Sokszor és sokan mondták már, hogy semmit sem tud kitalálni az emberi fantázia, ami valahol, valamikor, valamilyen módon ne történt volna már meg. „Ilyen csak a regényekben létezik” – szokott elhangozni a summás és némileg lekezelő olvasói ítélet, aztán eltelik egy-két év vagy évtized, és rá kell jönnie az ítélkezőnek, hogy nem csak ott. Mindez arról jutott eszembe, mert amikor 1988-ban elolvastam Cseres Tibor monumentális, új regényét, a Vízaknai csatákat, magam is ebbe a hibába estem: a történetindító eseményt, nevesen azt, hogy állítólag 1916-ban egy 1849-es magyar huszár egyenruhás, teljesen ép, holttestére bukkantak az erdélyi Vízakna egy sóbányájának töménysós vízében, amely tartósította, mesterkélt szimbólumnak éreztem. A huszár láthatólag megsérült a híres vízaknai csatában, nyilván a bányába menekült üldözői elől, ott halt meg, és ott is maradt, amíg az élők rá nem leltek a következő században. Költészetnek elmegy, gondoltam, de sok realitása nincs. Pedig szegény Cseres korabeli, sajtóhírekre hivatkozva bizonygatta, hogy márpedig ez így történt.
Aztán mit ad Isten, a napokban olvasom, hogy szorgos hegymászók egy első világháborús olasz katona holttestét találták meg a gleccser jegében a Dolomitok legmagasabb pontjához, a Marmoladához egészen közel. Azon a hegyen 1915-ben folytak harcok, a katona tehát közel száz éve várta, hogy felfedezzék. És felfedezték, mi több, már tervezik katonai dísztemetését. Be kell ismernem: Cseres kiütéssel győzött.
A bizarr olasz hír, azon kívül, hogy utólag igazságot szolgáltatott egy magyar írónak, azzal a következménnyel is járt, hogy újra kézbe vettem és lapozgatni kezdtem – az általam mindig is remekműnek tartott – Vízaknai csatákat. Nagyon jelentős könyv, és persze nem ekként van kezelve. Most jöhetne az a sóhaj, hogy „kötelező olvasmánnyá kellene tenni”, vagy hogy „érettségi tételként kellene feladni”, de ennek ma már – az irodalomoktatás teljes lepusztulása okán – igazán nem volna értelme. Én mindenesetre a Vízaknai csaták miatt megbocsátottam Cseres minden korábbi baklövését (pl. a Hideg napok, Felhők fölött száll a sas stb.). Döbbenetes, 850 oldalas történelmi panorámáját adja Erdély román kézre kerülésének, a folyamatot animáló – látható és láthatatlan – társadalmi, érzelmi, politikai, gazdasági, egyházi, oktatási, kulturális, sajtókörülmények legteljesebb feltér-képezésével. És ez a dokumentált, minden lapján és történésében igazolhatóan adatolt, 90 évet felkaroló erdélyi történet mindvégig meg tudott maradni a szépirodalmi igényesség, az olvashatóság, a regénytől elvárható érdekfeszítő eseménykifejtés keretei között. Óriási munka lehetett, hatalmas irattári és könyvtári kutatással. Nem tudom, hogy a hatalmas adatgyűjtésben hányan és kik segíthettek az idősödő írónak, de nyilván volt segítsége is. (Aki nem olvasta, sürgősen tegye meg.)
Van benne egy számomra különösen emlékezetes párbeszéd, amely egy magyar arisztokrata és a román nacionalista, elszakadáspárti – amúgy imponálóan művelt, magyarul anyanyelvi szinten beszélő, erdélyi román politikai vezér – Alexandru Marghiloman között zajlott a románság magyarok általi „elnyomásáról”. Beszélgetőpartnerének arra az érvére, hogy a magyarországi és erdélyi románságnak több mint 30 legitim időszaki és napi sajtóterméke van, aránytalanul több, mint amennyi „szabad Romániában” megjelenik, és hogy számokkal bizonyíthatóan, minőségileg jobbak az Erdélyben élő román gyerekek iskolaviszonyai, mint az óhazabelieké, a román válasz nagyon sajátos volt:
– Ha meggondolom – mondta Alexandru Marghiloman – egy szavunk sem lehet.
– S hogy mégis van?
– Az történelmünk kíméletlen parancsa.
Döbbenetes párbeszéd, döbbenetes igazságokkal. Több, mint elgondolkoztató, rejtélyes és megkerülhetetlen érv a „történelem kíméletlen parancsára” hivatkozva tervezni el, lépni meg, hajtani végre valójában illogikus, első pillanatban nem is indokolt, sőt nem is kívánatos politikai elvárásokat. A józan ész ugyanis – ha megkérdezik tőle – azt mondta volna az erdélyi románoknak, hogy jobb nektek a Szentkorona alatt élni, több jogotok, több jövőtök, emberibb életetek van itt, mint az óhazában élőknek. És mégis, és mégis: a történelem kíméletlen parancsa szerint ignorálták ezen érveket, és a magyar impérium ellen fordultak. Ez magyar oldalról nézve roppant méltánytalan, román oldalról nagyon igazságos, helyénvaló és bölcs döntés volt, mert a történelem parancsa szerint való.
Most vonatkoztassunk el Cseres regényétől és Erdélytől, ugyanis megkerülhetetlenül áll előttünk a kérdés: 2010 őszén vajon mi lehet a magyar történelem nekünk címzett, kíméletlen parancsa? Tévedhetek persze, de alapvetően ezen hat pontban tudnám összefoglalni a teendőket:
1.) Szükséges a nemzeti szolidaritás, a másik magyarért érzett felelősség érezhető növekedése.
2.) Szükséges a baloldali maszlaggal, az 1945-öt követően hazánkba berendezkedett szocialista tömeghülyítéssel szembeni teljes immunitás kifejlődése.
3.) Szükséges a liberalizmus és a hozzá kapcsolódó modernitás eszméinek kritikus kezelése.
4.) Szükséges a nemzeti eszme és érzés rangjának, jelentőségének és történelmi fontosságának megfelelő kezelése úgy a magánéletben, mint a közmédiában, de legfőképpen az oktatásban.
5.) Szükséges, hogy akarjunk és szeressünk magyarok lenni. Mert az kitüntető helyzetet jelent a világban: a legrégibb és leggazdagabb nyelvek egyike a mi anyanyelvünk, Európa legősibb államalkotó népe vagyunk, nálunk többet egy nemzet sem tett a kereszténység védelméért, az iszlamizálódás visszaszorításáért. Nem túlzás, ha azt érezzük, hogy magyarnak lenni kitüntetés a sorstól, egyben történelmi küldetéstudattal járó hivatás, amelyre méltatlannak bizonyulni nagy szégyen.
6.) Végezetül kiemelném, hogy történelmünk most félre nem érthetően összetartásra szólít minket. Hogy halljuk-e, értjük-e, követjük-e ezt a parancsot, attól nagyon sok fog múlni mindabban, ami jön. A kicsinyes pártoskodások ideje lejárt, mert halált hozó civakodáshoz vezet.
A Fidesz-kormányt nem kell szeretni, nem kell mindenben egyetérteni vele, nyugodtan meg lehet látni a hibáit és a pattanásait, lehet élcelődni múltjának botlásain, de mindaddig, amíg nyilvánvaló, kétségbevonhatatlan jeleit nem mutatja annak, hogy méltatlanná vált a nemzet kétharmados támogatására, követni kell.
Mert a jelek szerint – hogy nem, hogy-hogy nem – nekik most sikerült megteremteni egy olyan nemzeti egységet, amelyben emberemlékezet óta nem volt részünk. Ne játsszuk el a kínálkozó lehetőséget.
Ez ma történelmünk kíméletlen parancsa.
Szőcs Zoltán
