Magyar Igazság és élet pártja

A felvetés történelmi előzményei

79 évvel vagyunk a trianoni békediktátum után, amely Magyarországot öt részre amputálta, és szétajándékozta a környező nemzeteknek, köztük a sosem volt fantomállamnak, Jugoszláviának. Többszázezres színmagyar népesség, és az ezeréves haza déli vármegyéi Jugoszlávia integráns részének nyilvánítattak és szerb regnálás alá kerültek. 52 évvel vagyunk a trianoni békediktátumot megerősítő párizsi békediktátum után. 19 évvel vagyunk a szerb soviniszta diktátor, Tito halála után, akinek politikai áldásával 40.000 délvidéki magyart öltek meg szerb partizánok a világháborút követően. Alighogy meghalt a vezér, a birodalom recsegni kezdett. 10 évvel vagyunk a magyar rendszerváltozás után. A megosztott Németország egyesült. 9 évvel vagyunk az elhíresült Kalasnyikov-ügy után: az Antall-kormány jelentős mennyiségű géppisztolyt adott el a szerb dominancia alól szabadulni szándékozó horvát katonai erőknek. Jugoszlávia, a mesterségesen összekalapált, életképtelen államalakulat szétesése elkezdődött, tagállamai fegyvert fogtak egymásra, bejelentették igényüket a függetlenségre, saját nemzeti sorsuk saját irányítására.

Kovács László, Horn külügyminisztere „kalandor vállalkozásnak” minősíti Csurka javaslatát, mert – szerinte – a Vajdaságban nincsen vészhelyzet. További okfejtésében, éppencsakhogy nem az irredenta Csurkát teszi felelőssé a dél-szláv belháború kirobbanásáért. A nemzetközi politikában – meglepő módon – egyedül az idős Habsburg Ottó lelkesíti nemzeti függetlenségük megvédésére – vagyis a Szerbiától való elszakadásra – az érintett szláv államokat. 1 évvel vagyunk az etnikai tisztogatással felérő szerb-albán (UCK) háború kezdete után, amely Koszovó területi fennhatóságáért, a „Koszovói Köztársaság” kikiáltásáért folyik. A háború elől menekülő balkáni szerbek egyre tömegesebb méretekben jelennek meg északon, és a békés Vajdaságban telepszenek le. (Nem ritkán magyarok házait kisajátítva.) Az etnikai összetétel drámai arányokban felborul. 2 és fél hónappal vagyunk Magyarország NATO tagsága után. Még csak 10 napja voltunk tagok, amikor elkezdődött a dél-szláv háború, amely a mi légterünk használata nélkül nem lett volna elképzelhető. De nem volt gond: feltétel nélkül átadtuk légterünket és a taszári bázist az amerikai bombázóknak: „Magyarország felelősségteljes módon tölti be a rá kiszabott szerepet” (Népszabadság). A Pentagon – az ilyenkor szokásos eljárás szerint – néhány millió dollárt átutalt nekünk a taszári bázis használatáért cserébe. A pénz megérkezett, de Szabó János (FKGP) honvédelmi miniszter visszaküldte a Pentagon számlájára, mert mi nem pénzért, hanem becsületből segítünk.

1999. március 24-én a NATO megindítja légitámadásait a volt Jugoszlávia területén, ezzel kezdetét veszi a június 10-ig tartó, „79 napos”, a szerbeket büntetni hivatott háború. A 79 napból 77 napon át csúcstechnológiával („Lopakodó”) folyamatosan bombázta és támadta célpontjait az amerikai és kanadai légierő. Szerbia – természetesen az északi területeit képező magyarlakta Vajdaság is – romokban hever – (némely szegedi lakótelepen megremegnek a házak a közeli bombázás hatására) –, az anyagi kár ugyanúgy felmérhetetlen, mint az emberi veszteség. Rengeteg a civil áldozat is, a katonaság áldozatai között pedig számolatlanul sok vajdasági magyar fiatal is van, akiket behívtak és frontra küldtek a szerb hatóságok, hogy fegyverrel védjék meg hazájukat, azaz Szerbiát. 6 héttel vagyunk a MIÉP elnökségének hivatalos nyilatkozata után: „A délvidéki magyarság most voltaképpen attól szenved – ártatlanul, kívülállóként –, hogy a NATÓ-ban és kapcsolt részeiben felébredt a globális lelkiismeret. Ez az új képződmény az, amelyik – állítólag – nem tűrheti tovább, hogy az egyik nép, a szerb halomra gyilkoljon egy másik, kisebb népet, az albánt és ezért a felébredt globális lelkiismeret nevében most a NATO halomra bombázza Szerbiát, beleértve a magyarlakta Vajdaságot is. (…) A helyzet apokaliptikus. (…) A magyar társadalomnak, a magyar kormánynak és az Országgyűlésnek most arra kell törekednie, hogy a délvidéki magyarságot kivonja ennek a pusztító globális lelkiismeretnek a hatóköréből és közvetlenül a saját magyar lelkiismeret fennhatósága alá helyezze…”

Csurka István egy hódmezővásárhelyi fórumon kifejti, hogy NATO-szerepvállalásunkkal párhuzamosan a kormány jogosult lenne kifejteni a nyolc évtizedes trianoni határ korrekciójának igényét. Érthetetlen, hogy miért nem teszi. Erre – illetve a MIÉP fentebb idézett nyilatkozatára – reagál a Hetek hasábjain Bársony András (MSZP), az Európa Tanács tagja, és egyszerűen „dögevésnek” minősít minden olyan sejtetést, hogy újra lehet rajzolni Magyarország határait, „esetleg egy kis darabkát lehet keríteni a mostani kenyérhez”. Részletesen is kifejti: „Minden térképrajzolói tevékenység hihetetlen veszélyeket rejt magában. Magyarországnak Trianon után egyszer nemcsak azt kellene mérlegelni, hogy számára milyen tragédiák jelentkeznek, hanem azt is, hogy más országok is átélhetik ezt a traumát, csakhogy az ma már mást jelent. Magyarország ezt többé-kevésbé megemésztette, és a mai generációk is más érzelmekkel kapcsolódnak Trianonhoz.” Szent-Iványi István (SZDSZ) éles füle – a Hetek szerint – azonnal kihallotta Csurka beszédéből a „revizionalizmust”.

4 héttel vagyunk a hathatalmi asszisztálással összehívott, de eredménytelenül lezajlott rambouillet- i békekonferencia után, azt ugyanis szerb részről nem írták alá. 2 héttel vagyunk az RMDSZ csíkszeredai kongresszusa után, ahonnét visszavonták Csurka István meghívását, ugyanis „a vajdasági magyarok hovatartozásával kapcsolatos kijelentései miatt a jelenléte hátrányos volna”. Ilyen előzmények után került sor a felvetésre.

A felvetés

1999. június 2-án az országgyűlés irodaházában, szokásos szerdai sajtótájékoztatóján Csurka István, a MIÉP elnöke nagy felzúdulást kiváltó javaslattal áll elő a kormány felé. Miután röviden összefoglalta a Délvidék politikai és társadalmi status quóját, és rámutatott, hogy Európában már csak egyedül hazánk esetében érvényesek a Trianonban megrajzolt határok, felszólította a kormányt, hogy a NATO hadműveletekben való aktív és nélkülözhetetlen részvételünkért cserébe, a mintegy 300 ezer érintett magyar élet- és vagyonbiztonsága, valamint történelmi jóvátétele érdekében szorgalmazzon egy ENSZ-felügyelet mellett végrehajtott népszavazást követően, békés határkorrekciót Magyarország és Szerbia között. Semmi erőszak, semmi vérontás, kizárólag demokratikus, törvényes és nemzetközileg ellenőrzött keretek között történjék mindez – javasolta Csurka. A MIÉP vezetője konkrétan kidolgozott, hiteles demográfiai adatokkal, térképvázlatokkal alátámasztott tervet mutatott be a sajtónak. Emlékeztetett rá, hogy a dél-szláv háború kezdete óta – megerősített ENSZ adatok szerint is – 257.000 koszovói szerb érkezett az egykor színmagyar Vajdaság területére, igényt tartva a letelepedésre. Ezek után egy 1991-ben, és egy 1996-ban Belgrádban kiadott, hivatalos szerb statisztikai felmérés adatait használva fel, rámutatott, hogy az állandó fogyás, olvadás és hígulás körülményei között ugyan, de még mindig létezik az aktuális magyar határ és a Ferenc- csatorna által közrezárt, mintegy félmegyényi területen egy olyan magyarlakta sziget, ahol több százezres, őslakos magyar kisebbség szenved a szerb nacionalizmustól, és most a szerb állam koszovói politikáját megtorolni hivatott – a magyar kormány által támogatott – büntetőháború amerikai bombáitól is. Ezért javasolta, hogy az általános, nagy európai térképátrajzolások közepette, mink – Trianon legnagyobb vesztesei – is részesülhessünk egy apró, valójában jelentéktelen, de létfontosságú, és roppant nagy erkölcsi elégtétellel bíró határkorrekcióban: csatolják vissza az anyaországhoz ezt a bácskai – Szabadkát, Magyarkanizsát, Horgost, Zombort, Szivácot, Topolyát, Óbecsét, Törökbecsét, Szenttamást, Kulát, Nagykikindát, Zentát, Adát is magba foglaló – területet. Mert egyedül csak ez az egyetlen igazságos és lojális megoldás. Nem a teljes Délvidéket kérte vissza a MIÉP, mert beláttuk, hogy azt nem lehet: az évszázadok múlásával annyira belakták a szerbek, akik értelemszerűen Szerbiában akarnak élni, nem Magyarországon. De a maréknyi maradék magyart, és szülőföldjét joggal remélhettük jogos politikai igényünknek. Tévedtünk.

A felvetés reakciói

Az ezt követő napokban nem volt szó másról a magyar médiában, mint a példátlan skandalumról: egy magyar parlamenti párt vezetője valóságosan kiáll az elszakított részek magyarságáért és követeli az ezeréves magyar határ – részleges, apró – helyreállításának lehetőségét. Verseny kezdődött el a „politikailag korrektek”, az ízig-vérig „reálpolitikusok” budoárjaiban: ki tud jobban, látványosabban, leleményesebben és gyorsabban elhatárolódni a MIÉP elnökétől?

1999. június 3.: A másnapi Népszabadság 4 írása is Csurka bejelentésével foglalkozik. Korrektül közli a térképet, röviden összefoglalja a felvetés lényegét, azután – Pilátus mossa kezeit – átadja a terepet a hírmagyarázóknak és a profi politikusoknak, akiknek nyilatkozatai tökéletesen leképezik az „Orbán- Torgyán polgár kormány” mentális milyenségét. Horváth Gábor külügyi szóvivő siet kifejteni: „A magyar kormányzat és külpolitika számára elfogadhatatlan ez a fajta megközelítés”, amellyel nem is kívánnak foglalkozni. Simicskó István (Fidesz) frakcióvezető helyettes: Csurka ötlete elfogadhatatlan, a felvetés szerencsétlen, a Fidesz elhatárolódik tőle. Horváth Béla (FKGP): „határok átrajzolásával hitegetni embereket felelőtlenség, de még nagyobb bűn egyszer s mindenkorra lemondani az anyaországtól elszakított területek magyar lakosságának sorsáról.” Kelemen András (MDF): ebben a formában nem érzi megoldhatónak Csurka felvetését. Csapody Miklós (MDF): nem a MIÉP, hanem az ottani magyar közösség feladata a vajdasági magyar autonómia koncepciójának kidolgozása. Juhász Ferenc (MSZP), a honvédelmi bizottság alelnöke: egy ilyen bejelentés árt az országnak, és az összes határon túli magyarnak. Sőt, megnehezíti részvételünket a békefenntartásban.

Szent-Iványi István (SZDSZ), a külügyi bizottság elnöke: Csurka felvetése nagyon súlyos és veszélyes, csak olaj a tűzre. Füzes Oszkár (Népszabadság): Csurka valójában egy gyáva ember, mivel éppen most érzi magát erősnek, amikor Szerbia mindenképpen, tartósan és nagyon meggyengült. Ugyanakkor úgy csinál, mintha egy nagyobb nemzeti gárda élcsapata lenne a MIÉP, ezzel „belerángatja a tisztességes politikai jobboldalt egy budaörsi csatába”. Hab a tortán – külön keretes részben közli a Népszabi június 3-i száma – a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökének, a határrevízió felvetéséről „döbbenten értesült” Kasza Józsefnek, elvben a legérintettebbnek a véleményét: csak visszautasítani lehet Csurka felelőtlen kijelentéseit. Ágoston András, a VMDP elnöke a Magyar Rádiónak nyilatkozott, ebből idéz a lap: ők nem feltétlenül akarnak elszakadni Szerbiától, nekik elég az autonómia, amiért a magyar kormány is fellép. Bíznak a magyar kormányban. Aczél Endre néhány napnyi kivárás után reagált a Népszabadságban: Csurka javíthatatlan irredenta, aki éppen most, a bombák hullásakor veszi észre a magyarság jogfosztottságát. Csakhogy Csurka nem mérték és nem mérce Magyarországon. Továbbá vegyük figyelembe azt is, hogy a Vajdaság soha nem volt magyar többségű terület, még a korábbi századokban sem. Mindent összevetve érthetetlen, hogy mit is akar Csurka? A hetilapok sem maradhattak ki a nagy csemegéből. A Demokrata 24. számának 4. oldalán közzétette legfrissebb „ellenszenvindexét”, amely fehérefeketén mutatja, hogy a felvetést követő hetekben „Csurka István ellenszenvindexe rendkívül magasra ugrott”. (Az egész ezt sugalmazza: úgy kell neki, minek nyüzsög annyit?) Hitelességét megalapozandó, anonim olvasói véleményt is közöl a Demokrata, egy állítólagos 40 éves férfitől: „Normális ez a Csurka? Nem elég a szerbiai háború, mi is fogjunk fegyvert, és foglaljuk vissza a Vajdaságot?” Mint a tóba dobott tégla keltette hullámok, csak nem hagyott alább a kormány és a pártok által vezényelt össznemzeti tiltakozás. Még augusztusban is zajlik az elhatárolódási rangadó. Az szítja fel a vitakedvet, hogy a MIÉP 1999. augusztus 20-i, százezres nagygyűlésén Csurka István a délvidéki határkorrekció kérdését állítja középpontba. Augusztus 25-én a MIÉP elnöksége külön nyilatkozatban ismétli meg felvetésének eredeti követeléseit: „ENSZ felügyeletet és ENSZ felügyelet alatt tartandó szabad döntési lehetőséget követelünk. Ne engedjük, hogy a nemzetközi erők oda-nem figyelése, közönye egy újabb magyar tragédia forrásává váljon. Nincs kétféle magyarság! Mi magunk is felelősek vagyunk testvéreink életéért.”

Minderre már a magas kormány is reagálni kényszerül. Orbán Viktor kormányfő – (aki alig néhány hónappal korábban közölte, hogy ígéretet kapott a NATÓ-tól, hogy Vajdaságot nem fogják bombázni!) – a német FAZ-nak nyilatkozott a MIÉP jelentéktelenségéről. Hatalmas nézetkülönbség van közte és Csurka István nézetei között. – fejtette ki. Nyomatékosan hozzátette, hogy Magyarországnak és kormányának nincs revíziós szándéka, ugyanis ennél sokkal jelentősebb kérdésekkel kell foglalkoznia a kabinetnek. (Népszabadság, 1999. aug. 26.)

Érdekes módon Orbán de jure, formálisan soha nem volt hajlandó elhatárolódni a MIÉP-től – még a leghisztérikusabban Haider-ező európai időszakban sem, de tényleges, politikai és operatív tettei mind a MIÉP ellenében, annak ellehetetlenítését szolgálták. Néhány nappal később egy lelkészt is megszégyenítő erkölcsi prédikációt fejt ki a Népszabiban: „mivel a vajdasági magyarok nem nyúltak fegyverhez, példás türelmükért, alkotmányosságukért is járna az autonómia.” (Hogy a történelem eddig mikor és hol honorálta a türelmet, nem részletezte, miként azt sem, mely fórumoknál lehet benyújtani a türelemért járó csekket.) Martonyi János külügyminiszter e tárgyban tett megszólalásai kísértetiesen összecsengenek Kovács László külügyminiszter korábbi nyilatkozataival. A jelek szerint Orbán diplomáciája és Horn diplomáciája szó szerint azt mondja, ha Trianonról kérdezik. Ugyancsak a MIÉP augusztus 20-i nagygyűlését követően jelent meg a talán legtaszítóbb, legundorítóbb sajtómegnyilatkozás a csurkai felvetés kapcsán: 1999. aug. 22-i dátummal a vajdasági Magyar Szónak sikerült találnia és megszólaltatnia egy szabadkai ügyvédet, bizonyos Tóth Lászlót. Az ügyvéd úr, közelebbről nem részletezett mandátum alapján a vajdasági magyarok nevében nyilatkozott: „Állítom, hogy elenyésző ezrelékben mérhető azoknak a száma, akikben a Csurka-féle elképzelés táptalajra lel. …ezek az urak a vajdasági magyarok feláldozásával területeket akarnak szerezni… Számtalan vajdasági magyar tért vissza Magyarországról csalódottan, kifosztva, kijátszva, elvesztve mindenét, amit ő és ősei évszázadok alatt teremtettek meg. … Ez pedig mély ellentmondás. Bácska és Bánság kell, a vajdasági magyarok nem kellenek.” Hát erről ennyit. Nos, nagyjából ezek voltak a fogadjistenek a MIÉP adjonistenére. Hogy mindez botrány, tragédia, történelmi mélypont, erkölcsi halál, értelmi deficit lenne? Igen az. És hiszem, hogy, majd ítélkezik az Úr, az ugyanis az ő posztja, nem az enyém. De ez akkor is így volt tíz évvel ezelőtt, és mert így volt, egyet tehetünk: szembe nézünk vele, mert tény. Metternich jut eszembe, akitől állítólag származik a mondás: „Bármi, ami megtörténik, az lehetséges volt.” Lehetséges volt Csurka felvetése is, és lehetséges volt a reakciók gyalázata, ahogyan fogadták és sárba tiporták. Ezen nincs mit tovább rágódni. Fontosabb, hogy a jövőt hogyan alakítjuk: hogy vajon néhány év múlva már lehetséges lesz-e elfogadtatni az egyetlen magyar igazságot a nemzettel, Európával és a világgal? Csak abban reménykedhetünk, hogy igen.

Szőcs Zoltán