Különös helyzetben vagyunk mi, magyarok itt Európa közepén, a Kárpát-medencében. Olyat nemigen hallhattunk az elmúlt évtizedekben a környező országok kormányaitól, hogy folyamatosan nacionalizmussal vagy rasszizmussal vádolták volna saját népüket és elsősorban értelmiségüket. Nem tapasztalhattuk, hogy ezeknek az országoknak a kormányai igyekeztek volna országuk, népük rossz hírét kelteni a világban, vagy hogy hallgatólagosan támogattak volna olyan csoportokat, amelyeknek ez a tevékenység adja mindennapi kenyerüket – szó szerint és szellemi értelemben is. Ezzel szemben azt annál inkább tapasztalhattuk, hogy a szomszéd országok vezetői és kormányai a még szocializmus vívmányai közepette is – minden internacionalista szólam ellenére – szívósan élesítették nacionalista vonásaikat, és minden lehetőt megtettek saját nemzeti érvényesülésükért.
Jött azután a rendszerváltás. Eleinte még naiv hittel hittük, hogy most jött el az a történelmi pillanat, amikor fellélegezhet a nemzet, a magyar végre magyar lehet ünnepnapokon és hétköznapokon is, ráadásul szabadságban és demokráciában. Voltak is nemzeti jelszavak bőven, volt zászlólengetés, ennyi idő után hadd élje ki magát egy kicsit a köznép. Mindez alatt megtörtént a gondos előkészület arra, hogy a szovjet internacionalizmus helyére benyomuljon az atlanti internacionalizmus, egykori MSZMP- és KISZ-káderek hathatós közreműködésével. Évek során végül – kisebb-nagyobb döccenőkkel ugyan, de – eljutottunk a Gyurcsány-érába, amelyben már a nemzetiszínű (állami) zászlótól is megvadulnak a kormánytagok. Ebben az érában már nem is Kádár, hanem Rákosi korában érezhetjük magunkat. Olyan érában, amelyben a kormány aljas hazugságokkal és fenyegetésekkel elérte, hogy megszégyenüljön a nemzet egy népszavazáson – megtagadva a lehetőséget elszakított nemzettársaitól, hogy ők is magyar állampolgárok lehessenek; és amelyben a magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján a miniszterelnök vezérlete alatt belelövettek a békés tüntetőkbe, meg aki éppen arra járt.
Olyan rendszerbe zuhantunk rendszerváltás címén, amelyben a turul, az árpádsávos zászló és lassan már a csodaszarvas is fasiszta jelképnek minősül. Most ott tartunk, hogy a dolgokat, jelenségeket nem lehet nevükön nevezni. Aki cigánybűnözésről beszél brutális gyilkosságok, életveszélyes fenyegetések, lopások, rablások sorozata után, amit cigány bűnözők követtek el, az rasszista, akkor is, ha ezek a cigány bűnözők minden magyar állampolgárt fenyegetnek és terrorizálnak, köztük a tisztességes cigány embereket is. Ami a Magyar Hírlap körül keltett botrányt illeti, az nem is jelez mást, mint azt, hogy ez a folytonos rágalmazás, nemzetrombolás és országrontás a kormányzati tébolyig jutott. A hazug internacionalista történelmi folytonosság most egy öntelt és önkontrollját végképp elvesztett miniszterelnök elméjében rút fekélyként megjelent. Egyszersmind nyilvánvaló lett, hogy a miniszterelnök táncos lába alól végképp kicsúszik a talaj, önuralmát veszti, rasszista lázálmokkal viaskodva hadonászik. Ettől persze a helyzet nem veszélytelenebb, mint amikor Gyurcsány Ferenc még hatalmi céltudatossága és cinizmusa teljében mondta, hogy "majd lenyomjuk a torkukon" mindazt, amit ellenük elterveztünk. És mindeddig sikerült neki.
De miről is van most szó voltaképpen? Arról, hogy végre egy nemzet megelégelte a rászórt rágalmakat, és egyre magabiztosabb, annak tudatában, hogy a mi "rasszizmusunk" ennyi: nem szeretjük a bűnözőket. És nemzeti történelmi folytonosságunk, hogy nem szeretjük a fejünk fölé, ellenünk szervezett hatalmakat. Meg a fosztogatókat, a rablókat, a gyilkosokat, tartozzanak bármely nációhoz.
Bíró Zoltán, irodalomtörténész
| < Előző | Következő > |
|---|
