Jó pár évvel ezelőtt Gyergyószentmiklóson szálltunk meg a Csíksomlyói Búcsú alkalmából. Az akkor még hivatalban lévő Hajdó István főesperes hívott meg és szállásolt el minket az egyik – talán legjobb – szentmiklósi szállodában. Miközben a hagyománytisztelő székelyek a környező falvakban a keresztaljak összeállításával voltak elfoglalva, sőt néhány keresztalja már el is indult a hosszú útra Csíkszereda felé, a szállóvendégek egy jelentős része, asztaltársaságot formálva, erős italozásba kezdett. A díszes kompániában voltak V. kerületi önkormányzati képviselők, fővárosi cégek vezetői, fővárosi képviselők és mezei üzletemberek egyaránt, pártállástól függetlenül. A magaslati levegő, a kiruccanás öröme és Erdély romantikája hatott a társaságra. Így hát, no meg a csíki sör-szilvórium kombó mértéktelen fogyasztása eredményeként alkalmi dalárda alakult az asztal köré. Természetesen mindenki szittyamagyarra itta magát, igaz valódi székelyföldi, de még erdélyi népdal se jött senki szájára – honnan is jött volna –, viszont a virtus megérkezett Budapestről a Felszeg mellé.
A szocialista képviselő szemében csak úgy csillogott a mindent vissza hevülete, lipótvárosi székely vére forrott a hazaszeretettől és erősen ölelgetett egy felügyelőbizottsági tagot, hogy aszongya, ott ahol zúg az a négy folyó.
A honfiúi lelkesedés csak egy pillanatra hagyott alább, mikor méltatlanul sokat kellett várni a következő körre. Korunk hőse a fogyasztási cezúrán felháborodva, vörös orral ripakodott rá a pincérre, hogy mi tart már eddig, veszélyben lesz az a borravaló.
A megfáradt, de rendületlenül mosolyban fuldokló székelyforma pincér alázatosan fordult a pult felé. Csak a pultoslány arcán villant megvetés.
Nem szeretem őket – mondta. Jómagam már vagy félórája támasztottam a pultot, az erős vonású fekete lány kegyeit keresve, egyelőre sikertelenül, de az őszinte kisercintésszerű mondat új irányt adott az eredetileg hódításra tervezett beszélgetésnek.
Dolgoztam Pesten is, meg itt is, de ezeknek mindenhol csicskák vagyunk – sziszegte.
Az ezek egyértelműen a magyarországi magyarokat jelentette. Nyilvánvalóan én is közéjük tartoztam, így legnagyobb örömömre a pult mögül kedves mosolyba csavart helyesbítés érkezett. – Persze, nem mindenki ilyen.
Nem bizony, erősködtem, miközben a kettős-állampolgárságot elutasító párt képviselője éppen többnyire a dallam alá, néha föléintonálva ordította: maroknyi székely porlik, mint a szikla.
A parlament alakuló ülésén valami hasonló történt. A Jobbik képviselői belekezdtek a székely himnuszba. A szándék a Fidesz csőbe húzására irányult, hátha kivonulnak, vagy rosszallják. De nem, sőt, Schmitt Pál még rá is nyilatkozott, hogy milyen kedves meglepetés volt ez neki. Így aztán az egész ügy érdektelen maradt a sajtó számára.
Azért jutott eszembe a fenti történet az alakuló ülést nézve, mert a Jobbik határon túli politizálása (is) erősen hasonlít a székely himnuszt ordító szocialista képviselő alapállásához. A határon túli magyar csak akkor jó, ha jobbikozik, vagy hatvannégyvármegyézik, vagy Rózsa Flores Eduárddal rohangál Bolíviába, de minimum szidja a Fideszt. Abból meg nincs sok. Így aztán a jobbik Hagyó Miklósa, Szegedi Csanád odáig jutott, hogy őt már nem érdekli Tőkés László, se Csáky Pál. Sőt, a székelyekből leginkább a székely himnuszt szereti, mert azt lehet árulni CD-n.
Micsoda szerencse, hogy semmi sem múlik rajtuk. Se a szocialistákon, se a Jobbikon.
czyba
