Megjelent a Magyar fórumban. XX. évf. 26. szám 2008. június 26.
Ezeken az oldalakon többször is értekeztünk már a közelítő korszakvégről, az elkerülhetetlen rendszerváltásról. Ezek között mindig felsoroltunk néhány olyan jelet, amely kétségtelenül bizonyítja korszakhatárhoz érkezésünket. Ezek között a jelek között többször is felemlítettük már a magyar zsidóság viselkedésének, helyezkedésének megváltozását. A tapasztalat ugyanis azt mutatja - nem csupán a XX. században, hanem korábban is -, hogy a zsidóság történelemben kialakult ösztöneivel, a szétszóratásban és az üldöztetésben kifejlődött politikai érzékszerveivel és nem utolsósorban kiterjedt nemzetközi öszszeköttetéseivel mindig megérzi egy-egy térség, nemzeti közösség helyzetváltozását, át-alakulását, és igyekszik már akkor megszerezni magának az új rendszerben a helyet, a szerepet, amikor az anyaország nemzete még semmit sem sejt a közelgő változásról.
Most ráadásul az egész glóbusz elképesztő és veszélyes átalakuláson rohan át, népek kerülnek az elmúlás szélére, életformák szűnnek meg nyomtalanul, különösen szükség van a szervezett tudatos és az ösztönökre is hagyatkozó védekezésre, támadásra.
Szombaton megjelent a Népszabadságban egy írás, voltaképpen egy jelentés, amelyet valószínűleg valamelyik zsidó szervezet megbízásából, ösztönzésére készítettek, amely ezt a rendszerváltozási szelet jelzi, mint egy út menti szélzsák. (Pogromok és rendszerváltások. Irta Kádár Gábor és Vági Zoltán) A kétségkívül aktuálpolitikai írás fő állítása az, hogy a magyar társadalomban már l848-ban és, 1918-19-ben is, s aztán 1956-ban is a rend felbomlásával egyidejűleg törtek ki pogromok, amelyeket a csőcselék a zsidók kirablására, a jó magyarok pedig "szomszédaik" (sic!) kifosztására használtak fel, de ezeket a rend, a kormány, amint tehette, mindig letörte. Ezt a piszkos állítást érdemes szó szerint idézni, mert ennek önmagában is fenyegető hangsúlya van: "Jöhetett forradalom vagy ellenforradalom, népi demokrácia vagy fehérterror, lehetett belső változás vagy világháború, az események gyakran azonos fordulatot vettek: az államhatalom vagy a közrend gyengülését kihasználva, ezrek rontottak zsidó szomszédaikra." Ezt nem véletlenül írták le. Ez ennek a "Szövetség fiai"-hoz, vagy más zsidó szervhez szóló jelentésnek fő figyelmeztetése: zsidók, vigyázzatok a rendre - akármilyen is az! -, mert a vagyonotok veszélyben forog. Maradjon itt Magyarországon inkább az örökös válság, az úgyis csak a magyarok válsága és szenvedése, tartsuk meg inkább a Gyurcsány-kormányt, Dobrev Klárával, az Apró klánnal együtt, adjunk le inkább egy-két vidéki színházat, de a rendet tartsuk fenn, mert jön a pogrom. S vész a vagyon.
A tanulmány számos rosszul- vagy félreértelmezett, felnagyított vagy a jelentéktelenségből előásott példával bizonygatja, hogy a pogromok mindig a rend felbomlásakor, uszítók működése következtében robbantak ki. Tehát a zsidóság vagyonát mindig csak a megőrzött rend és a nacionalisták elhallgattatása szavatolja. Ma is. Zsidó érdek, önérdek tehát - sugallják a jelentéstevők - a rossz, vagy akármilyen Gyurcsány-rendszer fenntartása, az időhúzás legalább addig, amíg a zsidó vagyon meg nem kapja a szükséges védelmet, magas kőfalak, rendőrség és nemzetközi csapatok formájában, valamint amíg az elhúzódó, örökös válságban a magyar nép annyira meg nem gyengül, hogy nem lesz ereje átmászni a szomszéd kerítésén.
Nagyon fontos dolgok vannak tehát elvermelve ebben a dolgozatban, amelynek megértéséhez egy bizonyos mértékű Talmud-ismeret, látásmód is szükséges. A szerzők tudják, hogy sok hülye gój ezt el sem olvassa ( a Népszabadságból már csak napi nyolcvanezret, ha eladnak), vagy a második hasáb után le-csapja. A szerzők természetesen nem is nekik írták, hanem a zsidóknak. Pogromokat emlegetni abban az országban, ahol a zsidóság a reneszánszát éli és hatalmon van, csakis egy közelgő változásra kihasználásához, az uralmon maradáshoz szükséges összetartás megszervezése céljából érdemes. A zsidók ősidők óta mindig riogatással szervezik magukat.
Nem mintha a magyar zsidóságot, különösen annak részvénytársasági részét, avagy médiaértelmiségét figyelmeztetni kellene az úgynevezett baloldali, szociáldemokrata liberális rendszer, az ő rendszerük fenntartásának szükségességére. Ezt tudják maguktól is. A zsidó irányító központok észleletei szerint - valószínűleg - több befolyásos zsidó ember, több kasztbeli riadt meg Gyurcsányék esztelensége és képtelen hazudozásai láttán és többen kerestek menedéket a másik oldalon, a Fideszben, mintsem ez a nemzetközi zsidó irányítóközpont megítélése szerint elfogadható volna. A Bnaj Brit pánikot érez? Vagy csak éreztet és előre vág. Összetartja a tábort.
Ha mindenki átáll, akkor nem lesz kit megmenteni és a talmudisták tudják, hogy ez ugyanakkora veszély, mintha senki sem állna át. Az irányítók tudják, hogy ez a zsidó összetartás legfőbb ereje. Átállok, beépülök magamért, saját vagyonom megtartásáért, de egyben a másikért is, aki jön, aki bajban van. Ha nincs kit megmenteni, mert mindenki átállt, feloldódik a zsidóság, ha senki sem igazol át időben, eszközök és lehetőségek nélkül maradnak. És megkezdődik a beolvadás. Ha azonban arányosan és célszerűen szét van osztva a nép és a felső réteg, ha küzdeni kell egymásért és látszólag egymás ellen, akkor edződik a sajátos összetartás. Ez az a sajátos módszer, összetartás és széthúzás egyszerre, amit keresztény nevelésű ember, különösen, ha magyar is, soha nem ért meg. A magyar ember ebből a tanulmányból értesül először arról, hogy az elmúlt hosszú, vészterhes évtizedekben, s már a XIX. században is, Salgótarjánban és környékén volt a legtöbb pogrom. Bányászok, vasmunkások és parasztok ragadtatták el magukat, hogy aztán 1956. december nyolcadikán itt legyen a legvéresebb sortűz - ávósok, zsidók, és szovjet elvtársak által vezényelve - munkások, bányászok, parasztok ellen. A korábbi pogromok és az ötvenhatos salgótarjáni sortűz közé nem lehet ok-okozati összefüggést ábrázoló vonalat húzni, ámde tény.
A cikk a magyar zsidóság hatalmi helyzete csúcsán íródott. Mint ahogy a zsidóság szemszögéből nézve a hatalmi helyzet csúcsán hangzott el Fodor Gábor kijelentése is, amely szerint az esetleges előre hozott választás után az új Országgyűlés nem változtathatja meg a bevándorlási törvényt és az állampolgárság feltételeit. Ez a kijelentés szorosan összetartozik eme Népszabadság-beli cikkel. Ennek az írásnak az első mondataiban mindjárt a reformkori Országgyűlés szatmári követét idézik, aki szerint mindenki jöhet ebbe az országba, hindu, perzsa, akárki, de zsidó ne jöhessen.
Az egész levezetésből, a tizenkilencedik század közepén elkezdett pogromfelsorolásból az tűnik ki, hogy a magyar közeg veszélyes és a magyar nép ellen küzdeni kell, kordában kell tartani. Szükséges a zsidóság számára az erős központi hatalom, pontosabban az általuk kézben tartott államhatalom, kormány, mert a népben pogromhajlandóságok bujkálnak, és az államhatalom gyengülésére és uszításra azonnal előjönnek. Azt sugallja a Népszabadság irányadó írása, hogy ezentúl nem csak az értelmiség és a politikai osztály kézben tartására van szükség, hanem bizony a pogromos népet is meg kell dádázni néha. E tekintetben ez az írás változást jelent. A megszállás jelenlegi fázisában már úgy vélik a vezénylők, hogy nem árt egy-egy figyelmeztető veréssorozatot kiosztani a szomszédaikra támadó magyarokra is. Eddig csak a nemzeti értelmiséget bántották - szóban és állásvesztéssel járó fenyegetésekkel.
Javaslat ez az írás arra is, hogy ezentúl minden nagy történelmi eseményünknek, mindegyik forradalmunknak legyen megrajzolva a pogromtérképe, és ezentúl ezeket a szabadságküzdelmeinket a bennük történt pogromok alapján is minősítsük. Vagyis szállítsuk le értéküket és szennyezzük be őket. Megkapja a magáét 1848 is, 1956 is. Persze erre már korábban is történtek ehhez hasonló kísérletek. Most azonban a felsorolás vádlóbb hangnemű és kíméletlen. Mindig mindenkor a vesztesek lázadtak fel a zsidók ellen, állítják a szerzők. S ez most is így van.
Érdekes módon azonban a vesztesek mindig magyarok és keresztények. Ezt a tényt azonban, hogy a változások vesztesei a kapitalizmus korai szakaszában, a XIX. században és a huszadikban is mindig nemesi és paraszti sorsú magyarok, szegények és kétkeziek, egyenlők és mégsem egyenlők, a szerzők elhallgatják, illetve magától értetődőnek tartják. "Akárcsak 1990, 1867 is egy rendszerváltás kezdete, a változásoknak pedig akkor is számos vesztese volt.".
A "vesztes" mint olyan, a vesztes mint a szükségszerűség része, az egyik legvisszataszítóbb fogalma a liberális írászatnak, gondolkodásnak és egyúttal a legaljasabb sugalmazás is. Nem mindig mondja ki, hogy a vesztes mindig önhibájából vesztes, de mindig úgy gondolja és soha nem érez részvétet iránta, és soha nem vizsgálja a folyamatot, a folyamat tisztátalanságát, kívülről irányított voltát. A vesztes - vesztes. Magyar. Magától értetődik, hogy a nyertes módszere, kívülről támogatott mivolta sem vizsgálható. Sőt, mindjárt antiszemitizmus.
A vesztesek útban vannak, ki kellene irtani őket, de kimondva nem lehet. Pangásra lesznek ítélve, meg kell fosztani őket uszítóiktól, a lázadás és a szomszédra támadás lehetőségétől, és ezért meg kell védeni a kormányt, az általunk a kormányon keresztül irányított államot és teljesen el kell butítani őket.
Végezetül a legérdekesebb az, amit ez a jelentés az 1944-es zsidóüldözés és deportálás idejéről, a vészkorszak pogrommagatartásáról mond. Megállapítja, hogy akkor nem voltak pogromok. A magyar nép, benne a pogromosok is, közönyösen nézte, hogy szedik össze a zsidókat. Amíg Ukrajnában, Lengyelországban, Romániában rablások és fosztogatások kísérték az állami, s a náci zsidóüldözést, Magyaroszágon a nép nem mozdult rá a szomszédaira. Ezt a szerzők azzal magyarázzák, hogy amikor az állam üldözi a zsidókat, akkor a magyar nem üldözi. Minek? Eszébe sem jut a szerzőknek és senki másnak sem azóta, hogy talán azért, mert éppen nem volt vesztes, vagy nem érezte vesztesnek magát. Mindegy, az állítás durvasága, magyarellenessége, az a lebecsülés, amely ebből árad - beszédes.
Végül a szerzők megállapítják, hogy a verbális antiszemitizmus és az itt-ott kirobbanó zavargások "még nem álltak össze a magyar történelem során sokszor megtapasztalt agresszióvá. Egyelőre nem".
Így van. Egyelőre a vesztesek tűrnek, mint a birka.
Csurka István
