Az új program megalkotását a világban és a magyarság életében beállott változások teszik elengedhetetlenné. A pénzügyről az egész gazdaságra átterjedő világválság, a mély és tartós recesszió valójában a liberális kapitalizmus bukása. A mohó profitszerzést fenntartani az utóbbi évtizedben már csak a fogyasztás mesterséges növelésével lehetett. Ehhez az értelmetlen növekedési hajszát egyetemes céllá, szükségességgé kellett felnövelni. Ezt az utóbbi évtizedekben már csak orbitális hazugságokkal, állandó helyi háborúkkal, terrorral és antiterrorista erőszakkal, a dolgozó tömegeknek egyre nagyobb és féktelenebb kizsákmányolásával és a szegény országok, világrészek kizsarolásával és természetpusztítással lehetett elérni.
Közben a tudomány és a technika csodálatos eszközöket hozott létre, amelyeket a fogyasztói anyagiasság elrontott és rendeltetése ellenében használt és használ ma is. Ennek következtében éppen a szellemi központ, az európai kultúra és civilizáció, amely a kereszténységgel megerősödve hivatott lett volna új irányt és magasabb erkölcsöt, szabad emberi tartalmat adni az emberiségnek, vált egyre alkalmatlanabbá, kiszolgáltatottabbá és az Európán kívüli hatalmak eszközévé. Az Európán kívüli hatalmak közül a volt Szovjetunió befolyása Európára a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején lényegében véve csak az emlékezet terheléseként érvényesült. A másik, a nagyobb és mint kiderült károsabb befolyású Európán kívüli hatalom, az USA befolyása és uralma viszont kiterjedt. Az erőszakosan kettészakított Európa nyugati felére, azaz az európai demokrácia törzsországaira az amerikai befolyás, egy betegesen pazarló életforma és egy újszerű, rejtett, szövetségbe csomagolt imperialista nyomásként nehezedett rá, a középső részre pedig a keleti, alapjaiban bolsevista szovjet katonai hódítás terült rá, a kelet minden durvaságával és nehézkességével. A természetes az lett volna, hogy amikor a lehetőség megnyílt rá Európa mindkét felén megszűnik a katonai megszállás és az Európán kívüli hatalmak nyomása. A földrésznek egy békés szabad történelmi korszakra lett volna szüksége, hogy az életformák erőszakos megszakítottsága után fokozatosan, és egy szerves belső fejlődés útján illeszkedjék újra egymáshoz. E helyett sokkterápiát erőszakoltak a keleti részekre és megkezdte hódításait a mohó tőke.
Mindenki tudta, hogy Közép-Európa nem a Nyugat, de Európa, s a Nyugat, ha gyarmatosítja a középső Európát, maga is belerokkan, különösen, ha amerikai és zsidó megbízásból teszi. Mégis ez történt. Az európai bővítés amerikai világpolitikai érdekből, egy sajátságos, Európán kívüli stratégiai, stabilizációs érdekből történt, teljesen elhibázottan. Közép- és Kelet-Közép-Európa nemzetei a szovjet uralom alóli felszabadulásuk után a saját életüket szerették volna élni. A mohó tőke, Amerika és a profitszerzési hajsza azonban másként határozott. Az azonnali Nyugathoz illeszkedés mintaországa akkor Magyarország lett, mert a háború után itt maradt meg a legszélesebb New York-i vezetésre vágyó elitréteg. Egy-két év alatt mindenünket eladtuk a nyugati tőkének. És eladtuk a függetlenségünket, a semlegességünket és a saját magyar élethez való jogunkat és lehetőségeinket is.
A MIÉP megalakulásának első percétől kezdve ez ellen a folyamat és hazaárulás ellen tiltakozott. Minden hányattatásunk, belső bajunk és bomlasztásunk, minden kiszorításunk és elhallgatásunk ebből a tiltakozásból ered. Ezzel a szókimondással első perctől kezdve egyedül vagyunk a magyar politikai életben.
Most azonban ennek a liberális kapitalizmusnak egyszer s mindenkorra vége van. A profithajsza csődbe hajszolta önmagát. Akik ezt a hajszás végzetet mindenkinél korábban megmondták, mi voltunk. Mi ugyan nem győztünk, csak egy elhallgatott kis párt vagyunk, de szavaink beteljesedtek, igazságunk bebizonyosodott. Ebből azonban nem élünk meg, s ezzel nem is teljesítjük feladatunkat. A nemzeti történelem úgy látszik, többet bízott ránk. Mert igaz ugyan, hogy a sok éves tapasztalat és a szükségszerű felismerések ma már sok ember szemét felnyitották és több avatott tudós, politikai elemző, a folyamatokat magas állásokból irányító ember velünk egybehangzóan állapítja meg a csődöt és látja a borzalmat, ami vár ránk, mint nemzetre, olyan azonban, aki a végső okokig le mer ásni és a dolgok miértjére is rá mer mutatni, még mindig kevés van. Már nem vagyunk egyedül a nemzeti megmaradás óhajtásában, számos hagyományőrző és hagyományt, múltat feltámasztó közösség létezik, számosan vallják dacosan magyarságukat és szállnak szembe az ordas hazugságokkal és a fennálló hazug rendszerrel, de a magyarság jövőjének teljes sötétségét nem látják és a magyarsággal, Ma-gyarországgal kapcsolatos valódi célok, az idegen célok tekintetében nem fogalmaznak világosan és egyértelműen. Hasonlóképpen nagy, vagy talán még nagyobb hiba, hogy nem látják a liberális rendszer, a globális kapitalizmus mostani bukásában a felszabadító elemet, a speciális lehetőséget, a magyar lehetőséget. Pedig benne van.
Most itt, a liberális kapitalizmus bukásának és összeomlásának történelmi óráiban nyíltan meg kell mondanunk, összes bajunk abból származik, hogy egészében véve, nagy tömegünkben, alsó, felső és középrétegeinket egyaránt beleértve, a rendszerváltásnak nevezett hazug folyamat kezdetei óta folyamatosan, bánatosan és siránkozva, máskor meg egyszerűen elaljasodva - feladtuk magyarságunkat. Csábított a Nyugat, a fogyasztói kapitalizmus árubősége, szabadsága, jóléte, működőképessége és áruló elitünk, törpe kisebbségünk rá tudott beszélni bennünket, hogy hagyjuk elsorvadni államiságunkat, szakítsunk határainkon kívüli testvéreinkkel, adjuk el mindenünket, legyünk kozmopoliták és internacionalisták, még ha undorodunk is ezektől, vegyük fel a fogyasztói társadalom szmokingját, csokornyakkendőjét, nagyestélyijét, de ha kell, bikinijét, sőt ha kellett, pucérodjunk le a szexipar követelményeiig. Legyünk hedonisták, amikor a nép harmada nyomorog, ne dolgozzunk, csak fogyasszunk, és ha nincs rávaló, csaljunk és szórakozzunk üres fejjel. A tragikus az, hogy közben nem kértek tőlünk jóformán semmit, csak a magyarságunkat. Az öntudatunkat, az önbecsülésünket, az összetartásunkat, az idegen felismerő képességünket, a történelmünket és a lelkünket.
Csak így lehet, hogy egy húsz év óta nagy erővel folyó gyarmatosítást rajtunk kívül nem vett észre senki. A legjobb politikusok és elemzők is beleestek abba a hibába, hogy úgy látták, a mi sorsunk most is együtt mozog a térség más országainak sorsával. Hiszen bizonyíték is volt erre. A második világháború végén a szomszédaink közül néhányan a győztesek oldalán landoltak, sőt Trianon után újabb magyarüldözésre is lehetőséget is kaptak, és éltek is vele, de aztán éppen úgy, mint mi, a vesztesek oldalán kötöttek ki, a szovjet birodalom tagországa lettek. A magyar sors különlegességét tehát meglehetősen nehéz volt észrevenni.
Még 1956-os New York-i magunkra hagyásunk sem volt elég intő jel, aztán a váratlan engedély az IMF-be való 1982-es belépésre és ezáltal a New York-i tőkéhez való illeszkedés, hatalommegosztás Amerika és a szovjet között sem, s végül a privatizáció, a rendszerváltozás lebonyolítása sem, amely mindent, ami fontos, a magyar és a nemzetközi zsidóság kezébe adott hazánkban. A magyarság évről évre, évtizedről évtizedre, kormányról kormányra csak áltatta magát, nem akarta észrevenni, hogy mi történik vele valójában. Szidta a sajtót, de falta a bulvárlapokat, elhitte, hogy maga cserélgeti a kormányokat, szaporította a cigányokat, anélkül, hogy munkára fogta volna őket, megcsócsált minden liberális tézist, holokausztot, Oscar-díjat, gázkamrát, Nobel-díjat, elfogadta a sorozatos választási csalásokat, a megvezetéseket és most csodálkozik, hogy itt van a nyakán egy mihaszna kormány, immár a második ciklusban, és nem csinál semmit, csak lop. Egy olyan kormány, amelyet senki nem akar és amely kisebbségben kormányoz. (Legalábbis reggel, amikor ide elindultam még ez volt a helyzet.) Ki mondja meg, miért tartunk be olyan szabályokat, amelyeket senki rajtunk kívül nem tart be, és amelyek valójában nem is érvényes szabályok.
A ma reggelig még fennálló Gyurcsány-kormányra a magyar és nemzetközi zsidóságnak van szüksége Magyarország teljes meg-szerzéséhez, teljes megszállásához. Tegyük teljesen világossá a dolgot. Magyarország megszállását ezúttal szó szerint kell érteni. A betelepítés és a betelepedés legszélesebb körében. A terület és az ország megszállása értelmében. A folyamat azért észrevehetetlen, mert hihetetlen. A mindennapi ember el sem tudja képzelni, nem érti, nem látja, fel sem fogja. Már csak azért sem látja, mert a másfajta, a bent élő, velünk együtt élő kisebbség vagy felekezet, hol felekezet, hol kisebbség, hol kommunista, hol liberális, hol mindkettő részéről eddig is tapasztalt megszállásszerű jelenségeket, helyfoglalásokat, törtetést, kisajátítást. Morgott is miatta, különösen, ha felöntött a garatra, vagy kiment a Fradi-MTK- meccsre. (ma már nem tud kimenni, mert elitünk úgy oldotta meg a kérdést, hogy nincs Fradi-MTK-meccs, amelyen kékre festett libákat lehet eregetni.) Az emberek mára már szinte megszokták, hogy a főállások, a nagy- pénzű helyek betöltéséhez származás kell, meg a nemzeti érzelmek letagadása. MIÉP-esség szóba sem jöhet, esetenként a kereszténység kigúnyolása is szükséges egy-egy kinevezéshez. Ez azonban nem megszállás volt, hanem nyomulás. Előfeltétele a megszállásnak. Mivel a magyarság tűrte a nyomulást, mindenét elherdálva tűrte, az ügyintézők New Yorkban és Tel-Avivban úgy ítélték meg, hogy a teljes, fizikai megszállásra is a trianoni Magyarország lesz a legalkalmasabb. A magyarság súlyosan fogyatkozik. Palesztinai gyilkolás nélkül is ürül. Elöregedik és a cigányokkal mindig izgalomban tartható népű.
Az évtizedek óta folytatott előkészítés után ide lehet majd a következő válságos évtizedekben elhelyezni azt a védendő embermenynyiséget, amelyet ki kell menekíteni az arab tengerből, vagy a továbbra is bizonytalan orosz térségből. Arról az embermennyiségről van szó, amely már ott Palesztinában nem fér el, és amelyet Amerika megroggyanása után már nem lesz képes eltartani. Amerika etnikai térképe erős változásokon megy át. Többségbe kerülnek a nem angolszász fehérek, akik már nem olyan megértők a zsidó hegemónia iránt. A belső lázadás elkerülése érdekében most szerecsen elnököt választottak, de ez csak ideiglenes megoldás. A zsidó politika mindenkor a világ legelőrelátóbb politikája.
Legalább kétmillió emberről van szó, itteni számuk csak attól függ, hogy Németországra mennyit kényszerítenek rá és mennyien vállalják a németeket, s mennyien a magyarokat.
Közben persze jön ide még sok fekete ember, sárga vagy rézbőrű ember is, európai is, miközben a magyar pedig kivándorol és felszívódik az idegenségben.
Mindez a magyar államiság, a magyar kultúra teljes megszűnését fogja eredményezni a következő évtizedekben. Ez lesz a nemzethalál. Nem úgy, ahogy Kölcsey látta. A sírt nem veszik körül népek, s nem ül a szemükben gyászkönny. Ki se jönnek a temetésre, mert nem érdekli őket.
Élethalálharcról van szó. Izraelt és a zsidóságot nem vezeti semmiféle magyargyűlölet, sokkal inkább a könnyen, vér nélkül, üzleti alapon megszerezhető tér varázsa. A cionizmus bukása után meg kell vessék a lábukat valahol. A megmaradás kényszere vezeti őket is. Ezért komoly a helyzet. Ez a magyar jövő különössége. Szó sincs magyargyűlöletről, valami mélyebb ellenszenvről. A zsidóság előrelátó vezetői felismerték, hogy nincs más lehetőség: kell nekik egy nyugodt hely. Magától értetődik számukra természetesen, hogy a magyar kultúrát meg kell semmisíteni, abból csak indián rezervátum szinten maradhat valami. Egy földre terített subán Wass Albert-könyveket árul és vörösbort iszik az utolsó mohikán.
Most azonban megváltozott a helyzet. Az előkészítés éveihez is a liberális világkapitalizmus, a pénz, a dollár feltétel nélküli hegemóniájára volt szükség. Most azonban ez a hegemónia végetért. Nem elég látványosan? Lehet, noha a robaj óriási. Bennünket, magyarokat a ránk szakadó nyomor, nélkülözés, zűrzavar és a most már gerjesztett cigánybűnözés és a káosz fog értesíteni a liberális világrend összeomlásáról. Borzalmas évek elé nézünk. Mégpedig nem azért, mert Gyurcsány is azt jósolja, hanem azért, mert nem lehet másként.
A cél az, hogy hosszú nélkülözés után magunktól hívjuk be a második rendcsináló egységet. Az elsőt már behívtuk 25 milliárd dolláros IMF-kölcsön formájában. A következő egység emberekből fog állni. Mikor már nem bírjuk az éhezést és a zűrzavart, Szolnokon megalakul a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány második változata, amely nem szovjet tankokat kéret ide, hanem egészen sűrű charterjáratokat.
A MIÉP új programja ezt akarja megelőzni. A MIÉP új programja az alapvető emberi parancsot teljesíti: megmaradni.
A liberális piacgazdaság bukása teremt rá lehetőséget. Nem véres harcot kell folytatnunk érte, hanem nemet mondani arra, ami most történik. Nemet a liberális zsidó világhatalom által megbízott kormányra először és minden utána következő új kormányra is, ha nem a magyar megmaradás irányába tereli a dolgokat.
Mindenekelőtt a magyarságunkat kell magunkban visszaállítanunk. Elsősorban abban az értelemben, hogy higyjünk magunkban. Mert hinnünk kell magunkban. Nacionalistáknak kell lennünk. Nem abban a tekintetben, hogy gyűlölünk másokat és magunknál alávalóbbnak tartjuk őket, hanem abban az értelemben, hogy csak a saját érdekünket nézzük és mindent megteszünk a sikerünkért.
Állami és kulturális eszközökkel megállítjuk népünk fogyatkozását. Ez hosszú folyamat, de ehhez mindent át kell alakítani. Saját kézbe kell venni az iskolát és a nevelést, meg kell szüntetni a szórakoztatóipart és a népbutítást.
A nemzet megmaradása a családi életen nyugszik. A romlásunk azzal kezdődött, hogy a liberális kommunista rendszer megtámadta keresztény magyar családot. Ezután ne legyen lehetséges hazánkban olyan politika, amely nem családközpontú. A család mindenekelőtt. Az asszonyt, az anyát meg kell tisztelni azzal a szereppel, amelyet a természet rendje szerint csak ő tud betölteni. Az államnak, a társadalomnak meg kell teremtenie a női létezés többszólamúságát, lehetővé téve egyszerre a gyermekszülést, felnevelést és a hivatást, a munkamegosztásban való részvételt. Ha a nő nem szül és nem nevel gyermekeket akkor, amikor erre biológiailag képes, elveszett a nemzet és a jövő számára, holott a saját akaratán kívül. A liberalizmus hamis eszményeket szórt szét a nők között, és a profithajsza a nők millióit csapta be és tette magányossá, boldogtalanná. A főállású anyaságot, mint vezérelvet, régebbi programjainkból meg kell tartanunk és a megváltozott körülményekhez kell igazítanunk.
Új földosztásra van szükség. Ez megmaradásunk alapfeltétele. Olyan földosztásra, amely fiatal, életerős, többgyermekes magyar családokat juttat modern, a városi élettel egyenértékű életszínvonalhoz, művelődési lehetőséghez, s a gyermekeit magas szintű iskoláztatáshoz. A fiatal, földhözjuttatott, szakszerűen művelt párok a tájegységenként változó termőképesség által szabályozott méretű földbirtok végleges tulajdonába, beleértve az örökíthetőséget is, a második vagy harmadik gyermek megszületése után jutnának.
A modern fejlődést tulajdonképpen az autó indította el és most azt látjuk, hogy az autó teszi tönkre. Az autó összes formáját, a gépet természetesen nem lehet kiiktatni az életünkből, de az autó és a velejáró olajigény és az olajtrösztök és végső soron a bankok nyomasztó uralma éppen más technikai eszközök segítségével korlátozható. Miután rendelkezésre áll a távolbalátás és az internet, nem szükséges minden, amúgy is értelmetlen értekezletre autóba ülni és a városba rohanni, a tudományos konferenciáktól kezdve az ügyintézésig és a munkavégzésig otthon is elintézhető és a forgalom csökken. Sok az autó és most a válságot úgy akarják megoldani, hogy maradjon is sok és sztrádáinkon nehéz kamionok dübörögjenek, a vasút pedig pusztuljon el. Holott a javak nagy része helyben is megtermelhető.
Ennek részben egy pszichózis az oka. A modern ember siet és ezért semmire nincs ideje. És mindenről lekésik. Petőfi gyalog járt, mint vándorszínész echós szekéren és mint szerelmes ifjú négyökrös szekéren, és miről késett le? A magyarországi úgynevezett modernizáció a lovak leölésével kezdődött. Felejthetetlen költőnk hatalmas versben siratta el a lovat. Nekünk most, a legmodernebb korban rehabilitálnunk kell a lovat és az igavonó állatot, s minden háziállatot.
Ezek a gondolatok továbbvezetnek egy fontosabbhoz: ha a liberalizmus mint életforma is megbukott, márpedig megbukott, akkor a liberalizmus és a profithajsza által ránk erőszakolt, csak külsőségekben megnyilvánuló, csak vásárlásban és fogyasztásban megjelenő életforma is megbukott, és át kell adja helyét az ember belső kiteljesedésében megtestesülő életformának, a közösségi életformának, a tudás és a teremtés megelégedett életformájának. Természetesen tudom, hogy hosszú évtizedekbe telik, amíg a tömegember megérti, hogy értékességét, személyiségét nem a polcról lekapott áru adja meg, hanem a munka és a tudás, a mások szemében felfénylő öröm, amelyet szavai és tettei váltottak ki. De éppen mert ez a folyamat hosszú, azonnal el kell kezdeni, hogy megmaradjunk.
A munka kérdéséről külön is kell beszélni. A munkanélküliség a profithajsza következménye. Ez a leghatásosabb fegyver az uralkodó pénzhatalom kezében, amivel kordában tartja a társadalmat. A munkanélküliség öl, butít, és nyomorba dönt. Az embert azonban nem kényszeríteni kell a munkára, hanem nevelni kell rá és lehetőséget kell teremteni a társadalom minden egyes tagjának a hajlamainak és képességeinek megfelelő munkavégzésre. A munkának azonban nem a nagyobb profitot kell szolgálnia, hanem a fenntartható fejlődést, a természettel barátságban élő emberi közösséget. Ha valamely cégnek abból származik a nyeresége, hogy nem fizeti meg tisztességesen a munkásait, azt a céget be kell zárni. Ebből az is következik, hogy azt a munkát, amit az adott ország munkásai el tudnak végezni, azt nem lehet kihelyezni olcsóbb országokba, még akkor sem, ha a hazai munkás igényei nagyobbak és őt jobban meg kell fizetni. Ehhez természetesen védekezni is kell. De kiknek? A nemzetállamoknak. Ezt kimondani tavaly még eretnekség volt, ma a legliberálisabb államok is ezt teszik, és a manchesteri munkások tüntetnek az idegen munkás ellen.
Nemzeti kultúránk élő folyamatát a liberális korszak megszakította. A legtöbb kulturális intézményünk élén nemzetidegen ember áll. A saját kulturális értékeinket nem becsüljük, mert alig ismerjük. Már az iskola elidegenít tőle. Ostoba, üres amerikai kliséket dobálnak ránk, az ifjúsággal elfogadtatják, hogy mi nem is tudunk értéket teremteni. Tudományos kutatásra úgyszólván semmi pénzt nem fordítanak. Csak a talmi az értékes. Ezt nem szabad tovább tűrni. A magyar kultúra sohasem volt bezárkózó, ezer sztetoszkóppal hallgatta Európa szívdobogását. De Németh László, az orvos nem majmolásból akarta megteremteni a magyar minőséget. Ma minden majmolás. Elég volt.
Gyakorlati lépésekről is kell szólni néhány szót. Ennek a mihaszna, tolvaj kormánynak az eltakarítása alapfeltétel, de most már megtörténik magától. Az ember sokszor attól fél, hogy mire kimondja, hogy Gyurcsány taka-rodj, már anakronizmus. Az új kormánynak első feladata, hogy adósságátütemezést eszközöljön ki. Ettől mindenki fél, mint a tűztől, de nincs más megoldás. Ez az adósság agyonnyomja a nemzetet. Azért is növesztették fel ekkorára, hogy ez legyen a következménye. Ezt meg kell lépni, mégpedig emelt fejjel, mert az eladósodásnak ezért a fokáért egyesegyedül a neoliberális, bolsevista zsidó rendszer a felelős. Azt a népszavazási nyolcvanhárom és fél százalékot, amelyik leszavazta a vizitdíjat, semmilyen pártösszetételben nem terheli érte semmilyen felelősség. Most végre cezúrát kell tenni jelen és múlt közé, ha már a rendszerváltás idején nem tettük ezt meg.
Ezzel egyidejűleg azonnal meg kell szüntetni az alsó és felső rétegek közti irdatlan jövedelemkülönbséget. Az képtelenség, hogy egy törpe kisebbség élje fel, játssza ki külföldre off-shore cégekbe, adóparadicsomokba a nép által megtermelt jövedelem nagyobbik részét. Ez még az igazságtételnél is fontosabb dolog, tulajdonképpen ez az igazi igazságtétel.
Amikor tizenhat évvel ezelőtt utunkra indultunk, a rendszerváltásért szálltunk síkra, mert úgy gondoltuk, hogy csak egy teljes, igazságos magyar érdekű rendszerváltás szavatolja a magyarság megmaradását. A rendszerváltás azonban nem következett be, de a magyarság még él. A vele ellenséges liberálbolsevik, bankároligarchiás rendszer azonban összeomlófélben van. Mi, magyarok, éppen hogy élünk, de a rendszer, amely tönkretett bennünket és nem engedte, hogy a saját életünket éljük, tönkrement. Megnyílt az út a megmaradásra. A megmaradásért küzdeni azonban egyáltalán nem könnyebb, mint a rendszerváltásért küzdeni. Nincs nekünk olyan szerencsénk, hogy a könnyebb feladatot kapjuk. Ez a sorsunk. Vállaljuk, hiszen úgysem tehetünk mást.
Csurka István
| < Előző | Következő > |
|---|
