Ez a helyzet a végsőkig ellentmondásos, de a szomszédok esetében összhangban áll az államérdekkel, hiszen a parádésan megfogalmazott jogok érvényesíthetősége – az EU-szankciók híján – egyelőre a nullához közelít. Úgy látszik, az EU-t is zavarba lehet hozni. Most azzal, hogy a rendszerváltás óta először, a szomszédok államérdekével egy másik, a magyar államérdek szegült szembe. A magyar államraison mibenlétét előbb utóbb az EU számára is érthetően ki kell bontani: a trianoni igazságtalan döntést követően a területért kisebbségi jogokat, pontosabban autonómiát követelünk. Különben elkerülhetetlen a Trianon II. Három ok is arra serkent, hogy a hivatalos Magyarország miután felébredt csipkerózsika álmából, folytassa a menetelést az egyetlen hatékonynak látszó úton. Az első a szocializmusban fogant hamis képzet a kisebbségek hídszerepéről. Ilyen nem is volt, s ma sincs. Magyarország a kisebbségeinek felszívódása ellen csak a kisebbségi kérdés, az autonómia ügyének a nemzetközi színtéren való megoldásával küzdhet. Annál is inkább, mivel az EU-ban minden hetedik állampolgár kisebbségiként is érvényesülni akar. A másik a rendszerváltás után kialakult kapcsolattartási modell összeomlása. Tudjuk, a magyar egypártok aprópénzzel honorált szolgálataira a helyi többségi hatalomnak elejében szüksége volt. Az EU felé vezető úton a kisebbségi kormányzati felelősségvállalás zergetolla segítette a szomszédok csatlakozási törekvéseit. Másfelől, Magyarországnak hasonló okokból jól jött ez az együttműködés. Mert a kormányzati felelősségvállalás ütköző zónája egyben csökkentette az államérdekek között feszülő ellentétek közvetlen ütköztetésének veszélyét. Egy kis malíciával hozzátehetjük: könnyebb a kristálypoharakban habzó pezsgővel koccintani, mint rámutatni a veszélyes gyakorlatra, hogy a szomszédoknál az alsóbb szintű jogszabályok gyakorta nincsenek összhangban a felsőbb szintűekkel. S hogy az ebből szükségszerűen keletkező feszültségekért bizony a szomszéd, a partner a hibás. Szerbia esetében egyszerűbb azt hangoztatni, hogy a magyar diplomácia odafigyel a magyar kisebbség gondjaira, de elsősorban Szerbia demokratizálási folyamatait segíti. Most félő, hogy a magyar diplomácia áldását adja a nemzeti tanácsokról szóló törvényre (amelyet éppen a napokban az EBESZ is keményen megdicsért), anélkül, hogy elemezné az új törvény igencsak vitatott rendelkezéseit. Ha a jelzés, hogy a legközelebbi legfelsőbb szintű magyar-szerb találkozón a magyar fél „nem kíván törvényalkotási kérdésekkel” foglalkozni, nem erre vonatkozik, az, bizony a vajdasági magyarok számára szerencsés fordulat lenne. Annál is inkább, mert a Vajdaságban mindenki tudja, akit az ilyesmi érdekel, hogy a hét éves nyomás, amit a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) és mások is kifejtettek olyan „eredményt” hozott, amit pillanatok alatt a visszájára lehet fordítani. Ma már történelmi tény, hogy 2002-ben a Várady-Józsa-Korhecz trió (akkor is az EBESZ tekintélyére hivatkozva) félretette a közvetlen választásra és a magyar választók névjegyzékére vonatkozó politikai igényt, s a nemzeti tanácsokra vonatkozólag bevezette az elektoriális (közvetett) választásokat. Ugyanez a csapat hét év elteltével már nem mehetett ennyire szembe a közvélekedéssel, s a négy vajdasági magyar párt által elfogadott autonómiakoncepcióval, de nem adta fel. Vállalva a magyarok számára diszkriminatív megoldást, nevezetesen, hogy a választótestület eggyel több, mint fele állítsa fel a magyar választói névjegyzéket – trükkös jogi kiskapuként – meghagyta az elektoriális választások lehetőségét is. Kétszer szabad találgatni, mi lesz a nóta vége. Hajlandó lesz-e a különben is végsőkig kiábrándult magyar választótestület tagjainak eggyel több, mint fele (honnan tudja a szerb hatalom, mennyi az annyi?) levélben megerősíteni, hogy igen is, rajta akar lenni a magyar választók névjegyzékén? Vagy marad a hét éve vitatott megoldás, az elektoriális (közvetett) választás. Mondjuk ki: a szerb hatalom, s az őt támogató magyarok vélhetően azt szeretnék elérni, hogy a közvetett választások után maradjon minden a régiben. Maradjon a simulékony egypárti nemzeti tanács Józsával az élen. Harmadszor, jó oka lehet a csipkerózsika álomból való ébredésnek a közvetlen veszély, ami immár mindenki előtt testi valóságában jelenik meg. Szlovákia példája bizonyítja, hogy nyílt sisakrostéllyal indult el az államraisonok közötti kemény küzdelem. Mi másért, mint a fogyatkozó magyar kisebbségi közösségekért. A kérdés az, kié lesz a szórványmagyarság, majd a közösség egésze. Ne legyenek illúzióink: e kérdés eldöntésében a főszerep a magyar kormányt és a politikai elitet illeti meg. A kisebbségi magyar politikai elit csak akkor küzdhet megalkuvás nélkül az autonómiáért, ha a magyar kormány és a magyar diplomácia vállalja a vezető szerepet, s megvonja az anyagi támogatást az ingadozó, a helyi kormányzati felelősségvállalásért ácsingózó magyar pártoktól. Nincs más választás, ennek meg kell történnie. A vajdasági magyarság rövidesen meg fogja tudni, cserben hagyja-e a Magyar Koalíció és a magyar diplomácia? Elsősorban abból, hajlandó lesz-e a magyar diplomácia a közelgő magyar-szerb találkozó előtt áttanulmányozni az egyelőre csak szerbül hozzáférhető nemzeti tanácsokról szóló törvényt, hanem abból is mely magyar pártok tesznek javaslatot a nemzeti tanácsokról szóló frissen meghozott törvény magyar szempontból káros rendelkezéseinek módosítására. Ágoston András (VMDP Hírlevél) 
Sajó András akadémikusnak az alkotmányokra vonatkozó megállapítása, miszerint „az esetek nagy többségében az emberi jogi listák felsorolása szinte semmi kívánnivalót nem hagy maga után” nehezen vitatatható igazság. De a figyelmeztetése is, miszerint „az érvényesítés és érvényesíthetőség annál inkább”. Ha kiindulópontot keresünk a zavaros helyzetre, ami a korszakváltás nyomán állt elő a Kárpát-medencében élő magyarok életében, nem is kell tovább kutatnunk. Magyarország szomszédjai, a pontosság igényével nevezzük őket kisantantnak, nemzetállamként kerültek be az EU-ba. Miután ezt a történelmi manővert sikeresen végrehajtották, megkezdték (vagy csak folytatják?) a Trianon után a területekkel birtokba vett magyar kisebbségi közösségek integrálását.
A gyakorlatban az integráció gyorsított asszimilációs folyamatok formájában zajlik. Ha valami egyáltalán változik, az legfeljebb az asszimilációs folyamatok intenzitása. S történik mindez annak ellenére, vagy azzal párhuzamosan, hogy az alkotmányokban megtalálhatjuk az emberi és kisebbségi jogok „legmagasabb EU standandardnak megfelelő” katalógusát.
