A Magyar Nemzet Vélemény rovatában Pelle János írt egy figyelemre méltó cikket A Nyugat nem tud eszmények nélkül élni címmel. Írásában sok értékes, okos, bár alapvetően nem eredeti, mert sokak által, sokszor elmondott gondolatot foglal össze arról, hogy az egykor oly fényes, lelkesítő, harcra buzdító, örökérvényűnek hitt társadalmi eszmények – pl.: „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” – jobb esetben miként válnak kiürült jelszavakká, rosszabban pedig rémálommá, mint a Sztalin értelmezte szabadság, vagy a Pol Pot értelmezte egyenlőség eszméje és gyakorlata. Úgy tűnik, hogy ebben a kiürülési-eltorzulási folyamatban van valami eredendően szükségszerű: mióta eszmények vannak egyáltalán, azóta létezik az elkopási, elöregedési folyamatuk is. (Molnár Tamás korszakos műve - Az értelmiség alkonya – a kora középkor ideológiai történetétől a marxizmus bukásáig bezárólag elemezte ki, páratlan szakmai felkészültséggel, ugyanezt a jelenséget.)
Pelle áttekintvén a helyzetet, azzal a szentenciával zárja tanulmányát, hogy mert most szabad a pálya, üres a térség, úgy tűnik, hogy különféle, ilyen-olyan univerzális ideológiák fognak megjelenni, hogy minél nagyobb tömegekkel hitessék el: ők az ideológiai megoldás, nem más. Reális, egyben ijesztő ez a kép, és mindenképpen arra kell, hogy ösztönözze a becsületes gondolkodót, hogy vizsgálja meg: a XXI. században valóban szükség van-e még univerzális, tömegeket csapdába ejtő és manipuláló ideológiákra?
A kérdés ilyen irányú megközelítése első pillanatban utópisztikusnak tűnik, valójában nem az. Induljunk ki Simone Weil summázatosan tömör észrevételéből: „Ott, ahol a szellem többé már nem elv, ott többé már nem is cél. Innen magyarázható a szoros érintkezés a kollektív „gondolat” minden fajtája és a lélek iránti érzék, tisztelet elvesztése között. A lélek maga az önmagában értékesként felfogott ember.”
Ha a kereszténység elterjedése óta egymást lökdösődve követő, érvénytelenítő, hiteltelenítő, netán kiirtó európai ideológiák történetén áttekintünk – javaslom e célra Molnár fent említett művét –, azt tapasztaljuk, hogy az ideológia mindig az éppen érvényes Rend (rendszer) elleni lázadás. Valójában nem több mint – Adyval szólva – biztató üzenet: „Hírrel hírdessétek: másképpen lesz holnap. / Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre.” Még csak azt sem tagadom, hogy ezen, éppen aktuális, regnáló Rendek (rendszerek) nagyon is kiérdemelték a kritikát ideológiai ellenzéküktől, így tehát az ellenük való lázadás gyakorta jogos és helyén- való lehetett. A probléma nem ebben rejlik, hanem abban, hogy a történelmileg aktuális viszonyokat megalapozó ideológiák ellen lázadók – ha így jobban tetszik: forradalmárok –, következetesen beleestek ugyanabba a hibába: a rossz, gyűlölt Rend (rendszer) helyett egy másik Rendet (rendszert) hirdettek megoldásként. Nem tudták, hogy az ő megváltó, korszerűnek látszó Rendjük is rövid időn belül elaggul, és újabb, feltörekvő, modern ideológiák célkeresztjébe fog kerülni. És akkor már azok az új, fiatal ideológiák lesznek, akik hírrel hirdetik, hogy végre másképpen lesz holnap.
A jelek szerint az ideológiák harcában a „kutyaharapást szőrivel”-elv nem működik. Miért is nem? Azért, mert az ideológiák mindig társadalmi ideológiák, amelyek a társadalmat akarják megváltani, nem az egyént, gondolván tévesen, hogy egy jobb Rendben (rendszerben) mindenkinek jobb lesz. Valójában Jézus volt az első nagy ideológus, aki olyan Rendet hirdetett, ahol az egyén megváltása állt elöl, és a társadalom javulása, legfeljebb, mint ennek következménye jött szóba. Jézus az egyénre, az individuumra, a személyes sorsra – én rám, te rád, ő rá – figyelt, nem a tömegekre és a társadalomra. Ő egyénben gondolkozott, az egyént akarta megjavítani, átnevelni, az ideológusok társadalomban gondolkoznak, a társadalmat javítanák és nevelnék át, csakhogy ez soha még nem vált be, mindig megbukott a történelem folyamán. Nyilván nem véletlen, hogy ez a személyre szabott, az egyént szakrális jelentőségűvé emelő keresztény ideológia az egész világon elterjedt, és immár kétezer éve regnál, ami önmagában is példátlan jelenség Európában.
A XXI. századnak olyan ideológiára lenne szüksége, amely ezen jézusi megközelítés módszerével hirdeti meg a maga célként kitűzött, követendő Rendjét (rendszerét). Azt jól látjuk és tapasztaljuk – (még az Egyesült Európa lázában is) –, hogy nemzetépítő államra van szükség, hogy aztán az így megerősített nemzet megteremhesse, kiérlelhesse önmagából a virulens, testileg-lelkileg egészséges, önérzetes és tudatos egyént, akit mindvégig véd, nevel és biztat arra, hogy kihozza önmagából a legtöbbet és a legjobbat. A nemzet ugyanis nem önmagában érték, mint az arany: valódi értékét az adja, hogy mennyire képes bölcső, védelem, fogódzó lenni a benne élő egyénnek. „Fedezd fel a benned rejlő istennőt!” – hallom naponta fél tucatszor a tévében, és azonnal meg is mutatják, ennek előfeltételét: a plázákban kapható, legújabb lábszőrtelenítő készüléket. A társadalom így üzen naponta a magyar nők nagyobbik részének – akik nem rendelkeznek efféle lábborotvával –, hogy annak hiányában ők bizony nem tekinthetők istennőnek, amíg be nem szerzik a mágikus készüléket. Ezzel szemben az igazság az, hogy akkor válik istennővé minden nő, amikor áldott állapotba kerül, megszüli gyermekét és felneveli. A folyamatnak semmi köze a lábborotvához, de a társadalmi ideológia úgy tesz, mintha lenne. És ez az ideológia csodálkozik, hogy kiürült, hogy mindenki elfordul tőle.
Nemzeti sorsot oltalmazó állam, és egyszemélyi sorsot oltalmazó nemzet – ez az egyetlen korszerű megoldás, amely a társadalmi ideológiák tébolyából talán kiutat mutathat, ha érezhetővé válik, hogy nem a társadalomért (politikáért) van, hanem az egyénért. Egyedül érte.
Szőcs Zoltán
