- A forradalom megmentése - IV.
Nem kell önkényesnek lenni és a tényektől elrugaszkodni ahhoz, hogy a forradalmat két részre tagoljuk. Az első rész az előkészületekkel, a forrongás, a vitatkozás és a lendületbe jövés hónapjaival együtt a forradalom belső erők felett aratott október végi győzelméig tart, a második a forradalom kiterjedése az egész országra, majd a szovjet lerohanás után az elért eredmények csakazértises, minden áron való megvédése, és a végső cél: az áhított magyar demokrácia képtelen körülmények közötti megteremtése. Az első szakasz október 28-29-ig tart, a második egészen az év utolsó napjaiig. Amíg lehet. Az első részben először a bizonyos lehetőségekkel rendelkező pártellenzéké, a reformkommunistáké afőszerep, majd színre lép a diákság és a fiatal magyar értelmiség, megadja a forra-dalom alaphangját és a felkelőkkel együtt, beleértve a pesti srácokat is, megvívja hősi harcát és győz. A második részben a vezető szerep kétségkívül a Munkástaná-csoké. Október utolsó napjaiban az egész országban megalakulnak a nemzeti és a forradalmi bizottságok, nagyobb üzemekben a munkástanácsok, és ezek együttműködve vezetik a városok, a járások, a megyék, olykor egész országrészek életét. Ezekbe a szervekbe október végi megalakulásukkor több helyen betüremkednek a helyi pártvezetők, a katonai parancsnokok, mégpedig központi utasításra. Apró Antal adta ki ezt az utasítást. Néhány nap alatt azonban a helyi demokraták rájönnek a turpisságra és megtisztítják ezektől a káderektől a forradalom intézményeit. Ezért aztán a november 4-én megindult és rövidesen az egész országra kiterjedő szovjet lerohanás mindenütt a forradalom már működő közigazgatásával találja szemben magát, nem pedig a fasisztákkal, ami be van adva neki. Számot- tevő katonai ellenállásra, harcoló alakulatokra Budapesten kívül másutt elvétve talál, ellenben, ha kiszáll a tankjából, mindenütt a forradalom képviselőivel találkozik - munkásokkal, parasztokkal, értelmiségiekkel. A magyar demokrácia és a harmadik út alig egyhetes szándéknyilatkozatával.
Ez a magyar forradalom legigazibb arca. Az akkor már tizenkét éve tartó erőszak, az emberi szemét felülkerekedése és a gonosz tehetségtelenség rémuralma után egy-szerre minden megváltozik a magyar tájban. Előkerülnek a rájuk háruló feladat nehézségét pontosan látó és emiatt előlépni vonakodó emberek, köztiszteletben álló férfiak, akiket közfelkiáltással megválasztanak vezetőnek. Első dolguk, hogy visszaállítsák a törvényességet, lefogják az indulattól ütésre emelt kezeket, megakadályozzák a pogromokat és megszervezzék az elakadt élet újraindítását. Valami képtelen, a végzettel szembenéző akarat, tragikus pesszimizmus hajtja őket. Hirtelen kiderülnek a rejtett képességek és a rátermettségek. A visszaszorított demokrata mint minőség, előlép. Ezt látva, erre hivatkozva írja meg a minőségszocializmus gondolkodója, Németh László "Emelkedő nemzet" című cikkét a november másodikai keltezésű Irodalmi Újságban.
A viszonyok, amelyek között az új közigazgatás, a Munkástanács dolgozik, elképzelhetetlenül rosszak. A megszálló hadsereg ahol csak tud, mindenütt katonai közigazgatást vezet be. Budapest, a főváros éppen szétlövés alatt áll. Kormány nincs. Az egyik, a hiteles, a jugoszláv követségre menekült és el van zárva a külvilágtól, a másik, az áruló, még tankban sem mer a nyilvánosság elé lépni és csak a rádión közli "forradalmi, munkás-paraszt" hazugságait. Lassan, nagyon félénken, szovjet fegyverek árnyékában visszaszivárognak a régi, a megdöntött rendszer vezetői, aljas figurái, és megpróbálnak visszaülni a székükbe. A nyugati segítség végérvényesen elmarad. Sokan a menekülést választják. Százezrek indulnak meg a határ felé, Jugoszlávia és Ausztria a rejtett úti cél.
A harcok elültével valamivel bővebben jönnek a hírek vidékre, de már minden bizonytalan, fojtott, halálszagú. Kiderül, hogy a főváros nem adta fel. Megalakul a Nagybudapesti Központi Munkástanács, tüntetések vannak, és megjelenik a földalatti sajtó. Elkezdődnek a letartóztatások. Előbb szovjet fedezettel, később Kádáréknak sikerül néhány ezres karhatalmat öszszeszedni. Kádár fogadkozása, hogy szakít az ÁVH-val és a Rákosi-klikk embereivel, hazugságnak bizonyul: csak rájuk tud támaszkodni, mindenütt a volt ávéhás tisztek vezetik a megtorlást. De az általános sztrájk, a világ legátfogóbb sztrájkja nem szűnik meg, csak akkor, amikor a Központi Munkástanács lefújja. De ezt teszi bölcs belátással, mert a népnek, az országnak szüksége van a kenyérre és a munkára. Elkezdődik a romeltakarítás. S a világ csak áll és bámul.
Decemberben a nők vonulnak ki az utcára és kérnek szabadságot a tankoktól. December 8-án megalakulna a Központi Munkástanács, de a vezetőket Kádár tőrbecsalja: tárgyalás címén az Országházba invitálja őket, és ott letartóztatás az osz-tályrészük. Salgótarjánban pedig, ugyanennek a Munkástanács-ellenes akciónak a keretében több mint száz munkást, bányászt, asszonyt és férfit mészárolnak le szovjetek és ávéhások. Ez, a december 8-ai, Európa legaljasabb tömegmészárlása. A forradalmi munkás-paraszt kormány hortysta ellenforradalmárokról, fasisztákról ordibál, de munkásokat és munkásnőket öl halomra. S a világ hallgat. Az ENSZ tárgyalja a magyar ügyet, Bang Jensen dán diplomatát halva találják New Yorkban, a Central Parkban.
Mondják, írják, hogy a magyarságnak nincsenek demokratikus hagyományai, mert itt sohasem volt polgári demokrácia. Lehet, de akkor honnan és miből kelt fel a tankkal letaposott forradalom gyönyörű, tiszta, minőségi demokráciája? Miből lett a Munkástanács bölcsessége? Honnan került elő ennyi konstruktív gondolat? Miféle erő állított elő ennyi demokratát, akiket aztán mint ellenforradalmárt és fasisztát kellett elítélni? Ma már meddő kérdések ezek. De ha elgondoljuk, ha megsejtjük az ezekben az emberekben összekészült tervek, szándékok sokaságát, messzire látását, csak egy új, nemes, tiszta magyar élet kivirágzását temethetjük el vesztükben. Az élve hagyott magyar demokrácia, a forradalom nem valamilyen kapitalizmust teremtett volna, hanem minden bizonnyal virágzó harmadik utas szociális piacgazdaságot, a magyar adottságoknak megfelelő gazdaságot és valószínűleg olyan életet, amely sem Keletnek, sem Nyugatnak nem lett volna ínyére. A Szovjetunió a november 4-i beharangozás után ekkor, december 8-án, Salgótarjánban indul meg összeomlása végzetes útján, amely azonban csak 89-90-ben válik nyilvánvalóvá, az USA vezette Nyugat pedig ekkor hunyja be a szemét a népek szenvedései előtt, és ekkor kezdődik el az a korszak, amelyben az anyagi jólét mindenre magyarázat, menlevél, felmentés. A magyarság le van tiporva.
Ma legalább 11-12 millió magyar élne a hazában, mert a győztes forradalom munkástanácsai nem másolták volna le a nyugati életforma önpusztító hedonizmusát. Itthon maradt volna 250 ezer ember, termő magyar. Nem volna adósság és nem volna ellenségeskedés a szomszédokkal. Egész Közép-Európában más volna a helyzet, valami ahhoz hasonló, amit Bibó István államminiszter írt le a parlamenti dolgozószobájában egyedül maradva, amíg egy géppisztolyos szovjet katona fel nem állította.
Ez is a forradalom: a jövő, ami lehetett volna. Amiért kitört. Mert nemcsak Rákosiék eltakarításáért robbant ki, hanem mindenekelőtt a jövőért. Az életért és az élettérért.
A forradalom két szakaszának két orcája egy demokrata arányos arcát formázza meg. Elindul a fiatal értelmiség, a diákság lendületé-vel és mindent akaró követeléseivel, győz a harcokban gyermekek és ifjak, munkások hősiességével és véráldozatával és demokráciát, emelkedést teremt a képtelen terror hónapjaiban, a magárahagyottság telében és vértócsáiban. Soha még a világon ilyen szervezetlenül szerves forradalom nem volt. S ez az, amit ma is el kell venni, el kell orozni a magyarságtól. Ez az, ami a világ mindkét felének, kificamodott Nyugatnak és elvodkásodott Keletnek egyaránt kellemetlen, veszélyes és legyűrendő. Egy nemzeti öntudat kivirágzása egy nemzet sírhantján. - A vértanúk vajúdva, / magukból dögönyözve / uszítnak élni újra. / Húsukból erjedt lángot, / kéklő lidérc-kelengyét / adnak, pólyát meg pántot. / Ad életet a nemlét, / nevel, mint egyetlenjét, / erős csont-almamáter./ S kitűnik származásom, / e láthatatlan kráter / fölött ha felvirágzom. (Nagy László: Kitűnik származásom).
Ezt a forradalmat, ahhoz, hogy életben maradjunk, vissza kell vennünk külső és belső ellenségeinktől. A forradalom számunkra nem történelmi esemény, hanem nemzés, keletkezés és a megmaradás.
Megtartó, örök szerelem.
