Szeptember 7-én, kedden a Zala megyei Rédicsen eltemették Utassy József Kossuth-díjas költőt. A rédicsi katolikus templomban 12 órakor engesztelő szentmisét tartottak, az augusztus 27-én elhunyt költő lelki üdvösségéért. A községi köztemető ravatalozójánál a Magyar Írószövetség képviseletében Vasy Géza elnök, a Kilencek költőcsoport nevében Péntek Imre költő mondott beszédet.
Elrepült közülünk a Csillagok Árvája a csillagok közé. Ő már nem árva többé. Minket hagyott itt árván. Nemcsak azokat, akik, ha kevesen voltak is, mindig figyeltek a pontos, kristálytiszta és gyémánt keménységű szavakra, reá, akinek lénye legmélyéről jött a költészet, a versírás, a szó művészete. „Mert a verset nem írják: / a verset élve élik!/ Ezért időtlenül a szó, / és fénylik, / fénylik, / fénylik.” (Csak éltem).
Még elhagyatottabbak azok, akik nem tudják, hogy kit, mit vesztettünk vele. Hiszen akik ismerték, szerették, olvasták, azokat valójában most sem hagyta el. Velünk marad, és ad nekünk tartást, egyenességet, vigasztalást, védelmet, bármi métely ellen. Nem igaz, hogy elment. Csak nem ír többet. De hagyott útravalót nekük így is, bőségesen.
A látnokok közé tartozott. Azok közé, akiknek – Babitscsal szólva – volt szeme, hogy farkasszemet nézzen Petőfivel. „Tüzem, lobogóm!” – mondta róla. Zúg március c. versét az önkényuralom éveiben kórusban szavalták középiskolás diákok, tanárok és a hozzájuk csatlakozók, a Petőfi-szobornál, a Március15-e téren. („Kelj föl, és járj, Petőfi Sándor!”) Lelkesen, de kockázatvállalóan, számolva a következményekkel, amelyek olykor nem is maradtak el, a tiltott ünneplésre érzékeny hatalom részéről.
Talán maga sem gondolta, hogy mennyire időszerűek lesznek azok a sorok, amelyeket a folytatódó önkényuralom nyomása alatt szenvedve többen, többször idéztünk „Szedd össze, csontjaid barátom, / Lopnak a bőség kosarából, / A jognak asztalánál lopnak / Népek nevében! S te halott vagy? / Holnap a szellem napvilágát/ Roppantják ránk a hétszer gyávák…”
És ki tudta nála pontosabban , szívszorítóbban megfogalmazni, kimondani, évtizedekkel előre látva, jelenkori nyomorúságunkat? „…Anyám, kit koldus hazámnak hívok, / mert a megváltó krajcár hiányzik /, kiül a gazdag világ sarkára,/ homlokán sorsom harmonikázik”.
Nem a ma annyit dicsért „okos kompromisszumok” embere, költője volt . Ami nem egyszer a gerinctelenség apológiája. Ő talán mindenkinél jobban tudta, élte, a népi írók körében oly népszerű Veres Péter-i üzenetet: „megdögölni lehet, de rongy embernek lenni nem lehet”.
De ne felejtkezzünk el arról sem, hogy aki a közéleti keménységben ennyire példát muttatott – s ebben is a „Szabadság, szerelem!” költőjére emlékeztetett – egyúttal gyöngéd hangú lírikus is volt. Aki ilyen sorokat le tudott írni: „Összeterelem kis családom, / aklok melege szobánk belengi, / Tested füvére, én édes párom, / kicsapom tíz ujjam legelni”, az talán mindenkinél szívhez szólóbban figyelmeztet minket veszendőbe menő értékeinkre.
A sors nagy ajándékának tekintem, hogy a Bethlen Gábor alapítvány díjátadásakor, amikor „a rajban fölrepülő” Kilencek kapták meg a régóta megérdemelt elismerést, még kezet szoríthattam vele, és fölidézve megköszönhettem neki „koldus hazánkról” mondott döbbenetesen aktuális próféciáját.
A „raj” egy másik nagy költője, közeli barátja sorai jutnak még eszembe, hadd búcsúzom ezzel. A Tamási Áronról írt vers zárósorait most már őróla is elmondhatjuk: „Szállj tovább / az embercsillagok földi otthonába.”
Kiss István
