Csurka István: Aki most gyáván, önzőn félreáll az hazaáruló. Immár nem lehet arra hivatkozni, hogy nem engedik. A nagyvilág ha kissé megkésve is a magyar magyarokra kell bízza Magyarországot.
A történelmi korszakok mélyén mindig ott fekszik egy alapkérdés, amit meg kell válaszolni. Akarunk-e védekezni a török hódítás ellen, képesek vagyunk-e összefogni minden erőt erre a célra. Ez volt a 16. századi magyar állam alapkérdése és a válasz nemleges volt. Eredmény: a magyar birodalom, mint olyan, megszűnt és eredeti formájában visszaállítani nem sikerült mindmáig.
A XIX. század első felének kérdésére, hogy akar-e korszerű, polgári államot, jobbágyfelszabadítással minden bennszülöttet magában foglaló társadalmat teremteni országában az uralkodó osztály, felemás válasz született: a legjobbak igennel válaszoltak, az arisztokrácia egy része, az idegen szellemiségűek tartózkodtak. A szabadságharc eszméi később részben megvalósultak, de a nemzetben a nép alsó rétegei szegénységben és másodrendűségben éltek és a felemás válasz eredménye Trianon lett.
A jaltai korszak végén, a Szovjetunió szétesésekor is újra világos kérdést fogalmazott meg a történelem. Felismeri-e a magyarság, hogy a trianoni, a 45 utáni, az 56 utáni vérveszteségek és megtizedelések után és a Kádár-kori cinikus mérgezés után végveszélyben van, és minden lényegtelent félretéve összes erejét megmaradása szolgálatába kell állítania, vagy a különféle külső erők által támogatott érdekcsoportok küzdelmének martalékává válik. A nemzetet mindig egy szűk kisebbség akarta táncoltatni. De a nyolc borzalmas év bebizonyította, egyre többen ismerték föl ezeknek végső célját, hogy a magyar nép csak segéderőként, jelentéktelen, másodrendű töltelékanyagként legyen jelen ősei maradék honában.
A magyar népet létében fenyegető erők száz év óta ismertek. Az idegen államok fennhatósága alá került magyar nemzettestek beolvasztására, megsemmisítésére irányuló politikák állami rangra emelve működtek. A magyarirtásokról és a magyar kultúra megsemmisítéséről közvetlen értesülések jöttek folyamatosan. A szovjet fennhatóság idején nem volt lehetséges erről beszélni sem. Ha egy nemzetnek közel egyharmadnyi népességét közvetlen életveszély fenyegeti, ha a szomszédok egyike hatalmas területfoglalási álmokat dédelget, ha ezen környező államok mindezért minden belső és külső ügyüket a magyar kérdésen keresztül nézik, akkor ennek a nemzetnek és államának olyan új külső és belső viszonyokat kell teremtenie az előállott új helyzetben, amely erre valamilyen választ ad.
Ami a legfontosabb lett volna, az nem történt meg: sem a Németh-kormány, sem az Antall-kormány, (az utánuk jövők, az Szdsz–Mszp Kuncze-, Medgyessy-, Gyurcsány-, Bajnai-félék minősége nem engedi meg, hogy ebben a körben egyáltalán szóba kerüljenek), nem vitte ki a világ elé, nem tárta fel a magyar népcsoportok valós helyzetét, nem fogott bele egy hatalmas pénzekkel támogatott támadó politikába, noha erkölcsi alapja, nemcsak ötvenhat miatt, hanem a rendszerváltás elsőkénti elkezdése következtében is meg lett volna.
Kétségtelen, hogy az Orbán-kormánynak a propaganda hadjárata, mely súlyos igazságokat közöl, nem jár gyors sikerrel a meglehetősen közömbös, néha ellenséges nyugaton.
De időzzünk még a 90-es mulasztásoknál.
Mi lett volna a helyzetből fakadóan pofonegyszerű cselekvés az első szabadon választott kormány idején? Megtisztítani az államapparátust az idegen elemektől, a marxizmus–leninizmus szemétjétől, megtenni a kötelező lépéseket a nemzeti oktatás és nevelés feltételeinek megteremtésére, a magyar kultúra megillető helyének visszaszerzésére, s mindezek alapfeltételeként a nemzeti tájékoztatás és a legnagyobb tömeghatású intézmények teljes birtokbavételével a magyar társadalom helyzetérzékelésének és érdekfelismerő képességének kialakítására. Mindezek helyett az oktatás lezüllött, a kultúrát még inkább elözönlötte a nemzetközi mocsok és annak hazai habja, a tájékoztatást pedig felőrlő viták után uralma alá hajtotta a magyarellenesség és a hazugság.
A történelemben azonban mindig történnek dolgok, amelyek a legcélszerűbben és a legkegyetlenebb következetességgel kigondolt és megszervezett rendszereket is zavarba hozzák. Most például az történt, hogy az a nemzetközi igényrendszer, amely a közép-európai kisnépek elé korlátozásokkal és titkos megegyezésekkel, kényszerként és ajánlatként támasztva lett – összeomlott.
Mi magyarok az elvárásoknak maradéktalanul megfeleltünk.
Nem akasztottunk fel egyetlenegy kommunista vezetőt sem, következésképp zsidó kommunistának sem görbült haja szála sem.
Hiába riogatják az SZDSZ amerikajárói az ottani politikusokat, a tanácsadók tanácsadóit, hogy a magyar veszélyes nép, éppen ellenkezőleg történt: a magyar birkatürelmű népnek bizonyul.
Ha röntgen tárgyilagossággal átvilágítanánk a 87-89 óta folyó magyar átalakulást, eddig minden felvételen, mellkasban, hasban és végtagokban egyaránt egy góc uralkodó jelenlétét tapasztalhatnánk. Minden kérdés innen indul ki, ide zuhan vissza. Programok születtek és haltak el, kormányok jöttek és mentek, dobra került a fél ország, és nem jutott tulajdonhoz rajtuk kívül szinte senki, volt médiatörvény vagy nem, édesmindegy, a góc diktált, a góc elhalt, sírt, engedett, tűrt, tiltott, támogatott. Minden körülötte forgott.
Erejét, hatalmát, örökös feltámadási képességét két forrásból nyerte. Magyarországon 1944. március 19-e után, a német megszállás után német parancsra, de részbeni magyar nyilas segédlettel esztelen, gonosz, embertelen zsidóüldözés folyt, majd ugyanez év október 15-e után nyilas hatalom is dühöngött az ország egyre kisebbedő részén. Ezzel a szomorú és becstelen történettel, amelynek nem minden szereplője volt felelős és becstelen, az egész magyarságot meg lehetett vádolni 1945 óta, és meg lehet ma is. Egy kicsiny rossz részének szörnyű kártétele miatt, amely azonban a háború poklában történt, amely más népekből is kiszabadította a vadállatot. Így a magyar nép nemzeti törekvéseit, népi öntudatát és életbevágó érdekérvényesítéseit is meg lehetett akadályozni.
S akkor, amikor a térség sorsáról döntöttek a nagyhatalmak a jaltai korszak végén, nem kellett mást tenni, csak erre az elfekvő magyar veszélyre hivatkozni és a jámbor, a Kádár-korszak által már alaposan megmérgezett, széttagolt, nemzeti öntudat nélküli magyarság máris veszélyes felforgatóként bélyegeztetett meg. Innen már aztán csak egy mozdulat hiányzott: mindezt összekötni a nagyhatalmak általános nyugalom-igényével, és máris ott állt a magyar változások legfőbb, leginkább támogatandó góca, a Szabad Demokraták Szövetsége, a maga megbízható zsidó vezetőivel, az értük vállalt Soros György-garanciákkal.
Ma azért nehéz ennek a kormánynak a helyzete, mert az ügyintézőkkel el lett hitetve, hogy csak az elébb említett összetételű csapatban, nevezzék akármilyen pártnak őket, van meg a nyilas uralom megismétlődése elleni garancia, csak ennek a hatalomba ékelődése tarthatja féken a magyarság szunnyadó nacionalizmusát, antiszemitizmusát és csak így érhető el, hogy Magyarország ne legyen tűzfészek.
A kapcsolatok, a kijárók és az itthoni hatalmat eddig bitorlók között, élőek. Mindkét oldalon tudták és tudják, mikor mennyiről van szó. Itt senki ne higgye, hogy a félelem működött, vagy működik, hanem a kollektív hatalom- és vagyonmegtartás igénye mozgatja őket.
Elhangzott 2011. januárjában
| < Előző | Következő > |
|---|
