Megjelent a Magyar Fórumban- XX. évf. 38. szám
Folytatva a múlt héten megkezdett gondolatmenetet, annak is az első kérdését, hogy mit nem tud ma a magyarság a saját életéről és valóságáról a zsidó megszállás miatt, ezúttal a cigánykérdést szeretném megvizsgálni. Már amennyire az itt adott terjedelmi keretek között lehetséges.
A cigánykérdés ma két elütő részből áll. Az első része a cigány életforma, a több százezer ember végtelen kiszolgáltatottsága, szegénysége, ember alatti létezése és az ezzel együtt járó tolvajlások, a bűnözés, a munkanélküliség és aztán az ebből kifejlődő dologtalanság. Amikor a nyomorult ember már nem is akar dolgozni.
Ez az egész megyéket, országrészeket, falvakat és városrészeket elborító nyomor és gettósodás már most is Magyarország egyik jellegzetessége, nemzetközi hírének elrontója, ha még nem is abban a mértékben, mint Románia Európába, elsősorban Olaszországba kivándorolt cigányainak hírhedtsége.
A cigánykérdésnek erről az oldaláról az együtt élő milliók, a kis falvak és a tanyák népe, városban a szomszédok, a szenvedők és a kárvallottak mindent tudnak, a bőrükön is érzik. A cigányügy szószólói, a pesti liberálisok és a zsidók túlnyomó része a Lipótvárosban semmit sem tud, de ez nem akadályozza meg abban, hogy az egyenlőség és az emberi jogok elszánt harcosa legyen. De ez a kérdés másik, a gyakorlattól és a tapasztalattól elrugaszkodott oldala.
Minél tovább halogatja a magyar állam és az egymást váltó kormányok, valamint természetesen az egész társadalom ennek a szociális és anyagi kérdésnek a megoldását, annál többe fog kerülni és annál kilátástalanabbá válik. Ennek a nyomornak a kiváltó oka a falu szétverése és a városi munkaalkalmak megszűnése, a nyolcvanas évek végének és a kilencvenesek elejének privatizációja következtében. Ezt a privatizációt, valójában vég-eladást úgy adta elő Németh Miklós kormánya is, az Antall-kormány is, mint szükségszerű modernizációt. Amikor ez a modernizáció tönkretette az országot, akkor a Horn-kormány előállt a Bokros-csomaggal, természetesen mint szükségszerű modernizációval. Amikor ezt is kilökte magából a magyar társadalom, mint valami idegen sejtet, akkor a hős modernizátor, Bokros állást kapott a Világbankban, ahol ezeket a tönkretételeket kiagyalják.
Ma már látszik, hogy mindent másképpen kellett volna tenni - bármi áron is. Ma már látszik, hogy a folyamat fő vesztese a magyar falu volt és faluban rekedt cigányság, amely elesett a szaktudás nélkül végezhető fizikai munkától, megélhetéstől. Azok pedig, akik a gyors privatizáció élharcosai, követelői és szószólói voltak, pártként az SZDSZ és zömében zsidó értelmisége, előállt a képtelen váddal: a cigány szenvedések oka a magyar rasszizmus. Természetesen az MSZP sem akart lemaradni, most már ketten együtt kezdték a jóformán semmiről sem tehető magyar keresztény középosztályt és egyáltalán a magyarságot okolni a cigányok nyomoráért. Mintha a magyar falu elnéptelenedéséért és a cigány nyomorért, bűnözésért csakis a magyarok rasszizmusa volna a felelős. Előbb a rendőröket kezdték megbüntetgetni, ha egy-egy eljárás során görbén találtak nézni a cigányra, és ha valaki ezek közül feljelentette a közeget, hogy őt cigányként, kirekesztőlegesen bántalmazták, hát lett melege a törzsőrmester úrnak. Később kivonatták a forgalomból a cigány bűnözés kifejezést, noha a börtönöket nagyrészt ezek töltötték meg, mivel pusztán fehérgallérosok nem lakhatták be a cellasorokat, különben is, a nagy tételekben való sikkasztásaikért, privatizációs bűnözésükért nem mindig kapnak annyit, mint egy visszaeső cigány hét szilvafa lepusztításáért, vagy egy lakás kirámolásáért. Fehérgalléros bűnözőnek lenni képzettséget igénylő kiváltság, a cigány maradt megélhetési bűnöző.
Néhány év alatt a cigány nyomor, a putrilét, a megélhetési bűnözéssel együtt rá lett kenve a magyarságra, mint rasszista hajlandóságú társadalomra. A cigány emberből roma polgár lett és roma polgárjogi harcos, aki bátran szembeszáll a többségi társadalom előítéleteivel és ha önkormányzatba kerül, húszmillióért rendel hidegtálat. Kialakult a munkamegosztás: a cigány funkcionárius nem azért kapja a fizetését, mert tesz valamit a fajtájáért, dolgozik érte, műveli, hanem azért, mert SZDSZ sugalmazta ítéleteket vagdos a magyarok fejéhez. Sok községben és városban megindult a küzdelem a cigány gyerekek és a nem cigány gyerekek együtt iskoláztatásáért, és azok a szülői közösségek, amelyek iskolát alapítottak maguknak, hogy a gyermekeik tudjanak haladni - kikaptak. A magyar állam kiállt azért, hogy az iskolákban lefelé szorítsák a mércét, a kulturáltabb családi otthonból és szülői igényekkel indított gyermek várja be, amíg a putriból érkező cigány gyermek egyáltalán felfogja az abc-t és veszítse el a jövőjét.
Ezzel az iskolák államosítása után (1948) a második legnagyobb csapást mérte az SZDSZ a magyar oktatásügyre, tönkretéve az elemi iskolákat, az alapokat. Ugyanakkor megszervezve természetesen a maga számára, elsősorban a zsidó elit gyermekei számára az elitoktatást minden szinten. Megakadályozva ezzel, hogy a magyarság maga vezesse magát. Minden szinten szoruljon rá a nemzetközi kiképzésűekre.
A purdé nem tehet arról, hogy ő olyan, amilyen. Ez kétségtelenül igaz, sőt a szülője se nagyon. A huszadik és huszonegyedik században méltatlan cigány sorsért a globalizmus és a meggyengített, rosszul vezetett állam tehet elsősorban. Többek közt ezért kell az
államot eladósítani, tehetetlenné tenni. Megtiltani az állami újraelosztást, legalábbis azt a részét, amely nem nekik osztogat. Így aztán az államnak több évtized sem volt elég arra, hogy egy hatalmas felemelési és munkaalkalom-programmal elkezdje kiemelni a cigányságot ebből a nyomorból. Miért? A zsidó megszállás-stratégiai tervei miatt. Mert akkor a falut is fel kellett volna emelni. Akkor a falu tönkretételének, elnéptelenítésének és a nagybirtok-politikának is véget kellett volna vetni, s egyáltalán az egész népfelfogást, a dolgozó ember megbecsülésének, illetve megvetésének, másodrendűségének politikáját át kellett volna szerkeszteni. Ha az egész magyar létezés célja nem a felső tízezer, az oligarchia, az uralkodó réteg meggazdagodása és vezetési képességének megőrzésére irányult volna, hanem valamit törődni méltóztatott volna a faluval és a néppel is - ami a MIÉP politikájának mindig a fő követelése volt -, akkor az állam nem tűrte volna a putrit és a dologtalanságot és nem csak börtönöket épített volna a cigányoknak. Talán nem is kellett volna ennyi börtön. (Micsoda ellentmondás: évről évre kevesebben vagyunk egy városnyival, mégis több és több börtön kell.)
Az utóbbi mondatok, gondolatmenetek már átvezetnek a cigánykérdés másik felébe, a cigánykérdés politikai fegyverként való használatának tartományába. A cigánykérdés politikai fegyverként a magyarság ellen fordítására a magyar és nemzetközi zsidóságnak van szüksége. Ez a fegyver roppant hatásos. A sértett magyar, akinek a gyümölcsét az éhes cigány, avagy a bűnöző cigány szüreteli le, teherautójával szállítva el a termést, nyilvánvalóan haragszik a tolvajra és keresetlen szavakat használ vele szemben. Ezt az embert csak le kell fényképezni, csak közzé kell tenni az átkozódásáról készült hangfelvételt és látható, hallható a szélsőséges magyar rasszizmus. Minthogy aztán az állam, a rendőrség, a bíróság és az egész bürokrácia éppen a tolvajt védi - nehogy rasszizmuson kapják. Ilyenformán aztán a rasszizmus, az antiszemitizmus, a kirekesztés lehetséges vádja az igazság részrehajlás nélküli szolgáltatásának akadályává válik. Közben a zsidók ócsárolják a a rendőrséget, a bíróságot, az ügyészséget, hogy raszszistagyanús. Esetleg kódoltan rasszista. Egyetlen bűnözőt sem lehet etnikailag meghatározni, annak ellenére, hogy vannak fajta által meghatározott kultúrából következő bűncselekmények. (Csak a nácizmus maradt meg németnek és magyarnak, a vendetta nem.)
De a dolog nem elég sikeres, mert most be kívánják vezetni a holokauszttagadás bűn-esetét, hogy egyesek még borközi állapotban se merjenek etnikusan káromkodni és a kopasz fradisták kipában üljenek a lelátón. Megerednek a glosszák a rasszizmusról, mint az ólmos eső novemberben. Aztán a teoretikusok megkezdik a vég nélküli külföldre hivatkozást, a művelt Nyugat felemlegetését, amelybe rasszizmusunk miatt nem tartozunk bele, és a híradókban követik egymást a rasszizmus kirívó eseteiről szóló tudósítások. Végül aztán a cigánysághoz is eljutnak ezek a híradó- üzenetek, uszítások, hiszen tévé ma már a putriban is van, jön a lincselés Olaszliszkán. S a cigánykérdés hovatovább a jóérzésű, szelíd, béketűrő magyarok szemében is tűrhetetlenné válik és erős indulatokat vált ki.
A zsidó irányítóknak, a hatalomnak éppen ez a célja. Legyen rasszizmus, érintse a zsidóságot is, de elsöprő ereje, tornádója a másik etnikailag megkülönböztethető - nemcsak vagyonossága és vezetőállása révén megkülönböztethető - nemzetrész ellen irányuljon. Ha van rasszizmus, van mi ellen küzdeni. Kisebbrendűségi érzésbe lehet taszítani sok magyart. Kell egy bizonyító erejű tényállás, egy előretolt sérelem, amely ékként hasít bele a magyarba. A magyarság rasszizmusa, gőgössége, dzsentrihajlamai miatt nem oldotta meg a cigánykérdést, nem is engedte megoldani és most behunyná a szemét a következmények előtt, de a haladó szellemű, nyugati műveltségű zsidóság nem engedi meg ezt neki. Hanem kiveri a rasszizmust a fejéből - az egész aggyal együtt.
Egy rasszisták által lakott országot ugyanis nem lehet bekebelezni. Vérrel el lehet foglalni, de ha minden rasszistát nem irtanak ki a területen, akkor az újra feltámad. Lásd Palesztina és a palesztinok. A rasszizmus nem-csak gőg és megvetése a más fajoknak, amint szeretik beállítani, hanem fajvédelem is, ha-zaszeretet is, a magamhoz vérségileg is meg szellemileg is tartozók fokozott védelmét és a haza megszállása elleni tiltakozást is jelenti. Mert amennyire a támadó rasszizmus, még ha burkolt is, elvetendő, a védekező, a kényszerített, amely inkább önvédelem és fajta- szeretet, annyira szükséges és megállíthatatlanul kifejlődő. Lehet ugyan szidni a kődobálókat és az öngyilkos merénylőket, de akkor is egy mély ösztönnek és a sértettség fájdalmának engedelmeskednek.
Nem azonos ez természetesen a nemzeti, népi öntudattal, hiszen minden nyers rasszizmusnak vannak valóban kegyetlen, rossz vonásai és nincs benne elég megértés, ami nélkül higgadt ítélet nem hozható meg soha. Annyira legalábbis, hogy össze lehessen ke-verni vele. Így ha a rasszizmust üldözöm, amely állítólag kirobbantotta a második világháborút - ez így nem igaz, természetesen -, akkor a nemzeti öntudatot és önérzetességet és a hazaféltést és a föld szeretetét is üldözöm. Márpedig a magyar földre a cigányoknak is szükségük van. Ez mutatja meg, mennyire ostoba és mondvacsinált ez az egész rózsadombi magyar-cigány ellentét. Másra kell most ez az ellentét. Ez a gyarmatosítás UZI géppisztolya.
Mondanunk sem kell talán, hogy a magyar nép nem rasszista. Sokszor annyira türelmes, megértő és belenyugvó, helybenhagyó, hogy az már-már beteges. A cigányokkal is évszázadok óta békésen együtt él, pedig ennek a népnek a magántulajdonhoz való viszonya már századokkal ezelőtt is kívánnivalót ha-gyott maga után. De a falu elfogadta, hogy ilyen. A tyúklopást eltűrte, a lólopást nem. Most azonban a legenyvesebb kezű roma polgárjogi harcos is póznán ülő szent a kormányhoz képest. Ez a cigánykérdés valódi állása.
Csurka István
