Ilyés Gábor: Hősök temetője – Nyíregyháza
Amikor Ilyés Gábor helytörténész könyvét olvastam, azon kezdtem el gondolkodni, hogy kik is ma a hősök. Kiket tartanak hősöknek az emberek? Egyes kutatások szerint a bankárokat, a milliárdos vállalkozókat, mások szerint pedig a celebeket. Mennyire jellemző egy civilizációra, hogy kik a hősei? Pontosabban, hogy kik az eszmények. Kik a példaképek. Honnan és hova mutatnak. Mit fejeznek ki a testükkel, a szavaikkal, a tetteikkel, a gondolataikkal. Kik veszik körül őket, és hogyan. Miért harcolnak és milyen eszközökkel. Mi az alapvető üzenetük. Mit fognak megmutatni az utókornak: milyen volt az a világ, amelyik épp őket emelte piedesztálra. Eleve elgondolkodtató a kérdés, lehet-e hős valaki a saját korában? A hősöket nem épp az teszi hősökké, hogy valami, a saját személyük számára fontos dologról, önmaguk előrejutásáról, hírnevéről, kényelméről, jólétéről önként lemondanak egy rajtuk túlmutató eszmény érdekében? De ha ez így van, lehet-e sikeres, elismert személy egy hős a saját világában? Nem keverjük mi egy kicsit a fogalmakat mostanság? Egyáltalán fel tudjuk-e ismerni annak a szellemi nagyságát, akivel egy buszon utazunk reggelente, vagy kell némi időbeli és térbeli távolság is – mint például egy értékes festmény esetében – ahhoz, hogy rálássunk, mit is képviselt az adott ember a maga korában? Jeanne d’Arc egy melldöngető, sikeres selfmade hős volt az életében? Dehogy! Az igazi hősök készek voltak meghalni általuk szentnek tartott eszmékért. Korcs korunk „hősei” meg minden áron élni akarnak, sőt: minél életképtelenebb, annál nagyobb hős.
Vagy ami még rosszabb: korunk hőse egy egyszerű politikai, üzleti koholmány olyan gyenge lábakon álló sztorival, hogy tényleg csak a buta nem veszi észre, mekkora átverés, pontosabban figyelemelterelés folyik itt. Tehát mindenképpen érdemes kicsit elgondolkodni azon, mi is a helyzet a mostani példaképeinkkel. Mai világunk e téren is a szabadság látszatát kelti. Látszólag mi döntünk közvetlenül arról, ki lesz híres vagy hős, mi lesz érdekes és igaz, most aztán szabad a pálya mindenki előtt. Megkapta az emberiség az internetet, amivel egy hatalmas ablakot nyitott, vagy lehet, hogy csak rajzolt a valóság falára. És ez előtt bárki megállhat kedvére, megmutatván magát. Micsoda féktelen szabadság! Mennyire dicső kor, mikor boldog-boldogtalan kiállhat a színpadra, és bemutathatja mire képes! És a nép, az a bizonyos istenadta meg eldöntheti, tetszett-e a produkció, avagy sem. Korszakunk a tehetségkutatók kora. A „te is lehetsz sztár”-ok kora. A gasztro- és fashionbloggerek, a hivatásszerűen kommentelők, a nemes szellemi értékekből vásári komédiát, netán védjegyeket, brandeket gyártók, a mindenhez értő laikusok, a mesterségesen létrehozott celebgladiátorok kora. Hyeronimus Bosch sem tudott volna ijesztőbbet álmodni.
Napjaink sztárjait, egy-egy sportolót, zenészt felemel a bulvármédia, majd egy év múlva elejti, és már azt sem tudjuk, ki volt az, vagy miért is lett híres, mert nincs mögötte olyan érték, ami követésre méltó lenne – ők a celebek, percemberkék, akik nem említhetők egy lapon azokkal a hőseinkkel, akik életüket adták a közösségért, a nemzetért, hitükért vagy valamely emberi értékért. Több mint száz éve történt, hogy Boncza Berta elkényeztetett úrilány a svájci internátusban tollat fogott, s kamaszos hévvel, ismeretlenül levelet írt ideáljának, a híres, de korosodó költőnek, Ady Endrének. Manapság nem ilyesmiről álmodoznak a lányok, több évtizede leáldozott az a kor, amikor még írók, költők, valódi vagy kitalált hősök voltak a tizenévesek példaképei. A kutatók a világ nyugati felén már a II. világháború utáni időszakban megfigyelték, hogy az ifjak nem kergettek többé ideálokat. Ehelyett a televízióban látott alakokkal azonosultak, vagy azt hangsúlyozták, hogy ők aztán senkit sem tekintenek mintának. A hatvanas években a német diákok még Albert Schweitzert, a Nagy Fehér Varázslónak is nevezett, önfeláldozó orvos-orgonaművész polihisztort tekintették példaképüknek. A kilencvenes évek közepén azonban a norvég fiúk már az izmos akcióhősökre szavaztak, így Schwarzenegger tarolt. A hazai tinik többsége ma könnyű és gyors népszerűségről álmodik: egy leányzó az egyik valóságshow válogatóján bevallotta, hogy tízéves korától villalakó akar lenni. Az olimpia idején szerencsére az igazi teljesítmény került reflektorfénybe, így a dobogóra felkapaszkodó „aranyos” sportolóinkért is sokan lelkesedtek – például a közösségi oldalakon. Nincs tán veszve a remény, hogy az érték is beépül a fogékony lelkekbe, nem csak a bulvármaszlag…
„A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914–1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták” – olvasható abban az 1924-ben kelt törvényben, amely az 1914–1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről rendelkezett. Ezt a törvényt elevenítette fel 2001-ben a Magyar Köztársaság Országgyűlése, amikor minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánította. A nyíregyházi Városvédő Egyesület kezdeményezésére már 1989 óta hősök napi megemlékezésekre hívják a város polgárait, melyek egyik helyszíne a Kertvárosban található Hősök temetője. A Derkovits, Dugonics, Hadik utcák és a Bólyai tér által határolt területről van szó, amelyet az 1914-ben létesített barakk-kórház mellett alakítottak ki. A kórház létrehozását a front közelsége indokolta, hiszen a városban ugrásszerűen megnőtt a beteg- és sebesültforgalom, az elhelyezési lehetőségek pedig szűkösek voltak. A barakk-kórházba 1914. október 21-én érkezett meg a sebesültek első szállítmánya. Az eseményről így számolt be a Nyírvidék: „tegnap délután megérkezett az 5400 személyre tervezett megfigyelő állomásunk első szállítmánya. 525 beteget kaptunk, amelyet a meglévő épületekben helyeztek el. A barakkok építése serényen folyik, s pár nap alatt befejezést nyer. Ettől az időtől a fűtőház meghosszabbított sínhálózatáról közvetlenül fogják a betegeket azokba elhelyezni, úgy, hogy a polgári lakosságtól teljesen elkülönülve fogják a megfigyelés idejét eltölteni. Az előfordult sebesülések könnyebb természetűek.” 1915 elején már 2700 katonáról gondoskodott 23 orvos és 160 ápolónő. Rajtuk kívül még 200 kiszolgáló férfi alkalmazott munkájára is szükség volt. A nyíregyházi barakk-kórház 3200 ágyával a 14 megfigyelőállomás közül az ötödik legnagyobbnak számított. 1920 után a funkcióját vesztő barakkokból a város szükséglakásokat alakított ki, amelyekbe tanyai nincsteleneket és az elcsatolt országrészekből érkező menekülteket telepítettek. Később a barakkokat lebontották.
A nyíregyházi katonák vitézen vettek részt az I. világháborúban. A katonaságról tudni kell, hogy a kiegyezés után I. Ferenc József 1868. december 5-én szentesítette a magyar királyi honvédség felállításáról szóló XLI. törvénycikket, mely ugyan csak 82 gyalogzászlóalj, 28 huszár- valamint 4 dzsidásszázad felállítását engedélyezte, de az 1848–49-es szabadságharcban annyi dicsőséget szerzett „honvéd” név és a magyar vezényszó ismét használatos lett e hazában. A honvédség és annak osztrák megfelelője a Landwehr mellett a haderő gerincét a német vezényleti nyelvvel bíró császári és királyi közös hadsereg alkotta. A frissen szervezett magyar királyi honvédség mindkét fegyverneméből már a szervezések idején részesült a város, ugyanis ide irányították a magyar királyi szabolcsi 41. honvédzászlóaljat és a magyar királyi hajdúsági 15. lovasszázadot. Az alosztályokat a régi módi szerint magánházakhoz szállásolták el, hiszen kaszárnyák továbbra sem álltak rendelkezésre. 1874-ben a lovasság létszáma bővült a szatmári 14. lovasszázad Nyíregyházára vezénylésével. Ekkor történt meg a lovasság ezredekbe való szervezése, s a két század a kassai központú 5. honvéd lovasezred II. osztályát képezte. 1875-ben a gyalogságot Kasára helyezték át, a huszárok részére pedig a város átalakíttatta és kibővíttette a Serház, Honvéd és Kert utcák által határolt telken álló városi Serház épületét. Jó tíz év múlva, 1889-ben a huszárosztályok – a közös hadsereg hasonló alosztályainak megfelelően – három huszárszázadra bővültek, s az új század elhelyezésére a város kibővíttette a Honvéd utcai, a honvédség főparancsnokáról, József főhercegről elnevezett laktanyát. A XIX. század utolsó harmadában a fellendülő városi ipar és kereskedelem lehetővé tette a nagyarányú városi építkezéseket is, melyek keretében már az 1880-as évek elejétől foglalkoztatta a városatyákat egy nagyobb, teljes huszárezred befogadását és elhelyezését szolgáló kaszárnyatelep létesítésének gondolata. A képviselő-testület 1887 novemberében Soukup Adolffal, Kassa főmérnökével a tervek elkészítésére, 1889. június 12-én pedig, szintén több ajánlattevő közül a szegedi Jiraszek és Krausz céggel a kivitelezésre kötött szerződést. A kivitelező már 1889 novemberében munkához látott, s a telet anyaghordással töltötte. Korunk erősen gépesített építőiparának is becsületére válna az a gyorsaság, ahogyan a kaszárnya felépült. Az építési napló tanúsága szerint az építkezést 1890. március 27-én kezdte el 2 főpallér, 96 kőműves, 51 férfi és 50 női segédmunkás. Egész tavasszal és nyáron naponta átlagban 200 kőműves, 100-100 férfi és nő segédmunkás dolgozott az épületeken. Alig telt el két év, s elkészült a 39 kisebb-nagyobb épület, a mintegy 30 hold területet övező téglakerítés, és a Tokaji úton az ezred 3 pavilonból álló kórháza. Ez a kaszárnya az akkori idők legmodernebb igényeinek megfelelően épült és az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legkorszerűbb, pavilonrendszerű lovassági laktanyája lett, melyet a város tartott fenn a katonai kincstár által fizetett évi 44 385 forint bérleti díj fejében. A nagy laktanyát 1891. október végén vette át a katonai és polgári vegyes bizottság az építőktől. Ebbe a kaszárnyába vonult be ünnepélyes keretek között 1891. november 1-jén a császári és királyi 14. huszárezred Lenk Albert ezredes parancsnoksága alatt. A hadrendi változások miatt 1894-ben a 14. huszárezredet a bukovinai Csernovicba helyezték át, helyükre a császári és királyi 10. huszárezred érkezett. Hét év múlva a 14-esek visszatértek Nyíregyházára, s ide helyezték még a gyöngyösi császári és királyi 15. huszárezred pótkeretét is. Ebben a szervezésben érte meg a két nyíregyházi huszáralakulat az I. világháború kitörését, annyi változással, hogy az egyre korszerűsödő haditechnika az utolsó békeévekben egy lovas-géppuskás osztag felállítását is kikövetelte a közös huszárezredtől. Az I. világháború kitörése után mindkét nyíregyházi huszáralakulat azonnal a frontra indult, s részt vett 1914 nyarán-őszén a galíciai lovas felderítésekben és a kozákokkal történt első (a világháború történetében egyben utolsó) nagy lovasrohamokban is. A kassai 5. honvéd huszárezred 1914. augusztus 15-én Sztojanovnál, a 14-esek pedig augusztus 23-án Bucsacsnál estek át a tűzkeresztségen. A világháború négy éve alatt mindkét huszárezred szinte minden hadszíntéren megfordult: Galíciában, Volhíniában, a Pripjaty-mocsarak vidékén, Erdélyben, az olasz hadszíntéren a Piavénál. Nyíregyházán a nagy laktanyában a háború idején a 14. és a 15. huszárezred pótkerete szolgált, bevonultatva, kiképezve, s az alakulatok után indítva pótlásként az újabb korosztályokat. Az 5. honvéd huszárezred pótkerete Kassán tevékenykedett, hasonló feladattal, a Honvéd utcai kaszárnya egy ideig üresen állt, s a háború utolsó évében a magyar királyi 20. honvéd pótüteget helyezték el falai között. A háború végén az 5. honvéd huszárezred az olasz frontról tért haza, s Kassán kezdte meg a leszerelést és a huszárok hazabocsátását, a császári és királyi 14. huszárezred pedig Erdélyben rakodott be, s november 11-én tért haza Nyíregyházára teljes rendben, fegyvereinek megtartásával. Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása után a közös hadsereg is szétoszlott, ám a 14. huszárezred tisztikara, altisztjei és a legénység önként visszamaradt része mint karhatalom tovább működött Nyíregyházán Őhm Tivadar alezredes, ezredparancsnok parancsnoksága alatt. 1919 januárjában az ezredet magyar királyi 5. honvéd huszárezreddé keresztelték át. Az áprilisi román támadás elől harcolva visszavonuló huszáralakulatokból 1919 decemberében Miskolcon megalakult a Duna–Tisza közi 4. huszárezred, s a román csapatoknak a Tiszántúlról való kivonulása után, 1920. március közepén a 4. huszárezred Őhm Tivadar alezredes parancsnoksága alatt ismét elfoglalta régi laktanyáját. Ugyanakkor a volt magyar királyi munkácsi 11. és szatmári 12. honvéd gyalogezred utódjaként alakult meg Nyíregyházán a 12. honvéd gyalogezred.
A már említett barakk-kórházban az orvosok és az ápolószemélyzet mindent megtettek a háború alatt a betegek gyógyulása és felépülése érdekében, de gondoskodni kellett azok eltemetéséről akiket nem sikerült megmenteni. 1914 novemberében még a déli, ún. „alvégesi” temetőben jelöltek ki egy külön parcellát a kórházban elhunytak részére. Ez azonban csak ideiglenesnek bizonyult, mert 1914–1915 fordulójától kezdve már a barakk-kórház déli kerítése mellett, a régi, 1913-ban bezárt nyugati (vasúti) temető síneken túli részén kialakított temetőben temették el a barakk-kórház halottait. A Hősök temetőjének alapításáról egy 1916. augusztus 10-én, a városháza nagytermében tartott értekezleten döntöttek a megye és a város vezetői. A megbeszélésen Balla Jenő polgármester tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a kassai katonai parancsnokság írásban és kiküldöttje által is megkereste, hogy megtárgyalja vele a Hősök temetőjének megalakítására vonatkozó módozatokat. A városban akkor már mintegy 1500 katona volt eltemetve, ebből 1150 a barakk-kórház melletti temetőben, 320 pedig a déli és az északi temetőben. „A katonaság azt kívánja, hogy az összes hősi halált halt katonák egy temetőben helyeztessenek végleges nyugalomra és ez a temető a polgári temetőktől teljesen elkülönülve a Hősök temetője címet viselje.” A polgármester szerint erre legalkalmasabb a barakk melletti temető volna, ahová át lehetne szállítani a többi temetőkbe eltemetett katonákat is. A város e temető területének a bővítését is vállalná. A katonaság további kérései, miszerint a létesítendő temetőt kerítsék körbe, a sírokat gondozzák és emeljenek egy emlékoszlopot, teljesíthetőek, hiszen a barakk-kórház mellett kialakított temetőt már körülkerítették, a sírok gondozottak és lépéseket tettek egy emlékoszlop felállítása érdekében is, amelyet dr. Ujfalussy Dezső főispán kezdeményezésére indított gyűjtésből egy fővárosi céggel készíttetett el. Majd Nyíregyházán létrehoztak egy polgári bizottságot, amelynek értekezletén elhatározták, hogy a katonákat nem fogják felekezet szerint elkülöníteni, így a temetőben együtt alussza álmát minden a város területén elhunyt katona, legyen az szövetségese, vagy ellensége az országnak. Az értekezlet döntésének megfelelően a város képviselő-testülete az 1916. augusztus 18-án tartott közgyűlésen hivatalosan is megszavazta a Hősök temetőjének létrehozását. A város köztemetőiről 1934–35-ben elkészített vagyonleltár így mutatta be a Hősök temetőjét: „az ingatlan a volt barakk-kórház területén a rádióállomással szemben fekszik. A Bethlen utcán és a vasúti felüljáróhídon át közelíthető meg. Területe 3. kat. hold 1085 négyszögöl. A temető sodronyháló-kerítéssel van körülkerítve.”
1944-ig a város hazafias lakossága minden évben megemlékezett a hősi halottakról. 1921 végén vagy 1922 elején egy egyszerű gránitoszlopot, 1930-ban pedig egy turulmadárral ékesített oszlopot is az emlékeztetés szolgálatába állítottak. A karmaiban kardot tartó turul a mindössze 18 esztendős Osváth Imre alkotása. 1945 után a temető Csipkerózsika-álmát aludta, gyakran kitéve vandál kezek rongálásainak. Dr. Fodor József, a Városvédő Egyesület titkárának kezdeményezésére kezdték meg a temető rendbetételét, amelyet 1997-ben védetté nyilvánítottak és helyi védelem alá helyeztek.
Ilyés Gábor: Hősök temetője; Nyíregyháza, 2014
M.A.
