A magyar hadtörténelem legtöbbet emlegetett ütközete 1526. augusztus 29-én Mohács határában zajlott le. I. Szulejmán hazánk ellen indított újabb, 1526-os támadásakor Magyarország csupán saját hadi erejére számíthatott, illetve – lévén az uralkodó, II. Lajos cseh király is volt – Csehország haderejének egy része jöhetett még számításba. A magyar udvar már 1526 elején értesült arról, hogy a szultán ismét Magyarország ellen készül, ám Tomori Pál kalocsai érsek hiába kért pénzt és hiába figyelmeztetett a veszélyre: kinevezték ugyan kincstartónak, ám ez puszta cím volt.
A török közeledésének hírére Lajos segítséget kért az európai uralkodóktól, de csak VIII. Henrik angol király ajánlott fel segélyt, továbbá a pápa 50 ezer aranyat. Az augusztus 24-én Mohácsra érkező magyar haderő mindössze 24 800 emberből állt és 85 ágyúval rendelkezett. A gyalogság egy részét idegen zsoldosok tették ki, s a hazai erők tagjai közül sem volt mindenki magyar nemzetiségű. A velük szemben álló török haderőt 60 ezer reguláris szpáhira és janicsárra teszik, akiknek 400 ágyújuk volt. A csata lefolyása közismert: az alig több mint két órán keresztül tomboló véres ütközetben tizenötezer magyar vesztette életét, köztük az egész politikai és katonai elit, hét főpap, a magyar egyházi vezetés közel fele és a király, II. Lajos is, aki menekülés közben valószínűleg a Csele-patakba fulladt. A török veszteségről nem maradtak fenn beszámolók.
Cz.
