Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2017. június 26, hétfő, János és Pál napja van. Holnap László napja lesz.

Csurka István: Történelemhamisítás - Szembenézni a szegénységgel

E-mail Nyomtatás

A devizákban való eladósodást elsősorban az kényszerítette ki, hogy az állam, amelyet akkor a szocialisták és a szabaddemokraták vezettek, összezsugorította azokat a támogatásokat, hitelezéseket, amelyek révén a családok lakásokhoz és más javakhoz juthattak. A bérből és fizetésből élők javarészének, a munkásoknak és alkalmazottaknak pedig olyanok voltak a jövedelmi viszonyai a Kádár–Aczél- rendszer egész korszakában és a rendszerváltás utáni időkben is, sőt akkor még inkább, hogy önerőből, takarékoskodással senki nem tudott igényeinek megfelelő otthont építeni, vásárolni. Mindenki annak az államnak a támogatására szorult, amely nem fizette meg tisztességesen. Ez az állam nemcsak azért nem fizette meg, mert rosszindulatú volt, noha kétségtelen, ez is közrejátszott, hanem azért sem, mert őt is kizsákmányolták. Előbb a Kelet, majd később a Nyugat. Mindez közismert.

A hitelre szoktatott, s emiatt önmaga lehetőségei fölött élő, pazarlóan fogyasztó embert tömegesen Észak-Amerikában állították elő. Az erős rászoktatás már majdnem kényszerítés. Az amerikai konformizmus, az életforma kényszerítése gyilkos verseny-kényszerítés. A konformista ember belebetegszik, ha lemarad, ha neki nincs meg, ami a szomszédnak, vagy körbelinek már megvan.

 A fogyasztói társadalom fénykorában Amerika megengedhette magának ezt a megalapozatlan nagy lábon élést, mert a túlzott fogyasztás valóban felpörgette a gazdaságot és a termelés is otthon történt, a túlzott fogyasztáshoz sok munka társult. Csak miután a nagytőke és a bankok kihelyeztek fontos termeléseket az olcsó munkaerő harmadik világába és elkezdték a virtuális pénzszaporítást, a minden fedezet nélküli pénzcsinálást a derivatív-játékokkal, fogadásokkal és az értéktelen értékpapírok csomagkénti csereberéjével, vagyis amikor a pénz már önmagáért szaporodott és semmi köze sem lett a valódi gazdasághoz és a termeléshez, akkor rendült meg a túlzott fogyasztás rendszere. Ma pedig összedőléssel fenyegeti a világot.

A magyarság életében is eljött a szembenézés ideje. Tudomásul kell vennünk, hogy már a gulyáskommunizmus idején is, amikor nyomorult szegények és kizsákmányoltak voltunk, bizonyos mértékig önmagunk lehetőségei fölött éltünk. Szinte mindegy, hogy még ez is ránk volt kényszerítve, mert elfogadtuk az állam juttatásait, a fusit, az elnézett lopást és mindenért a paraszolvenciát. A rendszerváltás után pedig a régi hatalom átbábozódását, amely kiárusította az országot és még nagyobb léptékben folytatta a hitelből élést. Egészen a tragikus mértékig: a népességfogyás halálos helyzetéig.

A családokat, a háztartásokat és az önkormányzatokat az állam rákényszerítette a hitelből élésre, az államot pedig a hitelezők kényszerítették rá a hitel felvételére és a kamatfizetésre. A kamatot a népnek kellett megfizetnie, de hogy meg tudja fizetni és ne lázadjon fel, ellátták hitelekkel és lehetővé tették számára, hogy többet költsön, mint amennyit megengedhet magának. Ne viselkedjék úgy, mint egy öntudatos és takarékos szegény ember, hanem mint egy fél-gazdag. Ehhez a tragikus körfolyamathoz a halálos dokumentáció a népességfogyás. Elérkeztünk az iskolabezárások korába. Felelőse azonban nincs az üres osztálytermek előtti tanításnak, mert mindannyian felelősek vagyunk, de senki sem vállalja a felelősséget. Beleilleszkedtünk a felkínált életformába, nem ráztuk le, meg sem kíséreltük lerázni, elfogadtuk idegenségét, kul-turálatlanságát, vacak internacionalizmusát, még vacakabb kozmopolitizmusát, zenéjét, egészen a Trabant kipufogó pöfögéséig. Majd ugyancsak nem lázadtunk és elnéztük a paktumokat és a csalásokat, a privatizáció másféle, de nem kevésbé kegyetlen megszállását. És elfogadtattuk magunkkal, hogy mi tulajdonképpen egy gazdag, esetleg fél-gazdag ország vagyunk, amelyet ideiglenesen megszállt a szegénység. A szegénységet pedig elutasítottuk.

Most kezdünk ráébredni a valóságra. Csak most kezdünk berzenkedni, amikor egy majdnem forradalmi választással tiszta lap nyitásával hatalmaztunk fel egy kormányt, és egyszerre kiderül, hogy a „tabula rasa” egyben szegénységet is jelent. Ennek a kormánynak nincs semmi pénze, sokszor egy vasa sincs, mert az előzők mindent elherdáltak és kénytelen a szegénység viszonyai között berendezkedni. Igaz, még nem vallja be, mert fél, hogy megkövezik. Mert a társadalom annyira félrevezetett, hogy aki a szemébe mondja, hogy te bizony szegény vagy, arra vértanúsors vár.

Igen, a szegénységet, olyat, amilyen nekünk saját történelmi körülményeink szerint éppen adva van, egyelőre még roppant süllyedésnek érzi a társadalom, holott az öntudatosult, vállalt szegénység emelkedés lehetne. Erköl-csi emelkedés, ami nélkül nincs semmilyen gazdasági emelkedés. Nem a megszorításokat jelenti, mert az egy pontatlan fogalom, amely mindig egy kormányra mutogat, amely elrendeli a nadrágszíj összehúzását. És egyúttal felmenti a tömeget, az embereket, akik beletörődésükkel, gyermektelenségükkel, konformizmusukkal és a hitelek elfogadásával megteremtik ezeknek a megszorításoknak a szükségességét. A megszorítás azért torzít, mert leveszi a felelősséget a megszorítottról és áthárítja a megszorítóra, holott a megszorított, amennyiben eltűri a megszorítottságot és nem lázad fel és nem kergeti el a megszorítót, maga is felelős.

A szegénységről most csak hamis fogalmaink vannak, a tisztes szegénység erkölcsét, kultúráját, összetartó erejét nem ismerjük. A mai fiatal nemzedékeknek már semmilyen fogalmuk nincs róla. Egy huncut vas nélkül is benne vannak az egoizmus és hedonizmus kulturálatlanságában, hallani sem akarnak arról a fegyelemről és takarékosságról, öntudatról, amely a ránk mért történelmi csapások közepett is megtartotta népünket.

A csángók nagyon szegény emberek. Talán kevesebből élnek meg, mint egyes hazai mélyszegénységben élő telepek gyülevész tömegei. És mégis őrzik kultúrájukat, nem boldogtalanok, senkit nem hagynak magára, senki nem züllik el. (Ezt néhány napja a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke beszélte el mint vizsgálatai eredményét, megható és nagyon tanulságos módon egy tévéműsorban.) Vagyis a felismert szegénység, az elvállalt, amellyel a közösség szembenézett – erőforrás. Kultúra. Mindenkit közös erőfeszítésre késztet a megmaradás érdekében. A hitelből élés, a korrupciós egyéni kiemelkedés ezzel szemben egymás ellenségévé teszi az embereket és megindul a bűnözés. A tisztes szegénységnek van hite, eszménye, Istene, a hitelből élésnek csak anyagiassága.

A tisztes szegénység elfogadása más: nyílt, becsületes, keresztényi. Ennyit termeltem, ennyit harcoltam ki magamnak, ennyiből kell megélnem. Helyzetem javításához mindent megteszek, hogy több munkaalkalom legyen és a magyar munka jobban meg legyen fizetve. Csak tisztességes feltételek között fogadok el hitelt és a hitelnyújtótól semmilyen politikai feltétel támasztására nem adok lehetőséget. Mindenkitől elvárom, hogy dolgozzék. Nem egyenlőséget akarok, mert az emberek nem egyenlők, hanem igazságosságot. Nem tűröm el egyetlen régi vagy új politikai szereplőtől vagy más módon magát kiváltságosnak tételező kaszttól, hogy igazságtalanul magas, a teljesítményével nem arányos jövedelmet sajátítson ki. Elismerem, hogy egy szegény nemzet tagja vagyok és szegénységünkből csak együtt tudunk kiemelkedni. Azért vetem el a hitelből élést, mert tudom, hogy a kamat öl és az adománynak látszó idegen segítséget mindig többszörösen hajtják be.

Lehet, hogy papíron megfelelünk a fejlett országok kritériumrendszerének, de ezt a valóságunk megcáfolja. Szegények vagyunk. Szembe kell néznünk szegénységünkkel és minden kísérlettel, pótcselekvéssel, önámítással, amely szegénységből kilábolásunkat idegen segítséggel képzeli el. Legyen elég az 1945 óta eltelt hosszú idő ennek a tévhitnek az elfújására.

A felismert szegénység nem Végzet és nem halálos állapot. Akár ösztönző is lehet. Egy gazdaságilag szegény nemzet lehet kulturálisan gazdag és ennek következtében szabad. A felismert szegénység nem foszt meg kultúránk élvezetétől és létrehozásától, legfeljebb bizonyos drága eszközök használatától és több fáradsággal jár. A szegénység lehet termő szegénység, míg a hitelből élés és a másokra várás mindig terméketlen. Kölcsönből élni, meg nem dolgozott pénzt költeni, új hitelek reményében pazarlóan élni, halálos veszedelem. Mindent mindig bevasalnak. Mindent mindig behajtanak, egyszer mindenért fizetni kell.

Ezek a prédikációba illő kifejezések, tudom, visszatetszést is kiválthatnak. Mérlegelni kell azonban a feladat – a kilábolás – roppant méreteit, nehézségeit. Az idegen segítségre várás hosszú ideje, a minden pórusunkba behatoló hamis történelem, elrontotta a magyarságot. Társadalmunk nagy része konformista és fogyasztói világképű ember lett, anélkül, hogy a tömeg számára a fogyasztói lét, a bőség és a jövedelem rendelkezésre állt volna. A tömeg megszerette az álmegoldásokat. Elvárta, hogy az állam hitelből, kamatra fogyasztói pótlékokat nyújtson számára. Csak a pillanatban élő ember lett milliókból. Már nem a kultúra kellett neki, hanem a szórakozás és a semmittevő, csápoló szabadidő.

Már ragaszkodik a rosszul megélt múlthoz, amikor gazdagnak kiáltották ki.

Az elromlás nagyobb, mint ami látszik belőle. Az elmúlt korszakok terméke a magyarságában, kereszténységében, idegenfelismerő képességében, kultúrájában elrontott emberek tömege.

Elvállalt szegénységünknek magyar kultúrával telítettnek kell lenni. Az elvállalt szegénység nem vezethet oda, hogy gyermek taníttatás nélkül maradjon és alultáplált legyen. Ha ehhez meg kell kopasztani a luxusvillás felső tízezret, akkor a felső tízezret meg kell kopasztani. Szelídebben és szakszerűbben. Az elvállalt szegénység azt is jelenti, hogy minden igazságtalanul, mértéktelenül meggazdagodottat éppen az elvállalt szegénység jogán és igazságérzetén kell megköszörülni. A hitelből önmaga lehetőségei fölött élőnek ehhez nincs erkölcsi joga, mert maga is benne van a buliban.

Csak az elvállalt, méltósággal viselt szegénység öntudata, kultúrája, takarékossága, szolidaritása menthet meg bennünket a kamatrabszolgaságtól és vele a leigázástól. Most csak a saját szegénységével szembenéző, elszánt, teremtő nép remélheti, hogy nyájával idővel dúsabb legelőre érkezik és úr és gazda marad hazájában.

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség