Nemeshegyi Péter SJ: A szeretet útja

Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes, katolikus pap élete felét Japánban töltötte. Azért jött vissza Magyarországra, hogy itt dolgozzon tovább Isten országáért. A páter úgy véli, hogy a XXI. század emberének a legalapvetőbb kérdésekhez kell visszatérnie. Már nem szabad megelégedni a felületes válaszokkal, nem is tölthetjük ki másod-vagy harmadrendű dolgokkal az életünket, hanem vissza kell térnünk a gyökerekhez, a forráshoz. Szerinte az útonjárás a legjobb megközelítés ahhoz, hogy visszatérjünk a leglényegesebb és legfontosabb dolgokhoz. Nem másodlagos dolgokról szeretne a könyv lapjain gondolkodni, hanem arról, ami oly egyszerű talán, hogy még egy kisgyermek is megérheti, de oly mélységes misztériumok rejtőznek benne, hogy 2000 év alatt sok-sok nagyszerű bölcs és tudós sem tudta felderíteni ezeket a titokmélységeket, amelyeket magától az Úr Istentől kaptunk. Érdekes, hogy nemcsak a kereszténységben, hanem szinte valamennyi nagy vallásban az út és az útonjárás alapvető fogalomként szerepel.

            Először is; ne nagy autósztrádára gondoljunk, hanem kis utakra, ösvényekre, amelyek a hegyek között vezetnek fölfelé, valamilyen csúcs felé. Az első, ami az útnál fontos, hogy azt valaki készítette. Valaki már járt azon, valaki, aki a célból élt, és elkészítette az ösvényt, nemcsak a maga számára persze, hanem mindazoknak, akik az első vándor nyomaiba lépve ezen az úton járni fognak. A második lényeges szempont, hogy az út megbízható, vezet valahová. Nem fog egyszer csak eltűnni a lábunk alól. Az utat nem elég nézni, vagy gondolkozni róla, hanem rá kell lépni testestül-lelkestül. Nem toporgunk egy helyben, nem heverünk lakásunk egyhangú biztonságában a kanapén, hanem elindulunk merészen a cél felé. Aki vándor, aki útnak indul, annak van célja, amelyet el akar érni, és érzi, ha otthon maradna a házában, akkor nincs semmi lehetősége, hogy ezt elérje. Amikor úton járunk, főképpen hegyek között, akkor mindig új és új távlatok nyílnak meg előttünk. Amíg lent vagyunk a völgyben, nem látjuk, hogyan is alakulnak a hegyláncok, nem látjuk a gyönyörű panorámát. Azt hiába képzeljük el! Amíg előbbre, följebb nem jutottunk, nincs meg ez a tapasztalat. Csak ha az ember halad, akkor adódnak új élményei, tesz szert mindig új ismeretekre. Ha úton járunk, akkor a legtöbb esetben vannak útitársaink, akikkel együtt vándorlunk. Ha meredek helyre érünk és megcsúszik a lábunk, akkor lesz valaki, aki elkap bennünket, és nem zuhanunk le a mélységbe. Tehát úton járni együtt jó. Ha úton járunk, találkozunk szembejövő emberekkel. Érdekes, hogy a városban már nem köszönünk egymásnak, de amikor kint vagyunk a természetben, a hegyek között, akkor a turisták köszöntik egymást. Végül is, ha fáradtan ugyan, de megérkezünk a célhoz. Befutunk, beérkezünk. Ezek tehát az útonjárás sajátosságai. Nem is csoda, hogy a nagy vallásokban szimbólummá lett, hiszen minden ember érzi, valahonnan jöttünk, valakitől jöttünk, nem magunkat teremtettük, nem magunknak adtunk életet. És azután kérlelhetetlenül halad az idő, a percek, az órák, az évek, és tudjuk, hogy földi tartózkodásunk egyszer véget ér. De valóban véget ér? – teszi föl a kérdést a szerző. Hiszen az ember szíve-lelke nem tud ebbe belenyugodni, hiszen mi a végtelenségre, az örökkévalóságra vagyunk beprogramozva. Ezért szükségszerű a kérdés: életünk útja vezet-e tovább odaát is, ahhoz, akitől jöttünk? Ez nagy, alapvető kérdése az embernek.

            Minden vallás a maga módján igyekszik választ adni a kérdésre, hogy honnan jöttünk, hová megyünk. Amikor az első keresztény hithirdetők megérkeztek Angliába, az ország királyához mentek, és előterjesztették kérésüket, hogy szeretnék terjeszteni a keresztény hitet. Az egyik tanácsos fölszólalt és azt mondta:

–Mindnyájan olyanok vagyunk, mint a kis madár, amelyik betévedt a nyitott ablakon. Ki tudja, hogy honnan jött? De most itt röpköd, ijedten nekiütközik fejével hol az egyik, hol a másik falnak, és aztán huss, kirepül az ablakon. Ki tudja hová? Ha tehát ezek a szent emberek, akik messze földről, Rómából jöttek, el akarnak mondani valami nekünk erről, király őfelsége, hallgassunk meg őket! – Így kezdődött Anglia megtérése. A páter ezután azt vizsgálta, mint mondanak a nagy vallások az útonjárásról. Először Indiát és a hinduizmust mutatja be. Leszögezi, hogy hinduizmus, mint közös vallás nem létezik. India vallásainak vannak ugyan közös vonásaik, de sok dologban lényegesen különböznek egymástól. Tény, hogy ma India a világ legvallásosabb országa. Annak a több mint egymilliárd embernek, aki ott él és hal, az evilági dolgokon túli valóság a legvalósabb valóság. Az indiai vallásokat három alaptípusba sorolhatjuk. Három nagy út létezik: a dzsána-marga, a bhakti-marga és a karma-marga. A szanszkrit marga szó utat jelent. A karma-marga a szertartások, a jó cselekedetek útját jelenti. Ezekkel készül föl az ember a másvilági boldogságra. A buddhisták pedig azt vallják: itt nem vagyunk otthon, idegen földön vándorként járjuk utunkat, valahonnan jöttünk, valahová megyünk. Nem szabad mindenféle szenvedély szolgaságába kerülnünk, nem szabad megrekednünk önző és irigy énünkben. Nem szabad berendezkednünk idelent, hanem útnak kell indulnunk, méghozzá a nyolcágú ösvényre kell rálépnünk. Kung mester –ismertebb nevén – Konfucius rendezett emberi, családi, társadalmi életet akart megteremteni. Érdekes, hogy az út nála is lényeges szerepet játszik. Azt tanítja, hogy törekedj a helyes útra, vedd alapul az erényt, igazodj az emberiséghez, s a műveltségben leld szórakozásodat. Mértéket tartani és a középúton járni – ez a legmagasabb erény. Sokkal nagyobb szerepet játszik az út a másik kínai bölcs, Lao-Ce művében. Az út kínaiul tao. Ez nála a legalapvetőbb ősvallásosságot jelenti. Az út számára mindennek az alapja. Érdekes dolgokat tanít a taóról: az örök út mindig tétlen, mégsem marad semmi megvalósíthatatlanul. Az út nem harcol, hanem győz. Nem hív, mégis mindenki magától hozzá jön. Aki tetteiben az utat követi, eggyé lesz az úttal. Az ilyen ember jó a jókhoz, és a jó a gonoszokhoz is.

            Végül rátér a jezsuita páter a kereszténységre. Szerinte a XIX. század legnagyobb keresztény gondolkodója és teológusa John Henry Newman, aki anglikánnak született, aztán katolikus pap, s idővel bíboros lett. Élete folyamán sokat szenvedett, mert azzal gyanúsították, hogy nem valódi katolikus. Fiatal korában írt egy gyönyörű verset, amelyből még szent ének is lett, és érdekes módon Angliában mind az anglikának, mint a katolikusok éneklik istentiszteleteiken: „Kedves fényesség, vezessél engemet, távol vagyok otthonomtól, Te vezess, Te vezess engemet”. A legszebb sor a versben: „Nem akarom látni a messzi tájakat; ha látom a következő lépést, az nekem elegendő.” Ez volt Newman egész élete. Amint felismerte, hogy a következő egy lépést lelkiismerete szerint meg kell tennie, azt bármi áldozat árán megtette. VI. Pál pápa mondta Newmanról: ő volt az, aki a XIX. században az emberi élet legmegrendítőbb útját járta végig, amely végül is elvezette a teljes békéhez és boldogsághoz. A kereszténység gyönyörű alapállítása, hogy maga Isten –nemcsak valami közbenső közvetítő –, maga az örök isteni Ige lesz életünk útjává. Egy japán jezsuita, Kadovaki atya írt egy könyvet, amelynek címe: „Az út metafizikája, az út teológiája”. Írása elején csodálkozását fejezi ki, hogy európai vagy amerikai teológusok sohasem próbáltak út-teológiát írni. Egyik barátja, talán az ő kérésére, megkérdezte Karl Rahnert, a XX. század egyik legnagyobb teológusát: miért nem írtatok ti európaiak eddig út-teológiát? Rahner bölcsen azt felelte: „Azt majd nektek, japánoknak kell megírni.” Jézus azt mondta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az az élet”. Helyesen mondja Kodavaki, hogy ennél a három szónál a hangsúly az elsőn van. Tehát az úton, mert hiszen Jézus így folytatja: „senki sem jut az Atyához, csak általam”. Tehát vándorlásról van szó. Kadovaki János evangéliumát követi, amikor azt írja le, hogy Jézus felülről, az isteni szentháromságos szeretetközösségből nekünk adott út, és Ő útitársként folytatja velünk emberi életünk vándorlását. Ez az út, a testté lett Isten Fia, az egész történelmet és az egész világmindenséget betölti és vonzza magával fölfelé, az Atyához. Mi hálásan szeretjük az Atyát, mert Ő előbb szeretett minket, és megmutatta az utat Jézusban. Ez az út pedig a szeretet. Ezen kell járni. Ez az az út, amely túlvisz a halálon, túlvisz a világvégén, és örökké megmarad. Amikor a másik emberrel igazán önzetlen szeretetben találkozunk, akkor találkozunk a végső valósággal, akkor találkozunk Istennel. Amikor önmagunkból, énünk rabságából megmenekülünk, és az Istennel való teljes, örömteli egységbe belelendülünk, akkor leszünk igazán emberek. Tehát mindennek van értelme. A történelem drámája végül teljes harmóniában fog beletorkollni a szentháromságos Isten szeretetközösségébe. Nagyon szép, amit Hatano Szeiicsi japán keresztény vallásbölcselő mond: „az örökkévalóság a szeretet ideje.” Isten hűségesen szeret, ezért nem leszek semmivé, ezért marad meg a szeretet és annak alkotása. Maga az Úr Isten mondja minden egyes embernek, jóknak is, meg gonoszoknak is, szenteknek is és bűnösöknek is: „Jó, hogy vagy, akarom, hogy legyél!” Persze a bűnösöknek nem azt mondja, hogy „maradj bűnös”, hanem: „Térj már meg, és ébredj rá ostobaságodra! Próbáld befogadni a szeretetet, szeress! Lépj rá a szeretet útjára.” Ez szinte kimondhatatlanul örvendetes és vigasztaló remény, ezért nevezi Jézus az ő tanítását evangéliumnak, vagyis örömhírnek.

            Ezt követően tér rá a szerző a világmindenség nagy gondolatára. Szerinte a van-t akkor érezzük, amikor egy emberrel szeretetben találkozunk. De még a dolgokról is ezt mondhatjuk el. Heidegger szerint a metafizika alapkérdése: miért van valami, és miért nincs inkább a semmi? Erre a kérdésre különböző emberek különféle válaszokat adnak. Vannak olyanok, akik azt állítják, hogy csak úgy van minden, és nem kell tovább kérdezni. Mások úgy gondolják, véletlenül van a világ, nincs semmi értelme, sem célja. De manapság a természettudósok azt mondják, hogy ez a világ nem jöhetett létre csak úgy, véletlenül. Az egész világmindenség kezdettől fogva úgy van beprogramozva, hogy az élet, ez a nagyon valószínűtlen valami, megjelenhessen. Az állandók, mint a fény sebessége, a nehézségi erő, az elektronok mozgása meg a víz fagypontja eleve úgy vannak meghatározva, hogy ha csak egy picikét másképp lennének, a világmindenségben soha nem jelenhetett meg volna élőlény. Ez a világ, úgy látszik, kezdettől fogva céllal rendelkező valami, olyan, mint egy nagy gondolat. Az ember esze pedig, mint egy ragyogó nagy felhő, az egész világmindenséget befedi, a legkisebb atomoktól a legtávolabbi csillagokig. A tudósok kutatják a fotonokat, elekronokat, kvarkokat meg rezgéseket, amelyek a legújabb elmélet szerint a világmindenség alapelemei. Ezek olyan parányik, hogy a legerősebb mikroszkóppal sem lehet látni őket. De kutatják a kozmoszt is, ahol minden hatalmas. Mindezeket ki lehet fejezni matematikai képletekkel, amelyek a mi eszünk termékei. Tehát az emberi értelem és a nagy világmindenség egymásra hangoltak. Einstein mondta: az a legérthetetlenebb a világmindenségben, hogy érthető. Hogy ki lehet fejezni számtani tételekkel, meg egyenletekkel. Ha tehát a világmindenség hasonlít egy nagy gondolathoz, akkor természetszerűleg vetődik föl a kérdés: ki gondolja ezt a gondolatot? Isten. Isten, akinek a Fia állandóan úton van, találkozik az emberekkel. Egész léte az emberekkel való viszony, mégpedig kettős viszony: az emberek iránti teljes odaadottság, és az emberek befogadása. Jézus nem önközpontú, nem záródik be, hanem bárkivel találkozik, megnyílik feléje. Állandóan adja szeretetét, hatalmát, szavait, mindenét. Neki ez a fontos, nem pedig a mózesi törvény aprólékos előírásai. Jézusnak nem az előírások, a szabályok voltak a fontosak, hanem az élő ember. Gyógyít szombaton, bármennyire is dühösek az írástudók. Jézus számára az örökké élő ember a fontos. Sőt Jézus halála is út. „Elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához”. Jézusnak sok útja volt, járt mindenfelé, a sok útnak mégis egy az alapja: Megyek Atyámhoz! Emberi élete abból áll, hogy vándorol, a jóságos, irgalmas, szerető Atyaistent hirdeti, s magával vonzva az egész világot, megy az Atyához. Jézus jobban szeretet minket, mint saját magát. Mert, hogyha nem szeretett volna minket önmagánál jobban, nem fogadta el volna a halált, hogy mi éljünk. Ez az új mérce. És ez nem tanács, hanem parancs. Nagy parancs, és mi mindig elmaradunk mögötte. Ki mondhatná magáról, hogy úgy szeret, mint Jézus? Olyan egyetemesen, olyan jóságosan, olyan aktívan, olyan szívből? Egyikünk sem. Persze nem esünk kétségbe, mert tudjuk, jó Mesterünk van, aki minket minden bajunk ellenére szeret.

Nemeshegyi páter könyvéből megtudhatjuk, hogy a keresztény lelkiség alapja az élő szentháromságos Isten önkinyilatkoztatása. Nem emberi erőfeszítés, hanem isteni tett az alapja mindennek. Isten kinyilatkoztatja önmagát először is azáltal, hogy jóságában egy jó világot teremt a semmiből, mégpedig azért, hogy az ebben a világban megjelenő embernek odaadja önmagát: az örök Atya által küldött egyszülött Fiú belép a történelembe, emberré lesz, hogy mindent magában egyesítsen. Az Atya és a Fiú elküldik az Isten Lelkét, a Szentlelket az emberek szívébe, hogy őket ráhangolja Isten szívére. Általa születik meg az Őt befogadó emberekben a hit, a megtérés, a szeretet és a remény. Hiszik, hogy van Isten, jó az Isten, szeret az Isten, megbocsát az Isten, hazavár az Isten. Hiszik, hogy a szeretet és annak alkotása örökké megmarad. A Szentlélek által adott isteni szeretettel: hálásan szeretik az Istent, és Istennel együtt, Isten iránti hálából az O szeretetével szeretik az embereket, minden embert, beleértve a gonoszokat, bűnösöket, ellenségeket is. A keresztény hit szerint Isten „egy, de nem magányos”. Az Isten élete az Atyának és a Fiúnak örök szeretetközössége a Szentlélekben. Ez a transzcendens Isten a Fiú és a Szentlélek küldetése által immanenssé teszi magát.

(Nemeshegyi Péter S.J. : A szeretet útja; Szent Gellért Kiadó és Nyomda; 2013.)

M.A.