A Heti Válasz szerkesztőségi cikke kényszerítette ki ezt az írást. Pedig nem feltétlenül akartam az amúgy nagyszerű néptáncmozgalom, vagy más, a népi kultúra értékeinek megőrzésén fáradozó és azt hovatovább divattá gerjesztő szervezet, mozgalom, rendezvény példamutató világából kitermelődött visszásságára rámutatni, de így kénytelen vagyok. A Heti Válasz cikkírója valahol Nógrád megyében vett részt egy néptáncos rendezvényen, és arról elmélkedik, hogy a többnyire Pestről érkező közönség képviselte a faluban az igazi népi értékeket, miközben a falu népe mulatóssal rombolta a magaskultúrát. A szerző odáig jutott elmélkedésében, hogy a nadrágos városi ember tanítja a falusiakat saját kultúrájukra. Kétségem nincs, hogy a cikk írója saját tapasztalataira épített jó szándékú véleménye ez, csakhogy ez valójában éppen az a fennhéjázó kivagyiság, aminek semmi köze sincs a nép organikusan fejlődő kultúrájához.
A városi ember nem érti a földművelő, állattartó vidék problémáit, nem érzi az évezredes állandóságot, azt a természetes önfejűséget és egyben alkalmazkodóképességet, pragmatizmust, amit ötven év kommunizmusa, téeszesítése és az újólag kiépített nagybirtokai romboltak ugyan, de végleg nem tudtak kiirtani. A városi embernek, a népi kultúrára fogékony polgárnak családi, vagy csak stiláris okokból tetszik a vidéki élet, tetszik az a valljuk be álomvilág, amit a természetben élő, tisztalelkű, erőskezű, szívből fakadó dalokat éneklő, ügyesen táncoló, kevésszavú önellátó parasztember testesít meg. Színháztermekben hálaistenkedni a nagyszerű népzenei, táncos produkciókon, és utána beülni a taxiba, vagy mindenféle táborokban, fesztiválokon orbákolni, bort inni és langallót enni még nem feltétlenül a néplélek legmélyebb megértése. Tömörkényt, Mórát, Móriczot, Illyést, vagy az éppen lengyel Reymontot olvasva talán közelebb juthatunk ehhez a világhoz, a Martin Györgynek és Tímár Sándornak köszönhetően megmentett táncokat, dalokat megtanulva bizonyosan sok mindent megérezhetünk. De a paraszti kultúrát valójában csak parasztok között lehet megérteni. És bizony a paraszti gyökereket őrző, vagy éppen ma is paraszti létformát élő emberek nem feltétlenül autentikus népzenére mulatnak. De ma már nem egy helyen arra is. Kétségtelen, hogy a mulatósnak nevezett zenei valami heves csatornaváltásra késztet. Az is igaz, hogy nem a jó ebédhez szól a nóta zenei világa áll a legközelebb a lelkemhez, de azt mondani, hogy az erre mulatozó népet majd a városi ember megtanítja a saját kultúrájára, olyan beképzeltség, ami szükségszerűen ellenérzést vált ki. A parasztemberek jelentős része egyáltalán nem idegenkedik saját autentikus dalaitól, táncaitól, de a viaszosvászonterítővel, és az öntapadó nájlontapétával együtt, a dobgép, a szintetizátor és a 3+2 is betette a lábát az udvarra. Szemtanúja voltam olyan sárközi bálnak, ahol a viseletet éppen levető fiatalok tíz perc múlva duplakávéra táncoltak. Aki ezt nem érti, ne falura, hanem skanzenba járjon autentikus népzenét hallgatni, ott bizonyosan megkapja azt az esszenciális népi kultúrát, ami valójában csak a városi ember fejében létezik.
Csorja G.
