Halottak napja után – miként előtt és alatt – mi másról gondolkozhatna az ember, mint az életről. A halottal nem tudunk mit kezdeni, valójában nincs is, hiszen nem többet mond e szó – halott – semmint, hogy egykoron élő volt ő is. Filozófiai nyelvezettel akár azt is mondhatnám, hogy a halott fogalma sajátjogon nem létezik, csakis úgy, mint az élet privációja. Ám mégis, mégis, mintha nem erről szólna a világ: az európai szellemtörténet, a teológia, az irodalom, a képzőművészet többet foglalkozik a halállal, az elhunytakkal, mint az élőkkel. A világirodalom legősibb fennmaradt története, a Gilgames eposz arról szól, hogy Enkidu meghal, amibe Gilgames nem képes beletörődni.
De olvassunk bele bárhol az Ószövetség több évezredes próféciáiba, és csakis a pusztulás, szenvedés és halál jelenlétéről adnak tanúságot a korszak prófétái, akik valójában a korszak médiasztárjai, közvélemény-formálói voltak. A világtörténelem első krimijét Káin követte el Ábel ellen, Mózes vitte színre. Máig ismerjük úgy a gyilkos, mint az áldozat nevét, de a gyilkos neve jobban él a köztudatban, mint az áldozaté. Mégis, Káin csupán szerény iniciáléja az Ószövetségnek, ami utána jön a történet sodrában – kőbálvánnyá változás, sáskahad okozta éhínség, fertőző betegségek tombolása, tűzvészek, özönvíz, lefejezés, nemzetek kardélre hányása, városok helyének sóval behintése, lázadók tömeges kivégzése stb. – valójában nem más, mint a halál csimborasszója. Az ókori Rómában még a szórakozás sem volt elképzelhető halál nélkül. „Cirkuszt és kenyeret” követelt a tömeg, de esetükben a cirkusz nem cilinderből kirepülő fehér galambot, hanem látványos gyilkolászást jelentett. Még Seneca – az áldott emlékű sztoikus, Pál apostol levelező partnere is – azon szomorkodik, hogy bár gyászoló édesanyja kikapcsolódásképpen el-elmegy a gladiátori viadalokra, de azok mégsem hoznak enyhet gyászára: „lelkünket néhanapján színházzal vagy gladiátori játékokkal zsongítjuk el, de a szórakoztató látványosságok – mint amikor a győztes gladiátor átvágja a vesztes torkát (Sz. Z.) – kellős közepén egyszerre csak ráborul a bánat könnyű és halovány fellege.” Érzékeny asszony lehetett. És minő rejtélyes, ugyanakkor árulkodó tény, hogy a pályakezdő Ady Endre élete legelső publikált cikkének címe – (19 évesen írta a Szilágyságban) – Szerelmi tragédia volt és két reménytelen szerelmes fiatal öngyilkosságáról tudósított. A 40 éves fejjel kiadott utolsó verseskötetének a Halottak élén címet adta. Pedig kevesen tudtak olyan sokat élet és szerelem mélységeiről, magasságairól, mint ő. Furcsa mód csak a hullásnak, a romlásnak, a szétesésnek – ősznek és télnek – van művészete, úgy tűnik, a tavasz gyengébb inspirátor, a kalászt érlelő, gyümölcsöt adó nyár szinte semmilyen. Vallom, hogy Cicero nagy tévedése volt a „Háborúban hallgatnak a múzsák” észrevétele, ugyanis éppen ellenkezőleg: a jólétben és a csendes mindennapokban hallgatnak. Az építésnek, a termelésnek, a haladásnak nincs érintkezési pontja az irodalommal, bármennyire is szerette volna ezt elhitetni a világgal Zsdanov elvtárs és magyar tanítványa, Georg Löwinger-Lukács kulturális ügyékért felelős népbiztos. Bár Hitlerék is mindent elkövettek az erőtől, izomtól és egészségtől duzzadó, az össznémet érdekek védelmében dolgozó – kezében hatalmas kalapácsot tartó – árja munkás, vagy harcoló – a szélviharban tölgyegyenesen álló – árja katona alakjának kőben, bronzban, vásznon való megjelenítésén. Azóta nagyon jól tudjuk, hogy művészetileg mit ér az efféle életeufóriás propaganda-stílus. A felületes megközelítő látszólag okkal mondhatja, hogy az ókor történetei, az ószövetségi szövegek, és általában a műalkotások többsége életidegen, mert nagyobb előszeretettel ábrázolnak őszi levélhullást, mint tavaszi rügyfakadást. De ez csak részben igaz. Megkockáztatom, hogy a Biblia azért van tele förtelmes, a legtöbbször halállal végződő történetekkel, mert – teremtményi mivoltuk ellenére is – a próféták, a művészek, a gondolkodók lelküket az Istentől kapták, és isteni lelkük számára a legnagyobb kihívás, a legmegkerülhetetlenebb létbotrány, a legfelfoghatatlanabb történés környezetükben – a halál volt. Az élet, a rügyfakadás, a kibontakozás ehhez képest normális alaphelyzet, melynek – mai szóval élve – a hírértéke nulla. Hírértéke csak a halálnak van, mert az mindig érthetetlen, igazságtalan, misztikus, nem evilági igazság eredője. Gilgames meséjének egykori agyagba rovója, az ószövetségi borzalmakat hirdető próféták, a bizánci kereszténység világvég- ábrázolásait hátrahagyó névtelen festők, a 16 lapos Apokalipszist megrajzoló Dürer, vagy Holbein, aki a Haláltánc metszetsorozat 40 oldalán át mindent elmond, amit a halálról tudni lehet, nem torz életidegenek voltak, hanem legmélyebb gyökerükig halhatatlanság pártiak: a lelkükben élő Isten szomorúsága és pusztulással szembeni idegensége nyilvánul meg abban, hogy jobban sokkolja, foglalkoztatja őket a halál, mint az élet. A halál skandalumjellege a bizonyíték rá, hogy nem része az isteni Rendnek. Hiszem és vallom: Isten jóságának és öröklétének szent bizonyítéka minden ősi és modern műalkotás, amely szembesít bennünket halandó mivoltunkkal, ugyanis segíthet felismerni az egyetlen lehetséges emberi alternatívát: vagy Isten, vagy a pusztulás. Nemcsak erről, de erről is szól a halottak napja.
Szőcs Zoltán
