Azon nem csodálkozom, hogy negyven év proletárdiktatúra és húsz év rendszerváltásos korszak után még mindig ilyen híreket lehet olvasni a Népszabadságban: „Átadták a Lukács György-díjakat”. Azon sem csodálkozom, hogy van egyáltalán – természetesen állami pénzből fenntartva – Lukács György Archívum, valamint Alapítvány, miként azon sem, hogy e grémium kuratóriumának elnöke Agárdi Péter. (Igen, az az Agárdi Péter, aki elkötelezett, örökölt haladási buzgalmában be akarta szüntetni a rádióban a déli harangszót.) Azon viszont őszintén csodálkozom, hogy negyven év proletárdiktatúra és húsz év rendszerváltásos korszak után még mindig vannak magyarok, akik ezt a díjat hajlandók átvenni. Hárman is voltak pedig: Poszler György, Krausz Tamás és Radnóti Sándor. Ezúttal gratulálunk nekik! Ha már átvették, meg is érdemelték.
Az idős kor csendes, eseménytelen vizein evezgető Heller Ágnes viszont hajlamos rá, hogy időnként egy-egy téglát behajítson a tóba, hogy az minél nagyobbat csobbanjon, hullámokat vessen, látványosan kavarja fel az iszapot és szakítsa meg a csendet. Az ilyen akciók külön haszna számára, hogy tudatja a világgal: még létezik, még itt van, még ő a baloldali eszmekör First Ladyje e honban. Most legutóbb, a népszabis – ugyan milyen másos lehetne? – vitában szellemi rezidenciájának olyan udvarhölgye is részt vett, mint például az a Vásárhelyi Mária, aki von Haus aus hozta magával az igazmondás képességét. Hát bizony, ez a Heller elvtársnő jó messzire elbóklászott attól a ponttól, ahonnét indult, ugyanis mai alapvetéseit – emlékezetem szerint – nem túl gyakran hangoztatta a ’60 és ’70-es években. Közülük íme egy: „Kapitalizmus nélkül ugyanis egyáltalán nincs modern demokrácia”. Túl azon, hogy ez a tétel csak akkor válik elfogadhatóvá, ha valaki egy lábjegyzetben egzaktul definiálja, hogy mi a kapitalizmus, és mi köze lehet hozzá az MSZP-nek, bizony-bizony Aczél elvtárs forog a sírjában. Méghozzá egyre gyorsabb fordulatszámmal, ugyanis Heller elvtársnő nem kisebbet állít, mint azt, hogy Aczél bálványozott vezére, akit ő a „kompromisszumok robotosának” nevezett, tehet minden bajról és rosszról, amit ma a Fidesz jelent.
Ugyanis – idézem Hellert: „Nem Horthy Miklós, nem Rákosi Mátyás, hanem Kádár János formálta úgy a magyar népet, hogy az ájultan Orbán Viktor karjaiba hulljon”. A politikai főbűnös tehát Kádár, mondja a kádári-éra legünnepeltebb, legnagyobb hangú, legbefolyásosabb ideológusa. Ez az első pillanatban akár még értékes önkritika is lehetne, de nem az, mert Ágikának valójában csak egy dolog fáj, az, hogy a magyar nép, ha már Hornéból és Medgyessyéből kiesett, nem Gyurcsány karjaiba hullott bele ájultan, hogy ott keressen menedéket. Nos, valóban nem. A bárány nem a farkast választotta mentorául, hanem a pulit. A jelek szerint több esze volt a népnek, mint a nyugállományú marxista, Lukács-tanítványnak.
Heller szerint a Fidesz erőszakos, demagóg, populista, „a legrosszabb tömegösztönöket, az irigységet és a gyűlöletet mozgósító” politikát képvisel. Na, ez az a pont, ahol Heller elvtársnő nem tagadta meg önmagát, saját zsigeri és eszmei múltját, a proletár logikát: gondold végig, hogy miben vagy elmarasztalható, és fogd rá az ellenségeidre! Jó módszer, szinte mindig beválik. Szeretném megkérdezni ugyanis, hogy a rendszerváltás húsz évének történetében találhatunk-e plasztikusabb, konkrétabb, kézzel foghatóbb példát „a legrosszabb tömegösztönöket, az irigységet és a gyűlöletet mozgósító” politikára, mint Gyurcsány viselkedését a 2004. december 5-i népszavazás előtt?
Van abban valami komikus, egyben szánalmas, ahogyan életének, fogyó energiáinak végső szakaszában is védeni próbálja az övéit, szellemi holdudvarának elvtársait Heller. Csakhogy vigyázzunk, nehogy elvegye józan eszünket a meghatottság: rendkívül veszélyes még ma is a szocialista visszarendeződés lehetősége. A kétharmad 2010 tavaszának realitása volt, kérdés, hogy 2014-re – az önmagára találó MSZP erősödő aknamunkája mellett – mi marad belőle? Nehogy úgy járjunk, mint a boldog örökös, aki a rászakadt gazdagság valódi súlyára már csak akkor döbben rá, miután elverte.
Miért mondom ezt? Azért, mert a Fidesz demonstrált céljaival, politikájával, a nemzeti együttműködés eszméjével, a „nemzeti ügyek kormányának” megalakulásával, az IMF kiűzetésével, a rendkívüli bank- illetve energiaszolgáltatási adókkal, a zavaros és nem kívánatos magánnyugdíjpénztárak átszervezésével, az új alkotmány létrehozásának tervével, a bűnözés és korrupció elleni harc elkezdésével teljesen egyetértek. A jelek azt mutatják, hogy nagyon komolyan is veszi a politikai vezetés ezen meghirdetett irányokat és célokat. Ez jó és bíztató. Van viszont néhány jel, ami nem tetszik, ami némileg rontja politikai szájízemet. Ezek között első helyre tenném a kapkodást.
Túl sok a kellően végig nem gondolt, improvizált nyilatkozat, ami miatt később magyarázkodni kell. Élen jár ebben a nyugdíj-ügyek felelőse, Selmeczi Gabriella, aki számára láthatólag túl bő ez a kabát. Nem meggyőzően képviseli ezt a stratégiai fontosságú projektet, sok embert elbizonytalanít. Azután: ha csak egy hónapot várnak az AB jogkörének tervezett szűkítésének bejelentésével, a dolog nem váltott volna ki ekkora visszhangot. Pokorni Zoltán hangos és flegma támadása a KDNP oktatáspolitikájával szemben, ugyancsak nehezen érthető. A koalíciós partner, ha már megkapta a tárcát a Fidesztől, miért éppen tőle kapja a leglátványosabb fenéken rúgásokat? Nem lehetett volna ezt a véleménykülönbséget a kulisszák mögött tisztázni? És vajon feltétlenül szerencsés volt, hogy a Fidesz-frakció zárt ülésén „demonstratíve kiállt” Pokorni mellett? Nem tartanak attól, hogy pártszintre emelkedik ezzel a két koalíciós szakpolitikus közötti feszültség?
De nem tartom igazán végiggondoltnak a csokit lopó gyerekek börtönbe zárását sem. Ez lehet, hogy a nagyszerű USA-ban elfogadott gyakorlat, csakhogy ott a könyvtári könyvek késedelmes leadása is vonhat maga után börtönt. (Igaz, a gépfegyvertartás nem.) Ez a mentalitás a magyar társadalmi hagyományokkal teljesen összeegyeztethetetlen. Ha mégis szankcionálni akarjuk a gyerektolvajlást, akkor lényegesen nagyobb pedagógiai hatása lehetne egy háromlépcsős eljárásnak: először csak felkerülnek az adatai egy regiszterbe, ha féléven belül másodszor is lop, egyetlen napra fogdába kerül, hogy lássa: nem viccelnek, komolyan gondolják a büntetést. Ha ezek után újból rajtakapják, akkor talán lehet próbálkozni néhány hetes vagy hónapos elzárással. Bár figyelembe kell venni: a börtönben nem javulni, csakis romlani fog értékrendszere. Saját, 1100 éves állami szokásainkat nem szabad felrúgnunk gyökértelen, amerikai példák nyomán.
Egy biztos: a négy évre szóló politikai mandátumból még csak félév telt el, vagyis a cselekvésre rendelt idő egy nyolcada. A hétnyolcad még hátravan. Minden erőnk, támogatásunk, terveink, elszántságunk megvan a győzelemhez, mégis vigyáznunk kell a részletekkel! Emlékeztetnék rá, hogy az 1990-ben alakult MDF-kormány nem ekkora erőfölényben kezdte működését. Aztán…
Most el ne rontsuk.
