A magyar megmaradás programjának alapvetése
Egyre gyakrabban hallja az ember a munkaképes, de munkából, a hivatás gyakorlásából kiszorult, vagy a pályakezdésre lehetőség híján egyszerűen képtelen fiatalemberek kivándorlását. Sokan odakint megalázó állásokat töltenek be idehaza jónak számító bérért.A jelenség még újkeletű, nyilvánosan meg sincs számolva, hány embert érint, s milyen rétegek a fő áldozatok. A politikai hatalom titkolja az adatokat, meglehet, össze sem gyűjti és bizonyosan bátorítja is a folyamatot. Az unió vívmányának tünteti fel, a hatok kinyílásának, tapasztalatszerzésnek, és nem beszél nemzeti veszteségről és egyéni tragédiákról.
Megismétlődni látszik az 1956-os tragédia, amikor kétszázötvenezer, javarészt fiatal, családalapítás-korú magyar ember hagyta el az országot és vert gyökeret odakint. Ezeknek csak egy kisebb része tért haza nyugdíjas korában, vagy majdnem nyugdíjas éveiben, akkor, amikor mindez már lehetővé vált, nagyobb része tiszteletreméltó küzdelemben, odakint őrzi magyarságát, másik részük nyomtalanul felszívódott, beilleszkedett, és a következő nemzedékek mindenütt végleg elvesznek a magyarság számára. A mostani kiköltözők is azzal a tudattal indulnak el, hogy majd visszatérnek, ez azonban csak abban az esetben történhet meg, ha idehaza megváltozik a helyzet, és ugyanakkor odakint nem eresztenek olyan mély gyökeret, nem alapítanak vegyes családot, nem szereznek nehezen áttelepíthető egzisztenciát.
Minél nagyobb méreteket ölt ez az új kivándorlás, a hazai magyar, keresztény társadalom annál gyengébb és kiszolgáltatottabb lesz. Ha éppen az akcióképes felnőtt, kiképzett réteg távozik el, sokkal kisebb az esélye a gyors változtatásnak, netán a forradalomnak. A liberálkommunista uralkodó kaszt tudja, mit csinál, ezért tart fenn erőszakkal, gazdasági kényszerítéssel, reformnak mondott gazemberséggel olyan viszonyokat, amelyek ezt a réteget a haza elhagyására késztetik.
Magyarországon ma újra alkalmazásba vett Rákosi-diktatúra végez liberális, kozmopolita, zsidó gyakorlatokat a nemzeten. Ezt mi itt, ezeken a hasábokon elsőként írtuk meg, évekkel ezelőtt. Akkor senki sem figyelt ránk, mondhatnánk keserűen, ha most már valaki tényleg figyelne, és csak a felismerés elsősége volna a kérdés. De nem figyel senki ma sem, keserűségünk tehát hiábavaló és nevetséges. Ezért nem is vagyunk keserűek, hanem új javaslatot teszünk – a mai, a beállott tények alapján.
Az ötvenhatos kivándorlást nem lehetett megállítani, mert az a forradalom leveréséből, a szovjet hadsereg jelenlétéből és Kádárékkal együtt alkalmazott megtorlásából következett. A menekülők közül sokan az életüket mentették, mások ugyan-úgy, mint ma, megélhetést és szabad életet kerestek. Ma még nincs bent hazánkban a szovjet hadsereg, csak néhány száz vagy ezer izraeli, amerikai és egyéb tanácsadó, üzletember és titkosszolgálati felügyelő van itt, akiknek semmi keresnivalójuk nincs hazánkban. A hatalmat egy gyenge, mindenre – a lopáson kívül mindenre – alkalmatlan kormány gyakorolja az előbbiek és a nagybankok megbízásából. Ez a kormány most számolta fel a saját maga által kinevezett rendőrségi vezetést, adta vagy adja idegen magáncég kezébe a rendőrségi objektumok őrzését is, akarja eladni a még állami kézben lévő vagyon utolsó részeit is, ez a kormány annyira gyenge tehát, amennyire rossz.
A mai magyar helyzetben tehát az a legképtelenebb, hogy egy semmilyen valódi, számottevő erő, hadsereg, tekintély által nem támogatott, vézna kaszt uralmát tűri el a nemzet. Egy létet végveszélybe sodró bűnbanda garázdálkodását, a legjobb erők külföldre távolítását nézi el a nemzeti többség tétlenül, gyáván, összefogás nélkül.
A nemzetet az általuk bekebelezett médiumok segítségével abban a tudatban tartják, hogy az uralmat egy erős, nemzetközileg is támogatott, törvényesen megválasztott és ezért eltávolíthatatlan kormány és parlamenti többség gyakorolja, és hogy ez az uralom erős, szilárd, vérengzésre is képes. De ez nem igaz. Ez sem igaz.
Mi történt tavaly október 23-án? Ezt is megírtuk már. A kormány – megelőzni akarván a kitörő elégedetlenségi mozgalmat – titkosszolgálati eszközökkel szervezett maga ellen egy álforradalmat, amelybe természetesen sok jó szándékú szegény legény is bekapcsolódott, naivan és önzetlenül – a Kossuth tériek egy része, nem a vezetőik – , majd ezeknek a gyülekezését beleszorította a védtelen és békés tömegbe, és elkezdte ütlegelni a védtelen és hangsúlyozottan békés tömeget. A rendőrség, amely akkor már tele volt megnevezetlen külföldi katonákkal, rendőrökkel stb. nem a forradalmi szándékú, hanem éppenséggel a maga békés szándékait, fegyvertelenségét hangoztató tömegre támadt, azért, hogy kiverje a fejéből a forradalomnak még a szándékát is. 2007. október huszonharmadika nem volt valódi megütközés a hatalom és a nemzet között, hanem csak egy – a kormány szempontjából nézve sikeres – megfélemlítési gyakorlat, amelyet aztán a kórházprivatizáció, a vizitdíj és a népszavazási tételek módszeres elutasítása és a nemzeti erők gúzsbakötése, többek közt a kivándorlás felgyorsítása követett. A hatezer egészségügyi dolgozót október 23-a után tették és teszik utcára, nem kis mértékben azért, mert sokuknak akkor mutatták meg a gumibotot, mint érvet.
Mindenki azt hiszi, hogy október 23-a rendőri brutalitásainak kivizsgálása, ha vontatottan is, de halad, és a kormány igyekszik eltitkolni a tényeket. Ez sem igaz. A kormány dicsekszik a saját erőszakos tetteivel. Előtérben tartja a dolgot azért, hogy ne szerveződjék meg valódi ellenállás, amelyet már nem volna képes leverni. A félelemre és a gyáva eltűrésre van szüksége, mert már valójában nincs ereje. Egy jól megszervezett, általános sztrájk, egy csak néhány napig tartó, többszázezres népmozgalom, ellenállás, engedetlenség lemondásra és menekülésre kényszerítené. Hiába van fegyver a kezében, a fegyverei csövében és a fegyvert használó közeg lelkében nincs erkölcsi erő, és ha a fellázadt tömeg egy-két tagját megöli – vége van. Puszta kézzel is szétmarcangolják. A kormány tudja, hogy ha valódi ütközetre kerül a sor, veszít.
Ezért minden erejét időhúzásra, zavarteremtésre, szemenszedett hazugságok terjesztésére, félrevezetésre és altatásra használja. Mindent bedob a vuduzástól a nemzeti értelmiség aljas gyalázásáig. Mérhetetlen zajt csap Jerikó falai alatt, mintha Magyarország Jerikó volna. De nem az.
A magyar társadalomnak meg kellene végre értenie, hogy nincs más megoldás, mint ennek a bűnbandának az eltávolítása, mégpedig mielőbb. Most már, hogy ők elővették a leggyalázatosabb, legerőszako-sabb eszközöket, a törvénytelenség és a hazudozás minden aljas fegyverét, a nemzeti erők sem finomkodhatnak tovább. Természetesen az alkotmányos és törvényes eszközök most is elsőbbséget élveznek. Ha elégségesek. Ha arról is lemondanak, ha kiírják az előre hozott választásokat legkésőbb október 23-ára. Ha hagyják egy új, tiszta választási bizottság megválasztását, amely nem ávós csemete és bolsevik többségű, hanem törvénytisztelő és pártatlan elemekből áll, és olyan választást tesz lehetővé, amelyben minden nemzeti erő esélylyel vesz részt.
A magyar társadalomnak fel kell ismernie, hogy ez már nem pártok küzdelme, hanem nemzeti és nemzetellenes erőké. A Fidesz nem a nemzet, és a nemzet egyik és akár legnagyobb pártja is csak akkor lehet, ha a rendelkezésre álló erőit – anyagiakat és szellemieket – ennek az ellenállásnak a megszervezésére fordítja. Az MSZP és az SZDSZ nem a baloldal ereje, hanem a nemzetközi nagytőke megbízását teljesítő bűnszövetkezet. A forradalom, vagy szerényebben szólva az új választás és az új helyzet kiküzdése tehát csak abból állhat, hogy a nemzet szabaduljon meg az idegen megbízást teljesítőktől, az MSZP-től és az SZDSZ-től, tulajdonképpen a nem magyar érdekű bankárkaszttól és elnyomó gépezetétől. Egy új, valóban rendszerváltoztató, alkotmányozó rendszerváltó népmozgalomnak most nincs alternatívája. Vagy most sikerül az, ami 1989-90-ben nem sikerült, vagy „elveszünk egy szálig.”
Az MSZP–SZDSZ most Gyurcsány-cserés puccsra készül, ahogy azt múlt heti írásunkban megpróbáltuk felvázolni. Az új helytartó megint az átmentést van hivatva szolgálni. Vele kívánják kihúzni 2010-ig, amikorra számításuk szerint a nemzeti végelgyengülés bekövetkezik, és már minden lehetséges rablást, kiárusítást végrehajtottak. Ha erre rászánják magukat, akkor az új helytartóval, ha nem, Gyurcsánynyal együtt kell eltakarítani őket.
A nemzeti ellenállás megszervezésének jelenlegi legnagyobb akadálya a középutasság. A Fidesz a nemzeti közép, a mérsékeltség legnagyobb európai mintát kö-vető pártjának képében tetszeleg, és elutasítja a radikalizmust. Az a pártszövetség, amelynek tagja, és amely a legnagyobb európai párttömörülés, szintén elhatárolódik az egyes tagországok radikális pártjaitól. Európában ez lehet gazdaságilag és politikailag félig legalább célszerű belátás, mert közben lehet működtetni egy hatalmas gazdasági gépezetet, Mercedes Benzet, olajvállalatokat, bankokat, és – ha Amerikának és Izraelnek bizonyos mértékben alárendelve is – lehet működtetni a nemzeti tőkét. Magyarországon azonban nem ez a helyzet. A magyarság a létéért és a fennmaradásáért küzd, nincs már nemzeti tőkéje, és ez a középutas politika végeredményben a halálát okozza, vagy legalább elősegíti a nyugton maradással. Egy radikális magyar változásnak kétségtelenül vesztese lenne az ide betelepült nyugati tőke és a nemzetközi bankhálózat. Ezért a radikalizmus kiirtásában és a középutasság fenntartásában van érdekelve.
A középutasság viszont ma egyenlő a nemzethalállal.
Mindezt annak a nemzeti keresztény értelmiségnek kellene végre belátnia, amelyik most a Fidesz környékén csoportosul, és/vagy hallgatólagosan, vagy tevékenyen részt vesz a radikalizmus kiiktatásában, és a sok pótcselekvéses halogatásra épülő nem-ellenállásban megtestesülő nemzeti politikában. Ez a nemzeti keresztény értelmiség sok mindent átháríthat a buta és birka népre, a megvesztegethető panelprolira, a balsorsra, de a felelősséget nem háríthatja át senkire.
Ez ennek a kánikulával már beköszöntött „nagy kerítő” nyárnak és majdan az ősznek a legnagyobb nemzeti kérdése. Képesek vagyunk-e megszervezni a saját megszabadításunkat, és ha kell, áldozatot is hozni érte. Még van kiút, de már csak egy, amelyen mi magunk fekszünk keresztbe. Álljunk fel, tegyük szabaddá az utat magunk előtt.
