Túl sok érzelem, kevés józanság jellemzi a magyar politikai közéletet. Akikkel beszélgetek – mindegy, hogy egyetértő vagy tiltakozó véleményt hangoztatnak irányomban –, kivétel nélkül érzelmileg felfűtött, viszont racionálisan soha meg nem méretett ideológiák szószólói. Pedig ennek a századok óta cibált nemzetnek soha még nem volt akkora szüksége a higgadt józanságra, mint most van. Ugyanis most, ebben a kedvező parlamenti konstellációban – (legyengült MSZP-s bolsevista hazudozók, eljelentéktelenedett zsidó liberálisok az LMP-ben, kétharmados többség a nemzeti oldalon) – összeszedhetnénk magunkat végre, kimászhatnánk a gödörből, tovább léphetnénk a saját úton. Csupa rendes, becsületes magyar ember persze, akik itt-ott megszólítanak, telefonon felhívnak, levelet küldenek, mert segíteni akarnak, jót akarnak, de valójában – nem szándékosan ugyan – visszalökik a fuldoklót, ahelyett, hogy mentőövet dobnának neki. Egy jobb sorsra – és talán jobb írásokra – érdemes olvasóm, roppant logikusnak gondolván érveit, kifejtette, hogy ugyan miért kellene hinnie a Fidesz/KDNP-kormányban, hiszen jól emlékszik, amikor – (alig húsz éve ennek) – a fideszesek „fekete csuhásoknak” titulálták az akkori KDNP-seket. És mert kiváló a memóriája, ugyancsak jól emlékszik arra is, amikor a Fidesz demonstratíve kivonult egy parlamenti Trianon-ünnepségről. Igen, én is emlékszem rá, pokoli nagy baromság volt a részükről. Súlyos hiba, csakhogy szerintem elévült. Ugyanis minden elévül, aminek jogfolytonosságát, érvényességét tudatosan és állandóan nem hangoztatják. Hibázni nem szabad, nem erény, nem dicsőség, de, mert az élet már csak ilyen, időnként nagyokat hibázunk.
Azután hibáinkat, ahelyett, hogy tapintatos, keresztény elnézéssel megbocsátanánk egymásnak, azzal koronázzuk meg – és fújjuk fel akkorára, amekkora valójában sohasem volt –, hogy időtlen időkig felrójuk az elkövetőnek. Rossz pedagógia ez, és rossz politika. Az ilyen évtizedes sérelmeket, hibákat, mulasztásokat fájdalmas sebként felmutató barátaink valójában nem gondolkodnak el azon a nyilvánvaló összefüggésen, hogy az egyéni létet és a társadalmi létet nem azonos rugók mozgatják, nem azonos elvárások motiválják. Az egyénnek elvitathatatlan joga, sőt, nem ritkán erkölcsi kötelessége bizonyos őt vagy szeretteit ért sérelmek okán örökre – értsd: az élete végéig – sértettnek lenni. A társadalomnak, a történelmi gondolkodásnak viszont, anélkül, hogy vitatná az egyén fentebbi jogát az emlékezésre, bizonyos dolgokon túl kell lépnie. Ha nem így lenne, az emberiség története a teremtéstől a mai napig bezárólag a Káin által Ábelt ért gyalázat feletti folyamatos jajgatásból állna. A különbség abból ered, hogy az egyén élete véges, a társadalom viszont nem halandó.
Állítólag a XIII. századi tatárjárás az érintett magyar területek lakosságának 90 százalékát kiirtotta! Nos, ha van népirtás, akkor ez az volt. Hogy az ezt követő magyar túlélő generációk hogy utálhatták, mennyire őszintén és szívből gyűlölhették Batu kán népét, kultúráját és isteneit, mindenkinek a képzelőerejére bízom. De ha valaki ma 1241-re hivatkozva akarná megvonni a turistavízumot egy mongóliai csoporttól, az bizony nem lenne egészen épeszű. Pedig ami 1241-ben megtörtént, az megtörtént, jóvátenni, semmissé nyilvánítani nem lehet, viszont nyolc évszázad után, amikor már személyes sértettek régen nincsenek, illik – sőt, kötelező – túllépni rajta. Ellenkező esetben nem lehetne élni ezen a földön, mert a felhalmozódott múlt megfojtaná a jelent, és vele együtt minden lehetséges jövőt. Szomorú például, hogy a zsidók nem képesek felfogni ennek az összefüggésnek a jelentőségét, amikor 65-70 évvel az őket ért sérelmek után naponta követelnek újabb és újabb kárpótlásokat az államoktól, a bankoktól, a biztosítóktól, mi több, most már a szerencsétlen MÁV-tól is. Eszembe nem jutna kétségbe vonni azon kevés, még élő 80-90 éves bácsikák és nénikék fájdalmának őszinteségét, akik áldozatai, szenvedőalanyai voltak a történelmi viharnak, de a jelek szerint nem annyira ők járnak elől a holokausztos sérelmek pénzre váltásának jogi csűrésében-csavarásában, semmint leleményes unokáik, dédunokáik, állítólagos rokonaik, sőt hivatalból a legkülönfélébb, önkinevezett zsidó szervezetek. A kérdés alapvetően nem is az, hogy megkapják-e, amit követelnek, sokkal lényegibb ennél elgondolkozni azon: meddig fog ez tartani? A társadalom, a politika, amely Európa elmúlt ezredeiben olyan sok alkalommal borította a felejtés és megbocsátás fátylát emberek százezreit, népeket, nemzeteket véresen érintő események Szent Bertalan-éjszakás, háborús, gyilkos borzalmaira, miért nem képes túllépni a nácizmus rémségein? Kiknek jó ez? Kik nem engedik, hogy a normális és egészséges társadalmi felejtés avarja lassan befedje ezeket – mint teszi azt a Gulág máig meglévő, düledező szibériai barakkjaival – lehetővé téve ezáltal, hogy az új generációk normális és egészséges légkörben nőhessenek fel? A jelek szerint nem ez történik, és ha két kisgyermek játszik az óvodában, könnyen lehet, hogy harminc év múltán az egyik majd „kártérítést” követel a másiktól olyan sérelmekért, amik száz évvel a születésük előtt mehettek végbe. Ez a motívum újdonság az európai gondolkodásban. Megismétlem, amivel kezdtem: túl sok érzelem, kevés józanság jellemzi a magyar politikai közéletet. Hogy egykoron csuhásoknak nevezték a fideszesek a kereszténydemokratákat? Miért fontos ez, hiszen ma már nem nevezik őket annak! Vagyis, módosult a véleményük, nevezzük ezt akár változásnak, akár fejlődésnek, netán belátásnak vagy bölcsülésnek.
Aki a mai kormánypárt meghirdetett erőfeszítéseit csak azért tartja hiteltelennek, mert annak húsz évvel ezelőtt más volt a véleménye jelenlegi koalíciós partneréről, az bizony erősen csőlátású ember, aki valószínűleg még sohasem hallott arról, hogy több végrendelet esetén is mindig az az érvényes, amelyiket legkésőbb ír a végrendelkező. Nem pedig az, amit korábban. Van úgy, hogy egyén, politika, társadalom sokáig keresgéli a helyes utat, a helyes tettet, amíg rátalál, de végre rátalált, bodorság emlékeztetni őt a keresés idejének esetlenségeire. De még mielőtt azzal vádolnának, hogy csak magyar honban keveslem a józanságot, azonnal utalnék két külföldi hírecskére. Az egyik Dél-Franciaországból való, ahol egy népszerű politikai vezért, bizonyos Georges Fréche-t azért váltott le pártja haladéktalanul, mert egy megbocsáthatatlan kijelentést tett az egykori francia miniszterelnökről, Laurent Fabiusról, miszerint annak „nincsenek katolikus gyökerei”. Ennyit mondott. Fabius zsidósága amúgy köztudott, sosem volt titok, anno ő maga is nyilatkozott erről. És mégis, ez az ártatlan mondat, mint „antiszemita támadás” egy francia politikus karrierjébe került. Németországban viszont egy óvoda ment rá a csőlátásra. A hír arról szól, hogy egy kedves, előzékeny és tehetős ember – amúgy hétgyermekes apuka – név szerint Matthias Schubert, miután az 550 lelkes Bartow faluba költözött, ahol pénzhiány miatt nem működött óvoda, felajánlotta anyagi segítségét az óvoda fenntartásához. Már sínen volt minden, amikor az óvatos polgármester elkezdett kérdezősködni, és megtudta, hogy Schubert úr a jobboldali NPD tagja. Azonnal lemondta az óvodai terveket, mert „Velük nem egyezkedünk!” A jelek szerint a józanság nem csak a Kárpát- medencéből párolgott el.
