A természetes monopólium olyan kizárólagos gazdasági helyzetet jelent, amikor a piaci szereplő mellett nem maradhat fenn versenytárs. A természetes monopólium különleges esetekor a monopólium valamilyen megismételhetetlen természetes adottság következménye: például az áruszállítási piacon csak egyetlen, kikötésre alkalmas öböl van, és csak itt lehet kikötőt üzemeltetni, vagy a kiépített vezetékhálózat adott és azt csak egyetlen üzemeltető működteti. Az áram-, víz-, gázszolgáltatás, vagy a tömegközlekedés esetében a természetes monopóliumok általában erős szabályozottságot és szervezettséget igényelnek; a víznek nem szabad az egészségre káros anyagokat tartalmaznia, a közlekedésnek pontosnak kell lennie, és így tovább. Másfelől a társadalom szívesebben venné, ha ezeknek a monopolvállalatoknak a célja nem a profitmaximalizálás, hanem a minél nagyobb kereslet, minél több fogyasztói igény kielégítése lenne. Ezen két okból kifolyólag a vállalatoknak szoros kapcsolatban kell lenniük az államhatalommal.
(wikipedia nyomán)
Ezenkívül a társadalom azt is szívesen venné, ha nem néznék hülyének. A magyarországi közüzemi szolgáltatók ugyanis teljesen nyilvánvalóan retardáltak esetleges közösségének tekintik a lakosságot. Ennek megfelelően, amikor éppen úgy gondolják, akkor az egyszerű polgár számára (és ebbe a kategóriába tartoznak az ügyfélszolgálatok kedves munkatársai is) teljesen érthetetlen díjakkal, elszámolásokkal és hivatalos tájékoztatókkal szórják tele a postaládákat. A postaláda óvatlan megnyitásakor így nem csak azt tudjuk meg, hogy hány pontért kapunk minőségi poharat minden alkalomra a CBA-ban, hanem azt is, hogy a szolgáltatók kénye-kedvének vagyunk kiszolgáltatva. Megérkezik a sárga csekk, és azt be kell fizetni. Ha tetszik, ha nem.
Egyáltalán nem tudjuk ellenőrizni a tételek jogosságát, bízunk a mérőórák hitelességében, az elszámolás pontosságában. Csakhogy rendre derülnek ki a pontatlanságok, nem mennek ritkaságszámba a túlszámlázások. Ezekkel szemben ugyan kifogással élhetünk elvileg. Gyakorlatilag néhány hónap vitatkozás után jön egy, vagy két rosszarcú bácsi és kikötik a villany-, vagy gázórát, szűkítőt raknak a vízvezetékre. A visszakapcsolási díj ötjegyű és általában nem egyessel kezdődik. Addig nincs meleg víz, nincs fűtés, vagy éppen áram.
Persze nekünk bizonyítanunk kell a befizetést, ellenben a szolgáltatónak még csak véletlenül sem kell bizonyítania a kiértesítést. Megjelennek egy A/4-es papírra nyomtatot elszámolással, az a szentírás, azt vitatni itten senkinek sincs joga. Mindegy, hogy esetleg a postás be se dobta a számlát, vagy a mindenható szolgáltató a harmadik próbálkozásra sem tudta a megfelelő címet rögzíteni nagyszerű rendszerében. Ráírják a papírra, hogy 2. felszólítási szint és onnantól már lehet is kikapcsolni.
Az egyetlen járható út, ha a rosszarcú bácsi némi fejcsóválás után begyűri koszos zsebébe a kedves meghunyászkodott ügyfél által pironkodva átnyújtott ötezrest.
– Jó, de akkor nem is találkoztunk – sercinti oda az egyik.
– Kivel? – próbál megalázottságában humorizálni a kedves ügyfél.
– Hát, velünk!
A német, francia, vagy akármilyen tulajdonosokat a legkisebb mértékben sem zavarja, hogy cégeik a legszurtosabb balkáni mentalitással működnek. Őket kizárólag a profit érdekli, és bizony szurtos balkáni, de főleg kicsit délebbről származó üzletmenettel nálunk milliárdokat lehet csinálni. Csináltak is, csak a gázszolgáltatók 2007-ben 26 milliárdot, 2008-ban már csak 13 milliárdot és – Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el – idén még veszteségesek is lehetnek. Bizony ez az Orbán-kormány nagyon nem érti, hogyan szeret a tőke. A tőke – ez a mostani keleties beütésű – ugyanis úgy szeret, hogy minimális szolgáltatásért nagyon sokat számláz, lehetőleg konkurencia nélkül. Meg is indult a picsogás, hogy jaj a bankszektor, meg juj, a biztosítók, meg nahát a gázszolgáltatók. Valójában persze ezek a számok bármire felcserélhetőek, mert az energiaárakat még csak-csak megtudhatjuk, de hogy a kedves befektető mennyiért számláz saját magának egy trafóállomást, az már üzleti titok.
Csorja Gergely
