Kolumbusz Kristóf arról lett híres, hogy felfedezte Amerikát, Stradivari az általa készített hegedűk páratlan hangzásától, Kőrösi Csoma az angol-tibeti nagyszótártól, Stephenson a gőz-, Kandó a villanymozdony megteremtésétől, Gagarin az első űrutazástól, az angol Watson-Crick páros pedig a DNS titkainak feltárásától. De mindez már a múlté, korunkban a hírnév nem kötődik ennyire holmi külső eseményekhez, ilyen-olyan, múlandó teljesítményekhez. Ma egyszerűen attól lesz híres, népszerű, sztárolt valaki, merthogy ő eleve híres, népszerű és sztár.Vegyük példának a magyar kulturális élet – talán az általa reklámozott Tibi csokiktól – kissé hízásnak indult, legújabb, de immár nélkülözhetetlen celebjét, Hajós András urat, aki az égadta világon semmi teljesítményt felmutatni nem képes: nem szellemes, nem énekel, nem táncol, nem fütyül, nem ír, nem olvas, az eredetiség, vagy a tehetség nyomelemi szinten sem mutatható ki benne, viszont mégis nagyon híres, mert mindenki tudja róla, hogy ő az a híres Hajós András. Azt invesztigálni, hogy tulajdonképpen mitől is olyan híres, a legnagyobb fokú tapintatlanság. Sőt, antiszemitizmus. Vagy ki tudja, talán még holokauszttagadás is.
Életem egy korábbi részét Nagybánhegyesen töltöttem, de zsidókat sosem láttam ott, s mert zsidók nem voltak, zsidó temető sem volt. Ez a két síremlék arra utal, hogy a végtelenül toleráns, jámbor alföldi parasztság semmiféle skandalumot nem látott abban, hogy azt a két, falujukban meghalt zsidót – (nyilván a kikeresztelkedett földesúri Montágh-família udvartartásának részei voltak) –, a keresztények temetőjében hantolják el. Ugyan ki gondolta volna akkoriban, hogy száz év múltán e két sír lesz a falu legfőbb, önkormányzatilag deklarált nevezetessége, kulturális értéke, védjegye, dicsekedni valója, megelőzve az öreg, lutheránus templomot, valamint az annak kertjében meglapuló, még nála is öregebb, műemlékké minősített, egykori kis templomot, az öreg malmot, és tulajdonképpen minden mást, amit a történelmi korok óta keresztény alázattal itt élő, dolgozó, verejtékező, majd meghaló magyar szántó-vető társadalom maga után hagyott emlékül. A falu története könnyedén visszavezethető Zsigmond koráig, vagyis a XV. századig. Mindig is a csanádi síkság volt a történelmi Magyarország „legzsírosabb” földje, az itteni gabona, zöldség és gyümölcs nemcsak többet termett, de magasan a legjobbat is. És eljött a XXI. század, és ma Nagybánhegyes kapcsán azt emeli ki az internet, hogy két zsidó sír is van a köztemetőben. Nem egy, hanem kettő, vagyis dupla dicsőség. Én ezt eddig nem tudtam ugyan, de gratulálok a falu vezetőinek, akik láthatólag értesültek valahonnan, hogy minden zsidó sír ab ovo érték, híresség, óvásra, védelemre, restaurálásra, állandó odafigyelésre méltó nemzeti kincs. Genius loci, kiemelt kegyhely. Hogy miért is? Csak. Hogy kik is voltak ők ketten valójában, milyen érdemeket szereztek, az most nem tartozik ide. A lényeg az, hogy velük dicsekszik a legalább fél ezeréves múltú Nagybánhegyes 2010-ben, mert ez tűnik kifizetődőnek. Mi mással dicsekedhetne?
Most elbúcsúzom két zsidósíros – (ez olyan, mint a kétcsillagos hotel) – szülőfalumtól, és szűkebb pátriámban, Budapest VII. kerületében próbálok tájékozódni a meglepő hírek özönében. A Népszabadság részletesen ismerteti a kerület egymilliárd forintos (hoppá!) projektjét: átépítik a Kazinczy utcát, amely egy kiemelt kulturális központ, Kultúra utca lesz. Hogy a nagy átalakulás során jut majd közpénz számolatlanul a Kazinczy utcai – természetesen zsidó egyházi tulajdonban lévő – zsinagóga teljes felújítására is, az nyilvánvaló, hiszen az is az utca része. De talán nem ennyire nyilvánvaló az új Kultúra negyed, mint „dinamikus városmag” hangsúlyozottan zsidó jellegének kialakítása: az egyik klasszicista stílusú, műemléképületet felújítása után, mint „Zsidónegyed I-pontot” (?) fognak üzemeltetni, természetesen „közösségi funkcióval”. Vagyis mindnyájunk legnagyobb örömére. Ezen projekt mellett, attól függetlenül létezik az ún. „Zsidónegyed kapuja-terv” is, amelyre úgy mellékesen 40 millió forint uniós támogatást már le is nyúltak megálmodói. Hogy egészen pontosan ez mit jelent, netán egy látványos diadalívet a Wesselényi utca sarkánál – olyat, amilyet a váciak építettek Mária Terézia tiszteletére – vagy valami mást, nem tudom, de a részletekről hét nyelven lehet érdeklődni a Jewinform információs irodában. Ezek után már meg sem lepődtem, hogy az ingyen terjesztett Erzsébetváros legfrissebb számának öles vezércikke, továbbá két másik írása is részletekbe menően áradozik a kerület legnagyobb szülöttjéről, a zsidó állam megálmodójáról, Herzl Tivadarról. Néhány hónappal ezelőtt a Jósika utcában hozták létre a Szenes Hanna parkot, ahol kősziklába vésve olvasható a költőnő néhány sora, mint az önsajnálat himnusza. Van egy olyan érzésem, hogy Hunvald György polgármesternek csak ideiglenesen sikerült megakadályoznia, hogy a VII. kerület hivatalos címerébe bekerüljön a menóra: az előjelek szerint várható, hogy újra napirendre tűzik a városatyák, és el is fogadják majd. (Mindenesetre Hunvaldnak ezúttal már nem lesz módja ellenszavazni.) Van itt minden: újra felfedezett és kifényesített, alföldi zsidósírok a XIX. századból, Herzl-ünnepségek, milliárdos beruházás a Kazinczy utcában, zsinagógafelújítás, Zsidónegyed I-pont, Zsidónegyed kapuja-terv, hét nyelven beszélő Jewinform iroda, és valami roppant nagy, ellentmondást nem tűrő önérzetes nyomulás, amely azt sugallja, hogy Budapest VII. kerülete zsidó entitású, zsidó alapítású, zsidó szellemű negyed. Csak az övéké. Mert – állítólag – hatalmas nacionalista ellenállás közepette ők hozták létre, maguknak. Minderről az ószövetségi Bábel torony eszelős építőinek példázata jut eszembe. Az, hogy amikor a teremtmény elveszti józan kontrollját, arányérzékét, a respektálandó isteni határok iránti tiszteletét, és a túlzások örvényétől hajtva egyre többet akarva, egyre gátlástalanabbul visszaél az Úrtól kapott szabadságával, és nyomul, és nyomul, és nyomul egyre magasabbra, akkor az Isten közbelép. Elegánsan tette. Nem rombolta ő le a bűn, a kivagyiság és az emberi dölyfösség bábeli tornyát – (azt még lerombolni is rangon aluli lett volna a Teremtőnek) –, de gondoskodott arról, hogy az építkező akarnokok, a minden áron, minden erővel felfelé nyomulók egyszer csak elbeszéljenek egymás mellett, és soha többé ne értsék meg egymást. Nem értik azóta sem. Miképpen mi sem őket. Szőcs Zoltán
