Sokat írtam már erről a sajátos, pesti, álértelmiségi, zsidó figuráról, eleinte őszintén felháborodva regényeinek hangvételén, azután sajtónyilatkozatain, amiket újsütetű Nobel-díjasként szemetelt szét a nagyvilágba – (még nem volt Nobel-díjas, mikor a Havi Magyar Fórumban a Valaki más című regénye kapcsán ismertettük és elemeztük torz lelkiségének sajátos világát) -, de újabban - magam is meglepődtem ezen -, sajnálni kezdtem őt. Úgy, ahogy a betegeket szokás. Amit például a múlt héten a Die Weltnek nyilatkozott már régen nem irodalom, hanem száz százalékban kórlélektan, idegen szóval kifejezve: pszichózis. Talán ezért is javaslom autentikus megközelítési módnak a Kertész Imre-féle életművet úgy, ha nem az irodalomtörténet, hanem a Magyar Pszichológiai Társaság tenné górcső alá mondatait. Már e kis írás címe is fejtörést okozott nekem, ugyanis A gyűlölködő Nobel-díjas valami olyasmire utal, hogy adva van egy egyébként kiváló, Nobel-díjas író – mint például Hamsun, Mann vagy Hemingway -, aki amúgy mellékesen, valami okból éppen gyűlölködik, lévén ő is ember. Csakhogy Kertész esetében jobban megfelelt volna A gyűlölködés Nobel-díjasa cím, mivel valójában ő már e magas elismerést is kizárólagosan és csakis azon gyűlölködései által érdemelte ki, amit könyveiben megvalósított.
Mást ugyanis nem valósított meg, semmit sem hozott létre az egyre görcsösebb, karakánabb és betegebb magyarfóbiáján kívül. Szomorú, hogy ezt a stockholmi akadémiai urak ennyire kimagasló eredményként értékelték – (netán egyáltalán nem is érzékelték multikulturális hevületükben?) -, bár elnézve az utóbbi évtized irodalmi Nobel-díjasait, úgy tűnik, a díj egyre inkább jellemzi az odaítélő kuratórium szellemi értékrendjét, mint a díjazott irodalmi teljesítményét. Szerintem nincs távol az esztendő, amikor majd egy Nobel-díjra jelölt nyilvánosan visszautasítja a „megtiszteltetést”, mondván, hogy nem óhajt ezen klub tagja lenni, a nemzetközi Kertésszel és nemzetközi barátaival egy tálból szedegetni a nemzetközi cseresznyét.
Ezen a ponton egy jó lelkű filantróp akár meg is róhatna engem, mondván, ha egyszer ez a szegény öreg, 80 éves író, akit oly nagyon megtaposott egykoron a német csizma, hogy egy életre beleszeretett abba a germán miliőbe, és magyar hazáját megtagadva, attól pánikszerűen elmenekülve, kizárólag Berlinben hajlandó élni, nyilvánvalóan beteg ember, aki kíméletet érdemelne nem dorgálást. Elismerem, a pszichiátriában megszokott dolog, hogy a neurotikus beteg kézzel-lábbal ragaszkodik a tüneteihez, retteg az azokból való kigyógyulásnak még a gondolatától is, mert számára a torz beállítódás valójában utolsó szalmaszál, menedék, azaz egy számára lehetséges megoldása az amúgy érzelmileg megoldhatatlan komplexusainak. Ha sántít is a neurotikusok pszichéje, azért csak-csak képesek menni – ki előre, ki hátra, ki körbe-körbe -, mindenesetre a sántaság ezen mozgási lehetőség áraként értelmezendő. Kertész beteg nyilatkozata a Die Weltben – („Az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha akarja egy gyökértelen. Ne minősítsen engem magyarnak.” (Magyarországon) „a nácik bukásával az antiszemitizmus nem szűnt meg.” stb. – mégsem tekinthető egy háborodott elme zavart képzelgéseinek, egy szomorú sorsú ember magántragédiájának, mire messzemenően érvényes lenne az orvosi titoktartás.
Éppen ellenkezőleg: a Kertész-féle magyarsággyűlölet, vádaskodás, a köpködés és lekezelés mindenre nézve, ami magyar: jól kifejlett kulturális terméke, Nobel-díjjal jutalmazott, diadalmas virágba borulása a honi zsidó hagyományoknak. Az irodalmiaknak, a politikaiaknak, az ideológiaiaknak egyaránt. Kertésszel nem azért kell foglalkozni, mert mint egyéni eset modortalan és kirívó, csakis azért, mert valójában egy amorális és jellemző zsidó mentalitásnak – (melynek a XIX. század közepi magyar sajtóból már gond nélkül ki tudom mutatni kezdeti lépéseit) – társadalmi betetőzése, amelyet egyetlen motiváció mozgat: a magyarellenessé, a nemzetgyalázás.. És Kertész esetében ez egyre nyíltabban, a zsigeri gyűlölködés színvonalán, jelentős nemzetközi rivaldafényben valósulhat meg. Már 2002 decemberében, a Nobel-díj átvételekor elmondott stockholmi beszédében is mentegeti magát magyarországi mivolta miatt: elsősorban is csak nyelvi megfontolások miatt maradt Magyarországon 1956 után. Azt ne higgye már valaki, hogy bármilyen más szálakkal is kötődik ahhoz a balkáni országhoz! Az csak hab a tortán, hogy mindezt a Magyar Köztársaság diplomata útlevelével teheti, mint „hazánk kulturális nagykövete a világban”. Gratulálok, de ezúttal nem Kertésznek, hanem a magyar parlamenti demokráciának, a magyar kormányok autentikus PR-munkájának, és a nemzeti imázs kialakításában elért kimagasló diplomáciai fegyvertényeknek.
Kertész szememben roppant egyszerű képlet: egy izgága, helyét nem találó, Németországban élősködő magyar zsidó. Igaz, ő ezt kikéri magának: „Elég, hogy az ön honfitársai – oktatja ki a Die Welt riporterét – zsidóvá tettek engem. A faji, nemzeti hovatartozás rám nem vonatkozik.” Nos, ha ezt valóban így is érzi a nagy Nobel-díjas, elsőként szeretném bejelenteni a világnak, hogy ez csak egy esetben képzelhető el: akkor, ha az ünnepelt 80 éves korára angyallá változott. Azokra ugyanis valóban nem érvényesek a nemzeti és faji kategóriák, viszont az anyaszülte halandókra nagyon is. Figyelem! A magyar irodalomnak immár nemcsak Nobel-díjasa, de angyala is van – hála Kertész Imrének.
Nem volt azért ő mindig angyal. 1951 és ’53 között például a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályán szorgoskodott a munkafrontján elért sztahanovista eredmények minél lelkesebb bemutatásán. Meglepő módon, erről nem tett említést Stockholmban, pedig szerintem jól érezte ott magát, hiszen két évet lehúzott a vele egyívású, hasonló sorsú, angyal-jelöltek között. De csak neki jött be ez a látványos angyalkodás. Az egykori kollegákat eheti a frász.
Kertész szerint mi itt Magyarországon kivétel nélkül mind teli vagyunk régi, káros szenvedélyekkel: hazudozunk, elfojtjuk az igazságot, és megszépítjük a tényeket, miközben gyakorló nácik vagyunk persze. Ő ennek bizonyítékát abban látja, hogy nem hagyjuk el ezt a „kietlen tájat, ahol még hiánycikként sem ismeretes a Madelein-ostya”, és nem költözünk mindahányan a drága Berlinbe, amelyről ugyan 500 emberből 499 a hitleri III. Birodalomra asszociál, de amely ettől függetlenül maga a mennyország, ahol nagyon jóízűeket röpködhetnek a nemzetek által nem terhelt, légies Kertész-angyalok, miközben nyalogatják sebeiket - nehogy véletlenül begyógyuljanak! -, amiket még akkoriban kaptak Hitlertől, amikor még nem voltak angyalok.
Magyar létünk ledobhatatlan nagy púpja lett még valamikor Széchenyi és Eötvös reformkorában a népi-urbánus, azaz a keresztény-zsidó jövőépítés és értékteremtés feloldhatatlan ellentéte. Az utóbbi évtizedekben Kertész kevésbé sikeres, de ugyancsak szorgos kollegái minden fűszálat megmozgattak annak eléréséhez, hogy bizonyítsák: ma már nem aktuális a népi-urbánus szembenállásról beszélni, és mindazon népiek, akik mégis ragaszkodnak ezen cezura meghúzásához, nyilván azért teszik, mert szélsőségesen nacionalisták. Rendben van. De most új helyzet állt elő uraim: maga a Nobel-díjas angyal nyilatkozta le a Die Weltnek: „Nagyvárosi ember vagyok, és mindig is az voltam. Egy nagyvárosi ember nem budapestinek vallja magát. A város ugyanis teljes mértékben balkanizálódott. Egy nagyvárosi ember Berlinhez költődik.”
Mindezt nem tudom másképpen értelmezni, csak úgy, hogy Kertész Imre hivatalos nyilatkozatban deklarálta a népi-urbánus hatalmi ellentét létét Európa szellemi életében. Most már csak egy maradt hátra: ki-ki döntse el, hogy népi-e, avagy urbánus? Azután éljen ennek szellemében, védve minden jogos jussát!
Szőcs Zoltán
