eörsi Mátyás, vagy egy Gyurcsány Ferenc, egy Dávid Ibolya fogja védeni a „jelenlegi jogállamot” azokkal szemben, akik talán alkotmányozó nemzetgyűlést, változást akarnak. Ha ebbe belegondolunk, ez önmagában is bicskanyitogató. Idáig süllyedjen egy rendszer, egy nemzet, hogy azok, akiket le kellett volna váltani ’89-90-ben, akiket a paktum megmentett, 17 év múlva, mint a jogállam és a demokrácia védelmezői lépnek fel velünk szemben. Képtelenség. Ezekkel szemben kell nekünk a valódi jogállam, a valódi demokrácia nevében új alkotmányt követelni.
A Lámpás-program célja, hogy azokhoz az emberekhez is – akik élik a saját keserves életüket távolabbi vidéken, az elfagyott gyümölcsösök, a száraz tarlók világában a tanyákon, a borzasztó nyomorban, kiszolgáltatottságban – világító gondolattal, a lámpást magasra tartva eljusson, és általa ők is követeljék a valódi demokráciát és a valódi jogállamot.
Forradalom ebben a társadalomban, amelyik talán a világ legelöregedettebb társadalma, szinte elképzelhetetlen. De nem lehetetlen. Hiszen a világ produkálhat olyat is, hogy ősz emberek viszik a zászlókat a barikádra. A felvilágosítás, a lámpás magasra tartása – ezt jegyezzék meg jól – maga is forradalom. Sokakat kell kiragadnunk a médiumok karmaiból, felvilágosítanunk, hogy higgye el azt, amit mi mondunk, álljon közénk és gondolkozzék.
Talán ez a legnehezebb. Ez a világ nem az utóbbi húsz év óta, hanem a nyugati világgal együtt az utolsó 60-70 évben egyebet sem tett, mint a konformizmussal, az egyformasággal, és az egyenlőség hamis hirdetésével leszoktatta az embereket a gondolkodásról.
Ma egyre kevesebb ember dönthet önállóan afelől, hogyha jónak találja az időt és a körülményeket, és a földje elő van készítve, akkor kimegy és vet. Ma egyre kevesebb ember képes az egész családját egy átörökített foglalkozás szolgálatába állítani. Ma nemcsak Magyarországon, a világban is kevés olyan család van, amelyik arra törne, hogy dinasztia legyen belőle. Erre nincs szüksége sem a keleti, sem a nyugati konformista világnak. Családból kiragadott ember kell, gondolkodni nem tudó, illetve a gondolkodást az elfogadással, a média állításainak, vagy a többi hasonló csoport állításainak elfogadásával helyettesítő ember, aki azt gondolja – persze ez nem gondolat – amit gondoltak helyette. Amit a szájába adtak. Amiről látja, hogy divat gondolni.
Ezért a mi küzdelmünk az alkotmányért a felvilágosítással kell hogy kezdődjék, és éppen ezeknek a konformizmusba bele-nyomott, beletaposott embereknek hatalmas munkával való felemelése, önállóvá tétele lehet az első lépés.
Az összeomlás ismét elsősorban gazdasági. Az eladósodottság katasztrofális, a belső piacot külföldi mamutvállalatok uralják, amelyek óriási adókedvezményeket kapva érkeztek ide, és ma is kiviszik a pénzt, a mezőgazdaság el van sorvadva, nincs hadsereg, a rendőrség magával veszekszik, a kormány tehetségtelen, műveletlen, hatvanszor leszerepelt, korrupt alakokból áll. Kihalt az a réteg, amely még a régi rendszerben tanulta meg a szakmát és a becsületes munkát, adott esetben a vezetést, és évtizedekig ott állt a káder, a komisszár mögött, és háttérből ő vezette az intézményt. Ez az emberfajta nagyon hiányzik. Ma már jóformán senki sem ismeri a pontosságot, az adott szó becsületét, a jól megcsinálni valamit örömét, illetve néhány új magánkezdeményezésben egy néhány ember kezdi újra önbecsülésébe építeni a teremtő, alkotó létezést, de ezeknek is a léhák által támasztott akadályokon kell átvergődniük. A látszattevékenység ma a saját álliberalizmusába beleomló fehér civilizáció világjelensége. Hol van már a német alaposság?
A magyar összeomlás most lappangó. Eltakarják a kétpártrendszer pártharcai.