Kedves Vödrös Attila!
(Levél az Új Idők c. lapból)
Miután Magyarországon még mindig éles hangon folyik a volt Magyar Királyi Csendőrség ócsárolása, ami a döglött oroszlán rugdosásának a hősiességével azonos, talán nem ártana, ha az egyensúly kedvéért egy-egy rövid kis történettel más képet mutatnál be a közvéleménynek a csendőrről. Mivel Te vagy a szerkesztő, a Te határozatod a döntő. Te tudod, hogy van-e erre lehetőség, vagy nincs. Ismersz már annyira, hogy teljesen alávetem magam az elhatározásodnak. Én vagyok a legnagyobb ellenzője annak az őrült gondolatnak, amit a Jobbik ajánlgat, hogy állítsák vissza a csendőrséget. Kivel? Hogyan?
Hol van az a magyar társadalmi réteg, amelyből becsületes, megvesztegethetetlen és hazaszerető embereket lehetne toborozni? Előbb egy jobb társadalmat kell életre hozni, és csak azután lehet majd egy népet és nemzetet szolgáló, hivatalos rendvédelmi szervet felállítani. Nevezzék azt akárminek, csendőrnek, rendőrnek, nem a név a fontos, hanem hogy a testület tagjai szolgálatukat hivatásnak, és ne pénzkereseti forrásnak tekintsék. A Magyar Királyi Csendőrséget 1881. február 14-én iktatták törvénybe. Azóta február 14-e a Csendőrnap. Rád bízom azt is, hogy akarod-e a nevemet említeni, vagy sem. Felőlem névtelenül is hozhatod az írásomat. De ha nem hozod le, akkor is, továbbra is hűséges olvasója maradok az Új Időknek, megígérem. Igaz barátsággal: Sándor bácsi.
(Domokos Sándor Kanadában élő egykori csendőrtiszt írását az Új Idők következő számától folytatásokban közlik.)
