Lénard Sándor azzal kezdi híres könyvét (Egy nap a láthatatlan házban), hogy idéz egy kínai közmondást, amit akkor mondtak, ha valami nagyon rosszat akartak kívánni a másiknak: „Élj érdekes időket”. Aztán hozzáteszi, hogy az érdekes napok ritkák, és fölöttébb kevés az olyan közöttük, amelyet Mozart érdemesnek tartana a megzenésítésre. Persze a magyar irodalom csendes emigránsa, tudós doktor bácsija a ’60-as évek egy brazil kisvárosában írta ezt, így fogalma sem lehetett arról, hogy félszázad múltán, itt az ókontinensen miféle érdekes idők veszik majd kezdetüket.
Csak kapkodom a fejemet, miközben a szürke, közönséges hétköznapok sajtóját böngészem: régen egy évszázad alatt nem történt annyi csoda, mint manapság egy-két hét alatt. Itt van azonnal a vezető szenzáció, mely szerint a NASA kutatói egy kaliforniai tó iszapjában olyan baktériumokat találtak, amelyek foszfor helyett arzént építenek be sejtjeik fehérjeszerkezetébe – magyarul: arzént esznek –, tekintet nélkül arra, hogy ezzel a tudományos élet összes axiómáját felrúgják, amit eddig az a lehetséges létformákról megfogalmazott.
Aztán itt van a WikiLeaks-botrány – ezzel a múlt héten foglalkoztam –, amelynek során egy 22 éves amerikai kiskatona – ugyan ki más lenne képes ilyen bravúrra? – többszázezer szigorúan titkos külügyi dokumentumot szerzett meg, csempészett ki és adott át a WikiLeaks hírportálnak, aki azután – demokrácia van, vagy mi fene? – köztulajdonná szublimálta az USA külügyi apparátusának féltetve védett titkait. Aztán itt van a még teljesen újszülöttnek tekinthető, de már jelenlévő, állami szinten dajkálgatott „kiberterrorizmus”, amely nem más, mint a hatalmas szakértői munkával, titkos stratégiai célokból létrehozott komputer-vírusok által történő – a hadsereget mind ebből kihagyó – háború. Erről részleteket az irániak tudnának mondani, akiknek épülő atomreaktorát ténylegesen lebénította, kis híján fel is robbantotta, a ki tudja hol és kik által megtervezett – a keresztségben Stuxnet nevet kapott – vírusféreg. Bár talán nem is volna olyan nagyon nehéz megsaccolni, hogy hol fogant a kicsike. Emlékeztetnék rá, hogy most lesz 30 éve annak, hogy az izraeli légierő földig bombázott egy Bagdad mellett épülő atomerőművet. A dolog túl látványos volt, nagy zajjal, porral, felhajtással járt. Ennek már vége: bombák helyett vírusférgek pusztítanak, miközben a hunyó ártatlan képpel hallgat, vagy hangosan csacsenol a kiberterrorizmus megjelenése okán.
Szóval, olvasom, hallgatom, nézem a híreket, és először én is azt gondolom, hogy rengeteg itt a szenzáció. Aztán jobban belegondolva az eseményekbe, már mást kérdezek: valójában mi itt a szenzáció? Miért akarnak nekem szenzációként eladni nagyon is logikus, kiszámítható, vártható eseményeket?
Nem vagyok mikrobiológus, de életem nem elhanyagolható szakaszában, a vizsgákra készülve sokat foglalkoztam sejttannal, biológiával. Egy szakmabelihez képest laikus vagyok, de nem százszázalékosan laikus. Ezért nem értem a NASA nemzetközi sajtótájékoztatós, nagy izgalmát az arzénevő baci miatt. Hacsak nincsen életbevágó szükségük valami felhajtásra, valami szenzációs eredményre, nehezen osztható izgalmuk foka. Az élővilág ugyanis hemzseg az egyedi kivételektől, úgy mikro-, mint makroszinten. Egy-két éve lehet, hogy bejelentették – csendesebben, mint ma –, hogy egy mélytengeri gejzírkitörés környezetében olyan „thermobaktériumokat” találtak, amelyek vidáman ficánkolnak a közel 200 fokos vízben. (A tenger mélyén óriási a nyomás, ezért ott elképzelhető 200 fokos víz is.) Érdekes, de ekkor senki sem mondta, hogy új létformát fedeztek fel, pedig – ha az arzénes bacira ezt mondták –, nyugodtan mondhatták volna erre is. Miként a Déli-sark jegéből előkerült, mínusz 20 fokos hidegben élő és szaporodó mikroorganizmusokra is. Ha jól belegondolunk, az élővilág telis-tele van kivételekkel, egyedi megoldásokkal. Ez különösen jellemzi Ausztrália élővilágát: a kacsacsőrű emlős a világ egyetlen elevenszülője, amelynek csőre van; a kenguru példátlanul egyedi módon oldotta meg magzatának extrauterin életben maradását; de több mint elképesztő az is, hogy a rovarvilág milyen trükkökre képes. És nem említettem még az állati fehérjékre vadászó, húsevő növényeket sem.
Száz szónak is egy a vége: a kaliforniai tóban talált baktérium nem szenzáció, csupán beírandó abba a vaskos könyvbe, amelyben az élővilág életben maradási trükkjeinek, adaptációs leleményének legkirívóbb ritkaságait tartják nyilván. Csakhogy a NASA-nak most szenzáció kellett. Nyilván kissé lelassult körülötte az élet, és bizonyítani szeretné, hogy az általa elnyelt dollármilliárdok igenis hoznak eredményeket. Mint például az arzénevő baktérium.
Ezen utóbbi „szenzációs” jellege – feltéve, hogy ideális palimadár lennék a híripar számára – azért kellene, hogy lázba hozzon, mert, eddig úgy kalkuláltunk, hogy az arzén a fehérjestruktúrával összeegyeztethetetlen, ezért csupán (mondjuk) egy 500 fényévnyi sugarú körön belül prognosztáltunk hozzánk hasonló, értelmes lények lakta bolygót. De lám, most, hogy hála a NASA szenzációs felfedezésének, megtudtuk ezt az arzénes dolgot, lecsökkent a kör sugara (mondjuk) 300 fényévnyire! Beleborzongok eme új perspektívák lehetőségeibe.
Csakhogy ennek a borzongásnak nem csupán tudományelméleti, hanem politikai haszna is van: amíg valaki az arzénevő baktérium világcsodáján borzong, nem tesz fel illetlen kérdéseket Izrael közel-keleti politikájáról, az IMF viselt dolgairól, az afgán háború hasznáról, az EU gazdasági kilátásairól, vagy arról, hogy valóban követi-e az inflációt nyugdíjának az emelése?
„Élj érdekes időket”! Arccal a NASA felé!
Szőcs Zoltán
