„Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” Amikor Babits leírta az Ősz és tavasz közt híres sorait, egy évvel fiatalabb volt, mint most én. Sokszor eszembe jut ez a sóhaj, amely az elmúlt években észrevétlenül az enyémmé lényegült. Lassan már nem is tekintem Babits-versnek, sokkal inkább magántulajdonomnak.
Pedig valójában nem is a sunyin közelítő halál hűvös avarszaga az öregedés intellektuális borzalma, sokkal inkább az, hogy egy bizonyos kor után – más megfogalmazásban: egy bizonyos közelségre a végtől – az ember kénytelen szembesülni életének meztelen, szenvtelen, kegyetlen, – mert immár változtathatatlan! – tényeivel. A leltárral, amin már lényegi módosulást senki sem eszközölhet, ő a legkevésbé. Amíg fiatalabb, nem kényszeríthető elszámolásra, de talán meg sem tehetné, hiszen oly sok minden van még hátra, annyi lehetőség, út, választás, nap és év áll előtte, hogy jóhiszeműen térhet ki a szembenézés elől, mondván: – Ki tudhatja, mit hoz a jövő?
Na, így 60 körül már mindenki tudja. Miként azt is, hogy mit hozott az immár önmagába záródott múlt. És e két információ közül legtöbbünknek ez utóbbi a fájóbb: fáj, amit hozott, és fáj, amit nem. Kinek ez fáj jobban, kinek az, bár gyakorta mindkettő egyformán fájdalmak szülője. A vénember kénytelen nézni a tükröt, és kénytelen benne meglátni azt, amire előtte évtizedeken át nem volt hajlandó soha egy pillantást sem vetni. Ki tudja, talán éppen ez az önszembesülés az öregség egyetlen értelme és feladata?
Amit Babits üzen, hogy meg kell halni, az nem újdonság, tudtuk eddig is, nem vagyunk halhatatlanok. Ami újdonság a vénülésben, az az ijesztő és megalázó diszkomfort érzés, hogy eddigi életünknek egyre több rétegében, zugában, vonzatában tulajdonképpen már most halottak vagyunk, mert az egyszer s mindenkorra lezárultnak tekintendő számunkra: ott már több dobásunk nem lesz. Nem lehet, mert rég nincs már meg sem a labda, amit dobni kell, sem a háló, ahová célozni kell, sem az ellenfelek, akiket le kell győzni, de talán már a stadion sem. A hévről és a lelkesedésről nem is beszélve.
Babits is erről írt, csak sokkal szebben:
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betűt ágam írt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Egy bizonyos kor után – személye válogatja, hogy ez kinél mikor jön el – még él ugyan az ember, de már kicsúszott a dolgokból, amit áldott magyar nyelvünk így fejez ki: túlélte önmagát. Így aztán a halottak napját alanyi jogon ünnepelhetné meg, ha volna hozzá mersze.
Aki bújt, bújt, aki nem, nem! Megyek!
Szőcs Zoltán
