Olvasom a sajtószemlében, hogy a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung Magyarország-szakértője szerint hazánk méretei és gazdasági mutatói révén ideális terep arra, hogy a renitens – vagyis nemzeti érdeket is ismerő – országok felé példát statuáljon rajtunk az IMF és az EU. Sem túl nagyok, sem túl kicsik nem vagyunk, és az elmúlt húsz év egyértelműen bizonyította, hogy bármit szó nélkül tudomásul is veszünk. Ha kell pénzzel, energiával, szervezéssel aktívan és készséggel segítünk saját kivégzésünk előkészítésében. Klasszikus pedagógia ez az IMF részéről: az egész osztály előtt elfenekelem az egyik nebulót – (mindegy melyiket, de azért a szülők befolyása és a családnév valamicskét mégis csak számít az áldozat kiválasztásánál) –, aztán néhány napig meghúzza magát a többi is.
Az IMF és az EU tesztelési buzgalma – igénye annak felmérésére, hogy mely határokig mehet el a szabad rablásban és a követelőzésben – vitathatatlanul az elsők között jelent meg hazánkban, és olyan önkéntes politikai kiscserkészeket is szószólójuknak tekinthettek, mint Marc Palmer, a szép emlékű amerikai nagykövet, vagy Tom Lantos, a nagy túlélő. Aztán felbátorodva jött a többi tesztelő is: külföldi bankok, monopolhelyzetben lévő befektetők, multik, tőkeerős (vagy annak hitt) vállalkozók, akik mind megváltást ígértek nekünk négy évtized kommunizmusának átkai alól, és kiutat a fény felé. A kiútból és a fényből persze nem lett semmi, a kommunizmus átkait pedig soha még kommunista nem tudta annyira profittá váltani, mint ők. Persze ez már magánprofit volt, amihez nekünk semmi közünk.
A tesztelési folyamat felgyorsult és kiszélesedett, már nem csak kizárólag merkantil szempontok vezették: a zsidóság a szellemi élet tesztelésében járt élen. 2000 májusában Andrew Baker rabbi és David Singer „kutatási igazgató” vezetésével Budapestre érkezett a morcos AJC delegáció (American Jewish Committee) és magukkal hozták azt a 40 oldalas szemrehányásözönt, amely a magyarországi tankönyvek, valamint az állami iskolai oktatás holokauszttal és Izraellel kapcsolatos hiányosságait tartalmazta. Na meg az elvárásokat persze. Kormányszinten fogadták őket. A háttérből Tom Lantos verte a tam-tamot, igaz, ő inkább a MIÉP rendkívül veszélyes mivoltának, és a holokauszttagadás büntethetőségének élharcosa volt. E tárgyban a magyar józanság meglepően hosszú ideig sikeresen elsáncolta magát és egészen az idei februárig megvédte a szellemi szabadság és vizsgálódás jogait a kívülről diktált akarattól. Februárban viszont a haldokló, minden népszerűségét és hitelét elveszített MSZP, visszaélve a már csak a parlamentben létező többségi erejével, büntetőjogi szankciókkal korlátozta be a történelmi kutatások lehetséges konzekvenciáit. (Ó, ha ezt szegény Tomi megélhette volna!)
Tesztel minket a francia FH konzorcium is, amely beruházott a magyar szennyvíztisztító bizniszbe, de cserében elvárja, hogy megfizethetetlen mértékű csatornadíj-emelést fogadjon el a főváros. Az ugyancsak francia Alstom cég, amely pökhendi oda nem figyeléssel, kéréseinket mellőzve gyártotta le nekünk az új metró- kocsikat, most azt teszteli, meddig mehet el egy közép-európai megrendelővel szemben. Remélik ugyanis, hogy a végén mégis átvesszük azt, amit kapunk. A morgáshoz való jogot az Alstom megengedi. Velük teljesen rokon lelkek a metró mozgólépcsőit szállító német tröszt vezetői: Kínában gyártott, de a német ipar termékévé címkézett lépcsőiket pofátlanul beépítették a magyaroknak. Azoknak ez is jó. Úgy se balhéznak sokáig.
Csakhogy ezek a tesztelések még mindig a nagypolitika szintjén zajlottak, hozzájuk képest új fejlemény a magán tesztelők megjelenése. Közülük is kiemelkednek Herczog Mórnak, az áldott emlékű bárónak unokái és dédunokái, akik – „egyelőre”, azaz kezdet gyanánt – százmillió dollár értékben követelőznek a magyar államtól, illetve a Herczog családénál nagyságrendileg mohóbb chicagói „gyűjtőperes” zsidók, akik 1,24 milliárd dollárra tartanak igényt a MÁV-tól, mert az a II. világháborúban részt vett zsidók szállításában. Herczogékat legkisebb mértékben sem zavarja az, hogy 1.) azokat a képeket, amik valóban letétben voltak magyar múzeumokban, már visszakapták; 2.) az államosított képekért az 1973-as magyar-amerikai vagyonjogi szerződés alapján már kártérítésben részesültek; 3.) a 2008-ban született legfelső bírósági ítélet kimondta: a követelt képek nem illetik a családot, azok törvényesen vannak állami tulajdonban. Ugyanis nem a holokauszt éveiben, nem a zsidóüldözés alatt államosították őket, hanem jóval a háború után, azt követően, hogy a Herczog család viszszakapta a képeit, de azokat illegálisan külföldre próbálta csempészni. Ezen buktak le, és érvényes bírósági döntés – magyarul: büntetés – gyanánt kerültek a képek állami tulajdonba. Államosították őket, mint akkoriban szokás volt. A jogállamiság, a perek legitimitása, tisztasága, politikamentessége persze kivétel nélkül mindig, minden bírói döntésnél utólag vitatható, de nem szokás. Kivéve, ha zsidó érdeket sért a döntés. Ugyanis megfigyelhető egy nagyon sajátos metamorfózis: ha egyszer valami zsidó tulajdonba került, akkor az örökkévalóságig ott is kell maradnia. Nem számít, hogy közben eladták, jogosan szerezte meg új birtokosa, kárpótlást fizettek érte (egyszer, kétszer, háromszor), nem számít semmi, de semmi érv, szempont, jogcím: történt bármi is, a vitatott tulajdon eredeti zsidó tulajdonosáé, illetve leszármazottjaié. (Izrael állam létrejötte gyakorlatilag ugyanezen az elven alapul: kétezer évvel korábban ott volt Izrael, tehát 1948 óta is jogosan van ott.)
Tesztelnek minket, és eddig, hála Gyurcsány Gordonnak, nagyon biztató eredményeket kaptak. De most, mintha új szelek fújnának. Az Orbán-kormány gyakorlatilag felmondta az eljegyzést az IMF-fel, és az EU-nak finoman megüzente: kormánya kizárólagosan Magyarország kormánya, és elsősorban magyar érdekeket képvisel. Az új törvényhozás ebben a szellemben ült össze és hozta meg döntéseit.
Jó tudni, hogy ez így van. Megnyugtató. Továbbá reményt ad arra is, hogyha az új tesztelési eredményeink rosszabbak lesznek az általuk elvártnál, odébb áll a tesztelési bizottság, és más balekot keres magának áldozatul.
Ne hagyjuk magunkat! Nem veszett fejsze nyele a magyar kibontakozás, sokkal inkább elszánás kérdése.
Szőcs Zoltán
