Magyar Igazság és élet pártja

Megjelent a Magyar Fórumban-  XX. évf. 29. szám 2008. július 17

Amikor azt mondjuk, hogy elmaradt a rendszerváltás, meg amikor azt, hogy csak "gengszterváltás" történt, akkor kifejezünk valami lényegeset az igazságból és a valóságos történetből, de nem fogjuk meg a teljes igazságot. Mindkét állításban van valami önmentő áthárítás. Az elsőből hiányzik az alapjaiban megváltozott dolgok, intézmények, jelenségek, körülmények elismerése, a második pedig éppen az elsőnek mond ellent, amikor azt állítja, hogy új gengszterek léptek hatalomra, holott az első éppen azt állítja, hogy a régiek maradtak a helyükön. Mindkettőnek az a közös hibája, hogy valamit elkendőz. Az első azt takarja el, hogy a magyarság mindegyik része, rétege, ha más és más arányban is, de felelős azért, hogy rosszabb életkörülmények  közé kerültünk, és főként, hogy rosszabbak a jövőt illető kilátásaink. A kevesebb tájékozottsággal rendelkező és az érdekérvényesítő képesség nélküli rétegek természetesen kisebb felelősséggel bírnak, de teljesen felmentve senki sincs, nem lehet.  Senki sem önmagát okolja benne, hanem az elvont tényt. A magyarság hajlamos arra, hogy egyénileg rossz döntéseket a sorsszerűség fátylával takarjon el.
Ennek az állításnak van egy mosolyra ingerlő próbája: ha a magyarság jobb körülmények közé került volna 1990-ben, számítana-e, hogy megtörtént-e a rendszerváltás? Nyilván nem számítana, de nagyon sokan jelentkeznének, hogy miattuk maradt el. Mivel azonban egy réteg, egy törpe kisebbség kivételével minden réteg, osztály, csoport rosszabb vagy nehezebb körülmények közé került, a rendszerváltás elmaradásának emlegetése alapsérelemmé vált a vesztesek között, a reneszánszát élő magyarországi zsidóság pedig hallani sem akar arról, hogy elmaradt volna a rendszerváltás.
A sérelmezés pedig szépen lassan megy kifelé a divatból. Az 1989-90 idején, előtte és utána született nemzedékek túlnyomó része alig tud valamit a rendszerváltásról, mint fogalomról, jelenségről, nemzeti szükségletről, és ebben a ma fennálló, kívülről irányított állapotban marad a magyarság, aligha fog valaha is tudni róla. Egyszerűen nem érdekli, számára ez a világ adva van. Ez egyébként valami fel nem fedezett, ki nem mondott törvényszerűség: az archaikus társadalmak a múltjukra és az emlékezésre és a mítoszokra épültek, a racionalizmus európai századai a megújulásra és a jövőre, a globalizmus eddigi évtizedei pedig a felejtésre.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy feladva évtizedes harcunkat, immár nem küzdünk egy teljes rendszerváltásért és nem azt tartjuk a magyar megmaradás egyetlen lehetséges útjának, hanem azt: ha nem határozzuk meg pontosan, mit akarunk, mit gondolunk rendszerváltásnak, mit várunk tőle, akkor nem érünk célt, és megint hiába lesz minden erőfeszítésünk. Ideje tehát tisztázni, mit értünk ma rendszerváltáson és az, amit ma értünk rajta, miben különbözik a húsz év előttitől. Kezdjük ezzel.     
Akkor a kommunista nómenklatúra ha-talomból való kivetését, az igazságtételt, a magántulajdonon alapuló gazdaságot, a szociális piacgazdaságot és a szabadságot értettük rajta. Kevesebben ehhez még hozzáfogtuk 1956 eszméihez való ragaszkodásunkat és az egész Kárpát-medencei magyarság nemzetként való összeölelését is. Mára ezek fölött a követelések és igények fölött átlépett az idő. A volt kommunista nómenklatúra teljesen átalakult, nemzetközivé vált, a főbűnösök megöregedtek, sőt ki is haltak. Az egyik főbűnös sírját feldúlták, ízléstelen igazságtétel gyanánt. Igazságtétel helyett a korrupciót kellene felszámolni vagy legalább csökkenteni, a megmaradt vagyont és elsősorban a földet kellene megvédeni és megtartani. Azt az újjászerveződött, megfiatalított és elnemzetköziesített, azaz fiatal vagy fiatalabb zsidókkal feltöltött uralkodó, mindent megszálló réteget kellene leváltani, amely 18-20 év alatt - végül is bámulatos gyorsasággal - a régi moszkoviták és ávósok helyére lépett. Ez egészen más feladat, más szükséglet, mint a Kádár- rendszer eltávolítása. szoveg>A rendszerváltás ma így sorskérdés, a magyar megmaradás alapkérdése. Sikerül-e egy velejéig rossz, magyarellenes, idegenszerű, a népet kipusztító, a magyar kultúrát átíró rendszert jobbra, magyarra váltani? A nemzetköziség tengerében. Sikerül-e a magyar kultúrát nem Erdélyben, nem a Felvidéken és Kárpátalján, hanem az anyaországban megőrizni? Immár nemcsak a kis-antant gyűrűjében, hanem az EU bürokráciájának fojtogató ölelésében, Izrael és Amerika ellenében. Ez mérhetetlenül nagyobb feladat, mint ami 1988-89-90-ben állott előttünk - és sokkal gyengébbek vagyunk hozzá.  szoveg>Akkor a szétesőfélben lévő, kimerült Kádár- rendszert a szétesőfélben lévő Szovjetunió védte, vagy nem védte - tulajdonképpen nem védte, hanem a saját megmenekülése érdekében eladta -, ma pedig ezt a szétesőfélben lévő, de elképesztően erős, szinte titokzatosan stabil rendszert a szétesőfélben lévő USA és az egyre képtelenebb halogatásokba tántorodó EU védi és fogja is védelmezni egészen addig, amíg az izraeli megszállás be nem fejeződik, és a magyarok által, a magyar gyengeség miatt, a kipusztulás következtében visszavonhatatlanná nem válik. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy közben nem lesznek kormánycserék, és az úgynevezett nemzeti oldal, avagy a polgári oldal nem kerül - kellően korlátozott hatalommal - akár többször is kormányra.
Haladjunk sorjában, nézzünk vissza, lehetőleg harag nélkül és tárgyilagosan. Ha megvizsgáljuk azokat a tényeket, körülményeket, eseménysorokat, amelyek 1989-90-ben lejátszódtak és végösszegül egy elmaradt rendszerváltást és a magyarság számára egy kétségtelenül bezáródó jövőt eredményeztek, akkor a sok mellékes körülmény, jelszó, fordulat és változás közepett egyetlen, soha meg nem fogalmazott, meg sem említett tény mered ránk: nem azt tettük, amit tennünk kellett volna, hanem csak azt, amit megengedtek.
Nem engedték meg, hogy feltámadjon 1956 semlegességben kicsúcsosodó szelleme, és megtiltották az 1945 előtti, a párizsi békekötéssel elítélt magyar nacionalista - vagy annak nevezett - rendszer újjáéledését, sőt egyes elemeinek részleges alkalmazását sem. A magyar társadalom nem hajazhatott a Horthy-korszak legérvényesebben magyar népi mozgalmára, sem baloldali, sem jobboldali értelemben, ugyancsak a magyar nacionalizmus feltámadásának mondvacsinált veszélye miatt. S végül Magyarországon nem épülhetett ki az átalakított alkotmányba belevett, de a gyakorlatban figyelmen kívül hagyott szociális piacgazdaság. A felsoroltak közül egyes tételeket nyíltan tiltottak, másokat színleg engedélyeztek és aztán kijátszottak. Tény, amit végre ki kell mondani: a Nyugat önmagától és zsidó, jelesül magyar zsidó tanácsra csak korlátozott demokráciát engedélyezett Magyarországon - a még mindig háborúvesztes országban. A magyarság pedig belátta, hogy ez így helyes. Tévedett.
Így maradt tehát el a rendszerváltás 1990-ben, és a köztudatban ez sommásan úgy szerepel, hogy a régiek a helyükön maradtak, s ezek keleti urak helyett nyugati urakat szolgálnak. A háttér, a legmélyebb ok és az igazi indítékok sora azonban rejtve maradt. Soha nem derült ki, hogy a tiltások mögött elöl ugyan mindig a nyugati demokrácia, az európaiság és a haladás állott és látszott, valójában azonban mindegyik mögött a nemzetközi nagytőke és a banktőke, a nemzetközi zsidóság és a magyar zsidóság érdeke állott.
Az 56-os semlegesség nem tette volna lehetővé a későbbi NATO-csatlakozást és az érdekszférába való belekerülésből következő szorosabb ellenőrzést és felügyeletet, a világhatalmi törekvéseket. A Horthy-korszak irredentája és nemzeti szellemének feléledése rögvest összeölelkezett volna a semlegesség gondolatával, és erős nemzeti politikát eredményezett volna, amelyből az első körben mindenképpen kimaradnak a múltban érintett, az egész Rákosi- és Kádár-rendszerben vezető szerepet játszó zsidók.  Ezt fordították át arra, hogy a népi mozgalom feltámadása új antiszemitizmust, új holokausztot eredményez. Ismét zsidóüldözés következik, mert a magyarság, ha nem korlátozzák, hajlamos rá. Ez piszkos hazugság volt, nem is csak csúsztatás.
 A népi mozgalom hatalomba való befogadása pedig egy Németh László-i minőségi forradalmat, minőségi szocializmust eredményezett volna, s akkor ma nem a Lauder Javne iskolában felnőtt Új Generáció készülne a hatalomátvételre, hanem a sok népi kollégiumban tanult, képzett parasztgyerek brókerkednék és csinálna Political Capita-       lokat. Melegfelvonulás aligha volna az Andrássy úton.
Ma már talán látjuk néhányan, hogy teljes szakításra, gyökeres fordulatra, nem bársonyos, megegyezéses átalakulásra, hanem harcban kivívott szabadságra és az elbukás kockázatát is vállaló forradalmi, népi megújulásra volt akkor szükség. Akkor azonban ezt nem láttuk. Ne áltassa magát senki, mert senki nem látta - mármint innen, a nemzeti oldalról. Ellenben - főként eleinte - gyakran örvendünk, hogy milyen nagylelkű, menynyire segítőkész a Nyugat, és bölcsen engedékeny a SZU. Visszaadja nekünk az 1945-46-os koalíciós demokráciát, amelyben ugyan üldözték a magyarokat, kiirtottak egy vezető osztályt, de többpártrendszer volt.
Erénynek, érdemnek, ünnepelni való vívmánynak tartottuk, legalábbis az első időkben a vértelenséget és a békés átmenetet. Csak sápítoztunk, hogy ennek a békés átmenetnek az árát mind a nép, a dolgozó rétegek fizetik meg, és a volt elit pedig az egyetlen haszonélvező. Mindent sikerünkként könyveltünk el, ami a volt rendszer lebontását, a kommunizmus - vagy ahogy Torgyán mondta: a "komonizmus" - felszámolását jelentette, s szemet hunytunk a tény felett, hogy társadalmunkban legfeljebb 56-ig dühöngött valami kommunizmusféle, és a valódi ellenség a Szovjetunió hatalmára, erőszakszerveire támaszkodó liberalizmus, nemzetköziség és nemzetellenesség.
Kétségtelen, a nép nem volt forradalmi hangulatban, s indulatban meg egyáltalán. A nyolcvanas évek második felében olyan folyamatok indultak meg az eladósodott Kádár- rendszerben, kiskapukon keresztül, amelyek csendes, kissé fojtott, de mégis eredményes és nagyon sok önkizsákmányolással terhes népi felhalmozást indítottak el. Géemkák, kényelmes nyolc órai munka utáni fusizás, kalákák, melléküzemágak, a községek, a falvak akármilyen tanácstitkárok alatti önállósága, egy kis külföldre járás, szerzés. Alakult valami. Egyre kevesebb volt a hiány - áruból, igaz tisztességből egyre több. Hogy lehetett volna-e ebből egy tisztább, törvényesített, ha kell, modern fejlődés? Ezt már soha nem fogjuk megtudni. Ezt a lehetőséget azonban nem lehet kizárni. Gondolatok, tervek készültek erre, elég, ha csak a Liska-félét említjük.
A nép nem érezte rosszul magát ebben az állapotban. Látta minden ferdeségét, korrupcióját, igazságtalanságát, de ki is tudta használni, és arra számított, hogy megvastagszik. A Párt lefelé csúszott, engedményekre kényszerült, és amikor a Szovjetunió elengedte a kezét, le is térdelt. Nemcsak a templomban, hanem a bankokban is.  S csak az volt - vagy inkább lett volna - a kérése, hogy ne vegyék észre letérdelését.
Megindult egy folyamat, ami bizonyosan nem vezetett volna szocializmusra és minőségi társadalmat sem ígért, de kapitalizmusra sem mutatott. Olyanra pedig, amilyen aztán lett, egyáltalán nem. Görbe út volt ez? Igen, az, de ki lehetett volna egyenesíteni. Kellett volna hozzá egy néppel összeforrott középosztály, értelmiség, amely megtisztítja - új rendszerré teszi. Minden bizonnyal nem lett volna abból a melléküzemágas rendszerből annyi tragédia, amennyi ezt a liberális, sokkterápiás, paktumos rendszert kísérte.
Ámde jöttek az okosok - ne tagadjuk, jöttünk mi is, de mindenekelőtt jött a nemzetköziség megbízottja, az SZDSZ, és a kommunizmus teljes eltörlését követelte -  személycsere nélkül. Elkezdődött a spontán privatizáció, majd a privatizáció, százezrek maradtak munka, megélhetés nélkül. Õket aztán már nem érdekelte, hogy elmaradt az igazságtétel.
Ebből a számvetés jellegű felsorolásból azonban kimaradt valami. Az eladósítás, közkeletűbb nevén az adósságcsapda. Az eladósítás fogalmát és a politikát, amely megvalósítja, ugyancsak körüllengi számos tévhit, legenda, alkalmasint a jelenlegi kormányt illető szidalom. A közvélemény azt hiszi, hogy az eladósodottság következmény. Az elöregedettségnek, a rossz gazdaságpolitikának, a nemzetközi nagyvállalatok és bankok önzésének és profitszerzésének a következménye. A sajtó néha azt sugallja, hogy ma minden állam el van adósodva, és a hitelből élés világkényszer. Vele jár a szabadsággal, amit kaptunk. Nem is olyan rossz. Együtt kell élnünk vele. Fátum. Ez nem igaz, Magyarországon különösen nem. Itt az eladósítás eszköz. A tönkretételt szolgáló és a gumibotot és az akasztófát helyettesítő eszköz. Természetesen benne vannak mindazok, az államot és a társadalmat jogos jövedelmeitől megfosztó módszerek is, amelyeket felsoroltunk.
Az első lépés az, hogy az államot és a Nemzeti Bankját megfosztják a szabad, a saját célokra szükséges pénz megteremtésétől, és arra kényszerítik, hogy a nemzetközi pénzpiacon felvett, általuk meghatározott lejáratú és kamatú hitelek felvételével tartsa fenn magát. Ameddig ez az önállóságtól való megfosztás nem lép át egy bizonyos ésszerű és erkölcsös határt, amíg a társadalmat, a népet nem kényszeríti önpusztításra, feladásra, kínos nyomorgásra és valamiképpen fel-felcsillan a kilábalás is, addig ez - elmegy.
De Magyarország ezt a határt réges-rég átlépte. Itt a hitelfelvétel, a kötvénykibocsátás már régen a nemzeti erő gúzsbakötésének eszköze. Szándékos gazdasági terrorral elkövetett nemzetgyilkosság, amelyet a megszállók rendeltek el, és most éppen ez a kormány tartja be. Méghozzá úgy, hogy maga is rámegy. Gyurcsány kísérlete éppen abban áll, hogy a rákényszerített és a miniszterelnöki székébe ülésekor vállalt szolgálat ellenére hogyan maradhatna fenn, személyesen és Apró-klánként. Természetesen benne van a nemzetközi nagyvállalatok haszna, az áruházláncok és plazák szaporodása, az adót nem fizetés boldogsága, a továbbállás szabadsága és a kamat, meg a kamatos kamat gyönyöre, a Rothschildok kézdörzsölése, de az eladósítás itt, Magyarországon elsősorban uralmi, uralkodási eszköz. A megszállás eszköze, a kényszerítés sajátos formája. Fegyver.
Az új rendszerváltás is engedélyhez van kötve. Szerezzen engedélyt magának a nyolcvanhárom százalékos többség arra, hogy puszta kézzel csavarja ki a fegyvert, az eladósítás Uzi géppisztolyát a hatalom kezéből. Ezért van ekkora médiacirkusz abból, hogy egyesek tojással dobálták meg a melegeket. A záptojás is fegyver, ha ők annak nyilvánítják.
Csurka István