- Katyin -
Andrzej Wajda 82 éves korára ismét világra szóló igazságot mondott ki a legmagasabb, örökérvényű realizmussal. Katyin című filmjét Budapesten, az Uránia kistermében vetítik, feliratozva. A szinkronizálás hiánya ma már gátolja a szélesebb közönséghez való elérést, a művet egyelőre egyik nagy nézettségű tévécsatorna sem tűzte műsorára, a Duna kivételével.
A katyini erdőben, Szmolenszk körzetében, 1941-ben Sztalin parancsára a szovjetek 20 ezer lengyel katonatisztet, értelmiségit lőttek tarkón és temettek buldózerrel megásott tömegsírba. Aki ezt a több mint hatvan éve megtörtént gaztettet a G-7 és kibővített változata, a G-8 exkluzív, St. Moritz-i világában, a 2001. szeptember 11-e óta kibontakozott antiterrorista világrendben elő meri venni, az szembetalálja magát a liberalizmus, az új gyarmatosítás és a megbénításra lekonvergenciázott hatalmakkal.
Katyin szelleme tovább él. Ahol nem lövik tarkón az elfogott értelmiséget, ott azt kell ünnepelni, hogy a puszta életét meghagyják, de minden lehetőséget elvesznek tőle. Ahol tarkón lövik, ott arról kell beszélni, hogy ő maga volt az oka. Palesztinnak, muszlimnak született.
De beszéljünk előbb magáról a filmről. Aligha volt drámaibb helyzete az európai történelemnek, mint az 1939-es Lengyelországé. A történet Krakkó felett, a Visztula hídján kezdődik. A hídra kelet felől özönlik a menekültáradat: bejöttek az oroszok. De nyugat felől is szaladnak a lengyelek, mert oda pedig a németek törtek be. Találkoznak, egymásba rohannak.
A lengyel csapdát 1920-ban Versailles-ban állították fel, amikor a nyugati hatalmak Németország tönkretételének céljától vezérelve olyan lengyel határokat szabtak, amelyek németeket helyeztek lengyel fennhatóság alá, de ezért keleten olyan területeket ragasztottak hozzá, amelyekre az oroszok is igényt tartottak. Az ősi, de mégis új lengyel állam így a nyugati hatalmak védnökségére szorult. A németektől szükségképpen tartva és szorongattatva, de nyilvánvalóan antibolsevista politikával kezdte meg demokratikus életét. Lengyelország sérthetetlenségéért Anglia és Franciaország kezességet vállalt, de 1939-ben, amikor a németek lerohanták, semmit nem tett, s tétlenül nézte, hogy későbbi szövetségese, Sztalin, a németekkel egyidejűleg kihasítja a maga darabját Lengyelországból.
Soha sehol ennyire félreérthetetlenül semmi nem mutatta Közép-Európa képtelen helyzetét, két tűz közötti voltát, mint az 1939-es lengyel. A satuba fogott ország létezése első percétől kezdve keresi a maga modus vivendijét, igyekszik békében lenni a Hitler által lázított német kisebbséggel, együtt élni a rengeteg zsidóval, akik félnek a németektől, kivándorolnak Amerikába, de szoronganak az orosz bolsevikoktól is, akiknek rendszerét nagy részben oroszországi és amerikai testvéreik hozták létre. A lengyel nemesek bíznak a nyugati garanciákban és abban a tényben, hogy nem akartak rosszat senkinek.
A család, amelynek történetét a film elbeszéli, krakkói. A nagyapa a Jagelló Egyetem tanára. A németek első dolga, hogy az egyetemet betiltsák. A tanári kart - valami Miller vagy Müller -, a náci helytartó deportálja. Még német fennhatóság alatt él Krakkó, amikor egy kis fadobozban megjön egy urna Bergen-Belsenből, vagy egy másik koncentrációs táborból, s a vele együtt küldött levél arról tudatja sajnálattal a hozzátartozót, hogy a professzor szívbajban elhunyt. A postás, aki a csomagot kikézbesíti - nyilván nem az egyetlent -, nem fogad el borravalót. A keletre elhurcolt fiúról azonban nincs hír, csak a vakremény, hogy él. Csak a szív tudja a maga megfoghatatlan üzenetfelfogó képességé-vel, hogy már nem. Az ész még reménykedik. S végül eljön a megbizonyosodás ideje is. Még nincs vége a háborúnak, még a németek az urak Krakkóban, amikor megtalálják a tömegsírokat. Napokon át olvassák fel a hősi halottak neveit a holttestük mellett a nyakukban megtalált azonosítók alapján. Neveket, illetőségeket, életkorokat és foglalkozásokat hallunk a főtérre kihelyezett hangszóróból, és a lapok is közlik a névsorokat. De akad, akinek a neve nem hangzik el és ez újabb vakreményre jogosít.
Ó, hogy hányszor élte át ezt a vakreményre szorított Közép-Európa. A tavalyelőtti levelében még jól volt, a lágerélet nehéz, a robot fárasztó, az ő szervezete azonban erős, látták, él. Élnie kell. És közben tarkón lőtték. A szenvtelenül végrehajtott tömeges kivégzés elviselhetetlen látlelet a sztalini, keleti kegyetlenségről, amelyet most az amerikai és izraeli kegyetlenségek sem írnak felül. A szovjet gulág, ahogyan azt Szolzsenyicin és a magyar Rózsás János feltárta, az emberi élet értékét nullára szállította le és letagadta és tagadja ma is. A német és a nyugati változat - iraki börtön, palesztin mecset, Auschwitz, Birkenau, Guantanamo - semmivel sem különb, de már lehetetlen letagadni.
Katyin azonban, mint jelenség, a gulággal együtt még nincs a helyére téve. 1944-45-ben a lengyel felszabadulás után nem volt szabad Katyinról beszélni. A győztes szovjetek kihirdették, hogy a németek követték el a gaztettet, és aki ellentmondott, azt letartóztatták. Egy rendszert építettek fel a hazugság elfogadására. Még egy magyar professzort is, akit az exhumáló bizottságba kiküldtek, és aki a bűntett 1941-es eredetére, vagyis a terület szovjet birtoklásának idejére tette az elkövetés idejét, meghurcoltak és kitagadták az Akadémiáról.
A lengyel kommunista rendszer, miként a többi közép-európai is, a történelemhamisításra épült fel. A legnagyobb gaztetteket is felszabadításként kellett elfogadni. A film talán legnagyobb érdeme, ahogyan bemutatja a történelemhamisítást elfogadó, abba beleilleszkedő rétegeket, sorsokat, a haszonélvezőktől, az "élni kell" filozófiáját vallókon át azokig, akik azt hiszik, kívül helyezkedhetnek a gazságon, élhetnek maguknak, s azokig a kevesekig, akik semmilyen kényszer hatására nem alkusznak meg az igazságtalansággal. Sorsuk börtön és halál.
Mi, magyarok, 1956-ban, 57-ben kaptuk meg a második leckét a szovjet bolsevista temetkezési módszerből, és aztán évtizedekig az életvezetésiből, amikor azok uralkodtak rajtunk, és azok álltak be a helytartóság pártbizottságaiba, Munkásőrségébe, bankvezetéseibe és kulturális kiszolgálóságába, akik ezt a hazugságot elfogadták. A sortüzekkel együtt. Ma ők vagy liberálisok, vagy szocialisták, de utódaik mindenképpen hatalmon vannak. A pénz náluk van, rendelkeznek és döntenek sorsunk felől. Többek közt afelől is, hogy lehet-e, kell-e szinkronizálni Wajda filmjét, hogy eljusson sok emberhez, és döntenek afelől is, hogy kell-e, lehet-e tanítani Katyint az iskolákban, és főként arról, hogy lehet-e, szabad-e védekezni a nem-tarkónlövéses embertelenség ellen.
Mert a népirtásnak nem az egyetlen formája a tarkón lövés. A mai, a demokrácia köntösébe öltöztetett népirtás, amelybe beletartozik a tarkónlövéses módszer diszkrét elutasítása is, felelősségre vonás nélkül természetesen sokkal hatékonyabb, noha bizonyos értelemben lassúbb. Mindenek- előtt azt kell elérni, hogy a célba vett nemzet váljék képtelenné a védekezésre, és úgyszólván ne vegye észre, mi történik vele. A nemzeti öntudatára kell végzetes csapásokat mérni. Cselekvési és önszerveződési képességeit kell kimetszeni pontos saktervágásokkal. Olyan kormányokat kell a nyakukba segíteni, amelyek nem tudják, nem is akarják vezetni az országot, mindent olcsón elherdálnak és lopnak. Hitelfelvételre és végső eladósodásra kell kényszeríteni a kiszemelt ország társadalmát. Amikor már a felvett hitelek kamatait sem tudják megtermelni, mert már jóformán nincs is saját termelőeszközük, akkor a dolog, a megszállás a befejezéséhez közeledik, akkor a tehetetlenség érzése eluralkodik, és a sokaság beletörődik változhatatlan sorsába. Az államformával és a kiszolgáló kormánnyal sem kell törődni, sőt zűrzavart kell teremteni, álproblémákat kell bedobni, hogy teljen az idő. Közben fel kell építeni az új országbirtoklók otthonait, őrzött lakóparkjait a kiszemelt helyeken. A nép már pusztul magától és csak annyi marad belőle, amennyi cselédre szükség van.
Az ország átnevezésére nincs szükség. Marad Magyar Köztársaság akkor is, amikor már a nyelv sem bizonyítja a magyarságát és a kultúra főként nem. Időnként könnyítéseket kell adni, hogy az olcsó munkáskéz azért teljesen el ne fogyjon. A kormányokat cserélgetni kell, de mindegyiknek tudnia kell a határokat. Olyan kormány semmilyen pártból, semmilyen összetételben nem kerülhet hatalomra, amely előzetesen nem adott garanciát a betelepülés eltűrésére, és a származásuk és egykori áldozatvoltuk miatt privilegizáltak kiváltságainak meghagyására, és amelyik le akarná állítani a kulturális népirtást, avagy uram bocsá�, őrizné a magyar kultúrát. Most azonban olyan határhoz érkeztünk, amikor a gyors és határozott cselekvés megakadályozhatja őket céljuk elérésében.
Ezért tehát nemcsak a kormányt kell felváltani, hanem az egész rendszert kell megszüntetni, és a betelepülőkkel állandóan kiegészülő gyarmatosító, kiszolgáló burzsoázia egész uralmának kell véget vetni.
Előbb a kormány, aztán a rendszer. A kormányt azonnal, a rendszert elszántan, fokról fokra, az egész magyar nemzet bevonásával.
A lengyel tisztek Wajda filmjében a "Miatyánkot" morzsolva léptek a kivégzőosztag elé és a tömegsír szélére. A lengyelséget a hite tette minden satuba fogottság ellenére Európa egyik számottevő hatalmává. A lengyelek ma sincsenek megtörve, mert van hitük. Ellenállnak a Nyugat hamis látszatainak és az orosz nyomásnak, még mindig nem fogyatkoznak, ámbár már sok jele van annak, hogy a hamis nyugati életforma, a hitetlenség beférkőzött közéjük is és belakják a számukra rendelt földet. Ezt a filmet csak Lengyelhonban és csak lengyelül lehetett megcsinálni. A többi nép még adósa magának a történelmi elszámolásnak.
A háború végére mindenki tudta Nyugaton, mi s hogyan történt Katyinban. A nürnbergi perben, a háborús főbűnösök perében Visinszkij, a szovjet főügyész jegyzéket terjesztett a bíróság elé azoknak a kérdéseknek a megjelölésével, amelyeket sem a vádlottak, sem a védőik nem érinthetnek, amelyekre beléjük kell folytani a szót. Ebben a balti államok szovjet megszállása és Katyin is szerepelt. Jackson, az amerikai főbíró helyt adott az óvásnak. Ugyanakkor német katonatiszteket még 1946-ban is végeztek ki Leningrádban a katyini mészárlásokért. David Irvinget pedig, aki megírta az igazat a nürnbergi perről, a szabad, demokratikus Ausztriában börtönbe vetették.
A Nyugat ma is tudja, mi folyik Magyarországon, s ami történik, miért és minek érdekében történik. Éppen olyan jóváhagyó szövetségese Magyarország megszállásának, mint amilyen hálatelt szívvel fogadta el Sztalin mérhetetlen emberáldozatát a háborúban és a gulágjait a hátországban, s a bődületes katyini hazugságot.
Magunkra vagyunk utalva, de ez csak addig rémületes, amíg tudomásul nem vettük. Az "Egyedül vagyunk" Széchenyi István-i öntudata erőforrás, bátorság és méltóság. Wajda Katyinját minden magyarnak, öregnek és különösen fiatalnak látnia kellene, hogy mi is felébredjünk és megmaradjunk.
Csurka István
Megjelent a Magyar Fórum XX. évf. 17. számában
2008. április 24.
