Sas-hegyi irodájában kerestük fel a hetvenöt esztendős Csurka Istvánt, hogy - életútjára visszatekintve – az irodalom és politika kapcsolatáról, a virtuális társadalomról és a magyarság kilátásairól kérdezzük.
- Hogyan telik majd a születésnap?
- Először arra gondoltam, csak az irodalomról fogunk beszélgetni, de aztán rájöttem, hogy ez reménytelen. Hiszen az ön irodalmi munkássága mindig is közéleti ihletettségű volt. Már első kötete, a Tűzugratás is társadalmi problémákat feszegetett, amennyire ez abban az időben lehetséges volt. Néhány kritikusa már abban a kötetben is valamiféle vidéki nosztalgiát fedezett föl, a városba szakadt értelmiségi visszavágyódását.
-Van önben ilyesféle nosztalgia ma is?
- Sosem volt. Én Békés városában érettségiztem. Békés akkor, 1952-ben valójában egy nagy falu volt - talán most is az. Barátaim nagyobbik része parasztok gyermeke, első generációs értelmiségi volt. De nosztalgiám nincs. Egyébként apám is ugyanabban a gimnáziumban érettségizett, 1913-ban. Utána mindjárt be is vonult katonának. A városban egyébként ma is sok Csurka él.
- Visszajár?
- Ha tehetem. Indultam ott 1990-ben MDF-es országgyűlési képviselőként. Vesztettem, de a parlamentbe bekerültem, mert a Békés megyei listát én vezettem. Békés megyében akkor minden választókerületben az MDF győzött.
- Eredendő közéleti érdeklődése miatt nem volt váratlan lépés, amikor íróból politikussá vált. sokan mégis úgy látták, hogy íróból politikussá válni szellemi értelemben süllyedést jelent. Ebbe nyilván belejátszik az uralkodó liberális felfogás, amely szerint a szellemnek a vizek fölött kell lebegnie, a szellem emberének pedig tilos a néppel, a társadalommal foglalkoznia.
- Ezt nagyon jól látja. A magyar író szinte rá van kényszerítve már a reformkor óta, hogy a közélettel állandóan foglalkozzék, hiszen a nemzet sorskérdéseit az irodalom a politika ellenében vállalta fel. Arany János az akadémia titkára volt, igyekezett beilleszkedni a forradalom utáni korba. A kiegyezés szelei fújdogáltak, de azért megírta A walesi bárdokat. Még ma is megborzongunk, ha idézzük: „Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd: / De egy se bírta mondani / Hogy: éljen Eduárd”. Napjaink nem ezt a helyzetet tükrözik? Van valami különbség? Aki ma azt mondja, hogy éljen Eduárd, az... de nem akarok durva jelzőt mondani.
- Amikor a Magyar Út Körökkel, majd a MIÉP-pel elindulva letette a lantot...
- Bocsánat, én sosem tettem le a lantot. Író vagyok, és az voltam egész életemben. Aki eltérést tud felfedezni irodalmi munkásságom és politikai szereplésem között témáim, a mondanivalóm tekintetében, az előtt megemelem a kalapom. Emlékeztetném rá, hogy 1979-ben bemutatták Házmestersirató című darabomat a Vígszínházban. Az utolsó felvonásban felsorakozik az összes szereplő, és eléneklik a Kossuth-nótát. Hetvenkilencben! A közönség felállva, sírva tapsolt. Utána ment az ország összes színházában, és mindenütt ezt a hatást váltotta ki.
- Emlékszem, a Döglött aknák is nagy siker volt.
- Igen, abban sokkal több aktuális politikai utalás volt.
- Nemrég újra megnéztem az eredeti verziót, Majorral és Kállaival, és megdöbbentő módon ugyanolyan élő volt, mint annak idején. Pedig a rendszer kiment alóla.
- Biztos, hogy kiment? A helyzet ma is ugyanaz.
- Műveinek rendszeresen visszatérő témája a látszat és valóság ellentéte. A látszat mögötti valóság kutatása. Ez nemigen érdekli a politikusokat. Ők inkább csak a látszatra ügyelnek. Én mindig úgy gondoltam, hogy ön túl idealista alkat ahhoz, hogy igazi politikus legyen.
- Lehet, hogy így van. A látszat és a valóság összeütközését valóban mindig kutattam - köszönöm, hogy ezt észrevette -, bár ez az ellentét mára olyan szintre jutott, hogy követni alig lehet. A televízió és az internet elterjedése, a világ virtualizálódása annyira megváltoztatta a gondolkodást, hogy a megrendezett látszat valósággá vált. Az emberek nem tudnak különbséget tenni. Március tizenötödikén a Kossuth térről két embert elvitt a rendőrség. Bevitték, levetkőztették, majd hét órán át bent tartották őket. Lehetett látni a tévében, ahogy jönnek ki a Gyorskocsi utcai épületből. Lehet, hogy ez igaz, én nem vonom kétségbe. Csakhogy nem ez a lényeg. Hanem az, hogy amikor kiszabadul a két ember, akkor ott van egy tévéstáb az utcán, és rögtön mikrofonvégre kapják őket. Ilyen nincs. Melyik tévétársaság küldi ki az embereit, hogy hét órát álljanak ott? Ez nem stimmel. A hatalom azt akarta bevésni a tévénézők agyába, hogy aki kiabál, az így jár. Egyébként gyalázat - ha tényleg megtörtént -, hogy két embert ilyen motozásnak vetnek alá. Mintha legalábbis kábítószer-csempészek volnának.
- Már maga az gyalázat, hogy kiabálásért beviszi az embert a rendőr. Ez fasizmus.
- Persze. És meg akarják félemlíteni a népet. Nemcsak az a céljuk, hogy a látszatot ne tudjuk megkülönböztetni a valóságtól, hanem az is, hogy mindannyian féljünk. Így lehet jó alattvalókat nevelni.
- Sokáig valóban úgy tűnt, mintha ez sikerrel járna. Mintha az emberek annyira fásultak volnának, hogy már nem is érdekli őket a valóság. De manapság mintha nyiladozna a szemük. De ma már egyre többen mondják, hogy elegük van az elnyomásból.
- Bárcsak így volna. De mégis tűrik az elbocsátásokat, a gyógyszer-áremeléseket. A csőd szélén állunk. Március tizenötödikén megmondtam, hogy ha nem kér adósság-elengedést vagy átütemezést a magyar kormány, soha nem lábalunk ki a bajból. Amikor Antall átvette a hatalmat, huszonkét milliárd dollár adósságunk volt. Mára ez kilencvenegyre emelkedett. Eltelik még tíz év, és háromszázhatvan milliárd lesz. Mi lesz a miénk az országból? Kinek adják akkor a földet? Akinek akarják. Ez a lényeg. Akik ki akarják pusztítani a magyarságot, azoknak az adósságcsapda az eszközük.
- Milyenek a MIÉP esélyei az új választáson?
- Nehéz helyzetben vagyunk, mert nincs pénzünk. Ki vagyunk szorítva. Most, hogy hetvenöt éves vagyok, megkeresnek interjúkkal, de egyébként semmi.
- Ha visszatekint, mit lát? Mennyit sikerült megvalósítania mindabból, amit a rendszerváltás idején tervezett?
- Semennyit. Nagyon naivak és hiszékenyek voltunk.
- Egy megkeseredett Csurka István ül velem szemben?
- Nem, megkeseredett azért nem vagyok. Ilyen a történelem. Utólag mindig jobban látni, mit kellett volna tenni. Mi tiszta szívvel, hittel mentünk bele az egészbe. A változás, amit el akartunk érni, azért sem volt lehetséges, mert a magyar társadalomban olyan mélyreható változások történtek, amelyeket nem lehetett visszafordítani. A nyolcvanas évek végére megszűnt a falu. A parasztság, a nemzetfenntartó elem eltűnt. Átalakult a magyar vidék. Nem fűződött érdeke ahhoz, hogy a rendszerváltás bekövetkezzék, mert a fennálló politikai körülmények között - a háztájiban, a kis magángazdaságban, a TSZ-ben, a melléküzemágban el tudott lavírozni. Ha ez valamilyen formában folytatódni tud, ha nem ilyen gyors a változás, akkor talán fenn tudott volna maradni a vidék önfenntartó-képessége. Ám a folyamatot valakik felgyorsították. Ez elkeserít, mert látom, hogy a gyors privatizáció, az állam leszerelése olyan tulajdoni átrendeződést idézett elő, amiből a magyarság kimaradt. Teljesen kimaradt.
végh attila
| < Előző | Következő > |
|---|
