Nem ez volt persze Hunniában az első ránk erőszakolt, fullasztó, koromsötét politikai éjszaka, amely nagy nehezen, de mégiscsak véget ért. Ilyen volt például az a tíz évig tartó fagyos, néma sivárság is, amit Bach-korszakként tart nyilván a XIX. századi történelem, és száz esztendőre rá ilyen éjszakává vált a Rákosi-kor nyolc évnyi véres iszonyata. De mert a mi életünket, de még a következő generációk életét is ez a most vasárnap népszavazással leváltásra kerülő, elvtelen, pénz- és hataloméhes szocialista regnálás tette tönkre, erkölcsi és politikai előjogunk, hogy mindenek felett a nemzetgyilkos baloldal történelmi bűneit tegyük első helyre az üldözendő, kiirtandó, kerülendő, felejtendő, különösen kártékony politikai nézetek regiszterében. A dolog lényegéből fakad, hogy nekem most a hőn várt, már-már itt lévő április 11-ről kellene írnom, mégis mindig április 7-e – 2002 április 7 – jut az eszembe. Ugyanilyen szép tavasz volt az is, ugyanúgy reménykedtünk benne, mint az ideiben, aztán jött a hideg zuhany – (a választási csalás meglétének ez az eufemisztikus körbeírása) –, a MIÉP, és minden, amit e betűszó jelentett: az önzetlen és feltétel nélküli hazaszolgálat, a radikális, megvesztegethetetlen, a sem ’48-ból, sem ’56- ból, sem ’89-ből nem engedő, a nemzeti, keresztény és konzervatív értékeken nyugvó, Adyra, Szabó Dezsőre, Bajcsy-Zsilinszkyre, Mindszentyre, Márton Áronra építő, a haza érdekeit semmilyen körülmények között nem feledő politikai erő és szertartás – kiesett a törvényhozásból. És mert akkor még nagyon sokan voltunk és nagyon erősek, általános volt a vélekedés körünkben, hogy négy év múlva visszakerülünk. Nem tudom, egyedül voltam-e, aki ebben a vélekedésben már kezdettől kételkedett, abban mindenesetre egyedül voltam – (néhányan azóta is sandán néznek rám) –, hogy nyilvánosan hangoztattam gyanúmat: akkora bel- és külpolitikai trófea volt a MIÉP kibuktatása a parlamentből, hogy soha nem fogják megengedni ellenségeink, hogy újból a T. Ház közelébe kerüljünk.
Őszintén sajnálom, hogy nem cáfolt rám az idő. Van bennem hajlam az öngúnyra, szívesen viccelődnék azon, hogy milyen ökör nagyot tévedtem 2002 tavaszán, a kudarcot követően. Sajnos a megérzésem hót valósnak bizonyult. Aztán van még egy áprilisi iker-dátum, amely joggal tarthatna igényt a nemzet legteljesebb figyelmére, de félő, hogy az odafigyelés az idén is elmarad. Pedig eléggé kerek évfordulók: a mai napon, április 8-án van 150. évfordulója Széchenyi István rejtélyes döblingi halálának, és ugyancsak e napon, de 275 évvel ezelőtt halt meg Rákóczi fejedelem Rodostóban. Micsoda félelmetes egybeesése – és nem csak dátumilag – a magyar sorsoknak: korának két legtöbbre hivatott, legnagyobb, legelszántabb vezetője belső kételyek, önmarcangolások közepette, teljes reménytelenséggel, magára maradva hal meg az emigrációban. Miért is? Mert tenni akartak valamit a nemzeti megmaradásért. A politikai életben van valami kannibalizmusra emlékeztető, viszolyogtató étvágy. Nem elég, hogy elpusztítják ellenségeiket a győztesek, meg is eszik belőlük mindazt, ami ehető, ami nem fekszi meg a gyomrukat, amit még képesek megemészteni. Ez persze ideológiailag értendő. A 2002 tavaszán választási csalással legyőzött MIÉP szinte minden politikai alapvetése, Csurka István nemzeti publicisztikájának ezernyi észrevétele időközben visszaköszönt a Fidesz, sőt néha az MSZP retorikájában, újabban pedig – általában az ízléstelenségig töményen elfűszerezve – a Jobbik zengzeteiben. Ez utóbbira különösen jellemző, hogy önálló ideológiával sosem rendelkezett, innen-onnan, de legnagyobbrészt a MIÉP-től lopkodta össze mindazt, amit mond a politikában. Ennek a beteg helyzetnek – vagyis annak, hogy nem azért győzik le ellenfelüket, hogy aztán félreállítsák, elnémítsák, eltemessék, hanem azért, hogy gondolatait sajátjukként használják tovább – van egy rettentően káros következménye: hiteltelenné kezd válni a hiteles eszme is, ha hiteltelen ajkakról hallani. Ugyanis jellemzően és alapvetően más célból, más okból, másokért mondják ugyanazt, amit loptak, és bár szemérmetlen tolvajönérzettel akár szó szerint képesek idézni Csurka valamelyik írásából, mivel mások a motivációik, mint Csurkának voltak egykor, jól kihallani a falsságot. Mindezek egyenes következményeként érezhetően devalválódnak a legnagyobb, legszebb, legfényesebb igazságok is, mert a hiteltelen próféta szavait nyomtalanul viszi el a sivatagi szél, még akkor is, ha netán éppen igaza van. Ez a jelenség nem ritka a magyar közéletben. Kár volna, nem is lehetne szépíteni: a 2010- es parlamenti választás nem a MIÉP-ről szól már, ami nehezen múló, nagy fájdalom nekünk, akik a MIÉP-et a bölcsőjében is ringattuk, felnövekedését, erősödését, országos tényezővé és parlamenti párttá alakulását végig asszisztáltuk. Nem a MIÉP-ről szól már, de nagyon fontos dologról szól: örökre le kell ráznunk magunkról a szocialisták és a liberálisok politikai, gazdasági és pénzügyi diktatúráját, ezt a minden kort és századot túlélő, átívelő idegen érdekek zsoldjában létrehozott beamter-rendszert. Túl nem értékelhető, óriási tétje van a vasárnapi választásnak. Ezt nem szabad elbaltáznunk, mert ha a Fidesz nem szerez kétharmados többséget, lehet, hogy négy év múlva már alig lesz valaki ebben az országban, aki megérti és elmagyarázza, hogy tulajdonképpen miért is volt olyan létfontosságú a nemzetnek 2010-ben a Fidesz kétharmada? Visszacsinálni, eltörölni már nem lehet, de legyen örök tanulság ennek a nemzetnek a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai- Lendvai-Kóka-Veres szextett nyolc évének iszonyata, a rémálom arról, hogy – báró Kemény Zsigmonddal szólva – „miként lehet a hazát köztapsok közt eltemetni”. És ha szerez, akkor mi van? Na, ez a kérdések kérdése, a húszezer dolláros kérdés. Ugyanis a Fidesz kétharmados parlamenti potenciálja esetén – csak akkor, de akkor sem automatikusan és garantáltan! – van reális esély a gödörből való lassú, nem túl fanfáros kikerülésre. Egy olyan történelmi helyzet ígérete jöhetne létre, amely jelen írásom címét, mint teljesen valós, reálpolitikai projektet – (személyes, MIÉP-es óvatosságomból mégis kérdőjellel írva, mert a Fidesztől függ, hogy lesz-e ebből kijelentő mondat) – országos programmá emelheti: Vasárnap véget ér az éjszaka?
Szőcs Zoltán
