Az iskolai lövöldözés mint önálló kriminológiai fogalom 1966. augusztus 1. óta létezik. Ekkor Charles Joseph Whitman a texasi Austin egyetemén módszeresen megölt 15 embert és súlyosan megsebesített 32 másikat. Azóta csak az Egyesült Államokban több mint 80 iskolai lövöldözést tartanak nyilván. Bár az első kimondottan iskolai környezethez köthető gyilkosságot 1902-ben, Kanadában jegyezték fel, majd 1913-ban a németországi Brémában is történt hasonló eset, mégis a ’66-os amerikait tartják a legmeghatározóbbnak. Az Egyesült Államokban 2006 óta 15 iskolai lövöldözést tartanak nyilván, összesen 68 halálos áldozattal. Az elképesztően magas szám feltételezi, hogy az ilyen típusú gyilkosságoknak egyfajta bizarr divatja alakult ki. Az elkövetők szinte minden esetben súlyos pszichiátriai betegségben szenvedtek és akárcsak az első, Charles Joseph Whitman, gyakran kezelés alatt is álltak. Mivel a média hatalmas terjedelemben foglalkozik az ilyen esetekkel, és a nyugati társadalmakban az erőszak hovatovább sikké vált, a kriminálpszichológusok feltételezik, hogy egyre gyakoriabbak lesznek hasonló esetek.
A zavart elméjű elkövető figyelemre vágyik, tele van indulattal az általában számára kudarcot hozó iskolai rendszerrel esetleg tanulótársaival szemben is, és a megoldást a gyilkosságban látja. A minta adott, sőt előfordul, hogy az ihletet éppen egy korábbi lövöldözésről készített szenzációhajhász beszámoló adja. Természetesen a gyilkosságok a politikai diskurzus középpontjába kerülnek. Leggyakrabban a fegyverellenes csoportok véleménye uralja a közbeszédet és azonnal megjelenik a szigorítsuk a fegyvertartást toposz. Valójában a fegyvertartási szabályoknak semmi közük az ilyen esetekhez. A fegyvertartást teljesen megengedő módon szabályozó Finnországban vagy Texas államban éppúgy előfordul ilyen eset, mint a szigorkodó, fegyverellenes attitűdű Angliában, vagy az Európa egyik legszigorúbb fegyvertörvényét magáénak tudható Magyarországon. Ráadásul a fegyvertartási szabályok szigorításának természetes következménye a már amúgy is jelentős feketepiac növekedése. Így maximum az érhető el, hogy az ámokfutó nem fegyverboltban, hanem a feketepiacon vásárolja meg a gyilkos eszközt. Ha az sem sikerül, akkor egy konyhakés is megteszi, de Walter Seifert 1964- ben házilag készített lángszóróval égetett halálra 10 embert, köztük gyerekeket, majd egy lándzsával Ursula Kuhr 24 éves tanárnővel is végzett. Draskovics Tibor természetesen azonnal kijátszotta a fegyverellenes kártyát és most mindenki azon szörnyülködik, hogyan juthatott sportfegyverhez egy skizofrén. Pedig az ügy szempontjából ennek semmi jelentősége sincs, ugyanis valószínűleg egyszerűbben vehetett volna a józsefvárosi piacon gépkarabélyt, mint a bonyolult, gyakran évekig tartó sportfegyver-engedélyezési procedúrán keresztül egy pisztolyt. Ráadásul a hiedelemmel ellentétben az engedélyezett fegyvereknél egyenként is kategóriával több áldozatot gyilkolnak meg konyhakéssel, baltával vagy éppen autóval. Utóbbival ráadásul lényegesen nagyobb pusztítást lehet okozni, mégsem akarják a jogosítvány megszerzését szigorítani. Az ésszerű következtetés – bármily meglepő – éppen ellentétes. Teljesen értelmetlen a legális fegyverszerzést agyonszigorító szabályozás, hiszen a legszigorúbb szabályozás mellett is fegyverhez juthatnak erőszakos személyiségű elmebetegek. Ellenben a normális törvénytisztelő polgárokat megfosztjuk az önvédelem jogától. Talán éppen azt az abnormális gyakorlatot kéne felülvizsgálni, hogy az önvédelmi fegyverek engedélyezését a hatóság kénye-kedvére bízták, és végre meg kell hozni a fegyvertartás objektív szabályait. A gyász és az áldozat családja melletti mély együttérzés most minden érző embert áthat. De itt az ideje az értelmes közbeszédnek is.
czyba
