Márai Sándor: Régi Kassa, álom
Márai Sándor egész életében és csaknem valamennyi művében ott érezhetjük szülővárosának, Kassának emlékét, mely erősen összefonódik polgárság-élményével, a maga sajátos európaiságával és Kassa jelképpé válásával. No de milyen is a polgár Márai szerint? Erről a Kassai őrjáratban így ír: az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző. Ezt a polgárságot, ennek utolsó és legjobb pillanatát ismertem meg gyermekkoromban, a Városban. Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán a világban sem találtam. Mészáros Tibor a kötet elején lévő tanulmányában utal arra, hogy ez a kultúra azért is alakulhatott ki e tájon a legmagasabb szinten, mert az itt élőknek nem kellett harcolniuk a törökök ellen, így igazi társadalmi erőt jelentő polgári réteg alakulhatott ki. Szűkebb pátriája, sokszínű, soknyelvű, különös hely volt. Ahogy az Egy polgár vallomásaiban utal rá, a város hangulata magyar volt, de a vacsora után az urak már németül beszéltek. Gyermekkorában néha úgy érezte, hogy a dóm szinte rátelepszik a városra. 1941-ben viszont már így ír a Rákóczinak is nyughelyet adó székesegyházról: ha akarnám sem lehetnék más, mint magyar, keresztény, polgár és európai. Ezek a székesegyházak azzal az akarattal épültek, mely nem leigázni akarta a világot, hanem kifejezni, nem uralkodni akart, hanem vezetni. Ez a dolguk.
Márai számára Kassa egy „lelki térkép”, melynek igazi értéke eszmei, tájékozódási pont. Egy idealizált életforma őse, a műveltség és a rend szimbóluma, családi kötelékei kezdőpontja. Éppen emiatt Márai Sándor élete és művészete értékközpontú, mely értékek jelentős része valamilyen formában szülővárosához kapcsolódik. Márai szociografikus részletességgel és alapossággal ír a kassai családi házról, a cselédekről, a fűtésről, a főbejáratró és a folyosói bejáratról. Hosszan elidőz az úriszobában lévő három üvegajtós könyves-szekrényen és a könyveken, a német családi folyóiratokon. Apja a magyar írók közül legszívesebben Mikszáthot olvasta. És sok jogi könyvet őrzött, Kassán négy könyvkereskedő élt akkor. A családban azt tapasztalta a későbbi író, hogy naponta olvastak néhány oldalt valamelyik kedvenc könyvből.
Az életében két főváros található: Kassa és Budapest. Mindkettő nélkülözhetetlen, önálló és eltérő szereppel bír. Kassa életbe bocsátó szerepe mellett, ifjúkori európai vándorlása után Budapest, de főleg Buda a polgári életforma, polgári íróvá válás légkörét adja. De ne gondoljuk azt, hogy a két város „kioltaná” egymást, inkább feltételezi egymást. Hiszen a Kassáról elvágyó ifjú 1917-ben a fővárosba indul egyetemre, ahol a vidéki városnál nagyobb lehetőségek mutatkoznak. Budapesten, hazai életpályája kezdetén, 1928-ban, viszont a Kassához képest szinte légkör nélküli városra panaszkodik, melyet több évtized távolából 1972-ben megismétel. Kassa az író vágyainak ősképe, Budapest a megvalósulás, hogy aztán az életmű végén ismét szülővárosa következhessen, ám négy évtizedes emigrációjában alig szól a városról. Életműve megkoronázásának szánt regényciklusával visszatér ifjúkorába, családjához, nemzedékéhez, a nagybetűs Városhoz, mely nem pusztán topográfia, hanem emlékek gyűjtőhelye, szinte szakrális tér, liturgikussá emelkedő események kincsestára. Kassa az urbanitás, a keresztény Európa és a magyar műveltség őrzője, szimbóluma. Íróvá válásához azonban új mítoszokra van szüksége, ezzel válik otthonná Budapest. 1936-ban így ír a Kassai emlékben: a valóság nemcsak az, ami kilátszik belőle, a házak és az emberek. A valóság a múlt is, a valóság egy fénytörés, amely nincs már, s mégis hozzátartozik a leltárhoz.
Most vizsgáljuk meg azt, hogy miként jelenik meg Kassa a műveiben. Amint említettem, 1928-ban Budára költözik, mégpedig a Krisztinavárosba. A fővárosnak ezen része hangulatában, múltjában hordoz valamit Kassából. Az állandóság képzetét adja, szemben Pesttel, mely dinamikusabb, pezsgőbb életet él és változóbb arculatot mutat. Márainál minden műnemben feltűnik Kassa és a hozzá tartozó motívumok. Cassovia verse, mely 1928-ban született, igazi nyitánya ennek az időszaknak, benne a gyermekkor emlékeit idézi föl Georg Hoefnagel XVII. századi, dolgozószobája falát is díszítő metszete kapcsán. A költemény nosztalgikus, emlékező, de már felfedezhető benne a rezignáció is, mint elem: Ennyi maradt csak, mint marad a vesztett/Várásról néha együgyű fametszet. Az 1930-as A zendülők című regénye nagyprózai nyitánynak tekinthető, de kisebb írásaiban, cikkeiben, tárcáiban és elbeszéléseiben gyakori téma Kassa. Kamaszkorát idéző regénye emlékképekben hordozza a Mária-udvarban zajló inkább tiltott, mint engedélyezett játékokat, a felnövekvő kamasz lázadását és útkeresését. S e regényből nő majd ki a Garren család értékteremtő-és őrző legendája, mely Márai Kassa mítoszának egyik legjellemzőbb hordozója lesz. A féltékenyek című regénye a Garren család és a nagybetűs Város párhuzamos története. A haldokló apa kölcsönös függésben van a várossal, élete együtt zajlik a létkeretet adó szülőhellyel.
A Négy évszak című kötetében szeretettel idézi a távoli Kárpátokat, a felvidéki embert, s még Kazinczyt is azért szereti jobban, mert „hazai” volt, felvidéki, kassai. És tudta, hogy „ebből a svádából virult ki a tünemény, melyet ma e néven ismerünk: magyar irodalom.” És ugyanakkor a történelem, Trianon átformálja a szülőföld, a szülőváros képét. Idegen lett. Ez a rettenetes érzés mindig eszébe jut: – „valami folyton kiabál bennem, ha Kassára gondolok”. Életének egy nagy darabját, a lelke mélyén őrzött ezernyi emléket vették el tőle. Márai felkiált: „Adjátok vissza, mert az enyém, mert nem lehet lemondani róla.” Mert hol van a régi szülői ház? Hová lettek a családi sírok? Hová lett a kassai dóm? Adjátok vissza a gyermekkori emlékeket! S így folytatja: „ott akarok meghalni, ahol a Város kezdődik, ahol a halottaim feküsznek a dombok gödreiben, ahol emlékeim pihennek a szobákban.” Ez az emberi táj Máraié, kitörölhetetlenül benne él, hiába múlnak el évek és évtizedek, nem homályosulnak el, nem tudja elfelejteni. Ehhez a fájdalmas önvallomáshoz – egy érdekes megállapítást tesz, mint igazi kassai ember és író. A „vidéket” könnyelműen lebecsülő álfővárosi embereknek nekiszegezi a maga igazi értékeket becsülő véleményét: „Kassán, háromszáz év előtt, mikor a körúti kávéház helyén még pákászok jártak az ingoványban, már szalonban ültek az emberek, s irodalomról beszéltek.” A pesti felületes álműveltséggel szembeállítja a lebecsült, „vidéki”, kassai polgári szellemi világot. Számos Márai-kötetben ott rejtezik kimondva vagy kimondatlanul – az ő Kassa-szeretete, szülőföld iránti vonzódása. A Vasárnapi Krónika című kötetében fájdalmasan gondol vissza Kosztolányi már haldokolva mondott szavaira: „Egy kissé mind Trianonba halunk bele.” Márai hozzáteszi, hogy a szellemi Trianonba már száz éve Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi is belehalt. Majd odább e kötetben Jakob polgár anyja címmel ír 1939 júniusában. Pünkösdkor Kassán jár, előbb az élőket keresi fel, később a holtakat a temetőben. Eltűnődik a múltat őrző régi sírköveken, ahol észre lehet venni: apáról fiúra szállt a polgári mesterség hagyománya. Magyar Buddenbrookok ők. Az író a temetőben nézi a sírhantokat, kérdéseire nem kap választ, hallgatnak, „mint a város tornyai, némán, s mégis kifejezve jelenvalóságukkal az időszerűnél erősebb akaratot, hogy megmaradni több, mint feladatszerűbb vállalkozás, mint szerezni és hódítani.” Közben a történelem szörnyű napjai következnek, nem tudja elzárni magát tőlük, újra és újra előlépnek, visszaszorítanak minden más érzést és gondolatot: Hitler hódít, Strassbourgot kiürítik, „néma város lett”, mint megállapítja. Mindenütt a háború hírei, a hadszínterek tudósításai, a kiszolgáltatott emberek menekülése, az országhatárok semmibe vevése stb. Mit tehet ilyenkor az író? „Nincs más fegyverem és hatalmam az idővel, a világgal szemben, csak az írás. Országokat szabdalnak szét és fércelnek össze, nemzedékeket fognak rabszolgamunkára a koreszme piramisainak építéséhez, meggyalázzák a megegyezéseket, felrobbantják a hidakat, melyek embertől emberhez vezettek...” – vallotta Márai. Igen, nem tud mást csak írni: a kassai dómról, egy vasárnapot tölt Kassán – huszonöt év után –, felkeresi régi kassai házukat. Máskor is a Felvidékről ír, szülőföldjéről, írótársáról, Komáromi Jánosról. Még a Szindbád hazamegy című regényében is – Krúdy Gyula alakjába bújva – felvillan a Hernád partja, Rákóczi városa, a kassai havasok.
A Naplók – Márai középponti fontosságú művei. S az egyéni sors ábrázolása, gondolatai, olvasmányai stb. közé – betör a történelem. Például „Kassa elesett” – állapítja meg az író naplójában. Márai stílusát, hihetetlen tömörségét, szűkszavúságát is érezhetjük ebben a rövid megállapításban. „Kassa elesett.” S ő mit vesztett? Fájdalmas sírását hogy fejezze ki? Milyen mondatokat törölhetett ki az író ezen rövid, fájó megállapítás mellől? Később a naplóban egy jelenetet idéz fel a múltból: „Névnap. Hajnalba nyúló névnapok a kassai ház oszlopos, kandallós ebédlőjében, cigánnyal. Ez volt a Történelem.” Az emléket felidézve ismét tömören beszámol a kassai családi névnapokról. „De a végén kegyetlen keserűséggel, fájó megváltoztathatatlansággal így ír: „Ez volt a Történelem.”
Sohasem felejti a gyerekkori kassai nyarakat, az erdőt, a forrásvizet, a málna és a fenyő illatát. Így ír A kassai bombákban erről az életérzésről: valahányszor Kassára mentem, a pillanatban, mikor leszálltam a vonatról, megejtett az a varázslatos biztonságérzés, hogy itt, csak itt, e néhány utcán nem történhet semmi bajom. Ez a gyermekkor biztonságérzetének varázsa, s mely átdereng a felnőtt életébe is. Mintha itt még hatalmak vigyáznának reám, a szülők, az ismerősök, a halottaim a temetőben, az a csodálatos varázskör, mely bezárja a gyermek életét. Erre természetesen nem gondoltam tudatosan. A szülőváros területenkívüliségének csodája ez. A kirakatok, az emberek és a házak arca, mindezt nem kell külön észlelni: mindez hozzátartozik életemhez. Aki ezt nem tudja, talán felszabadult, kötetlen ember, talán otthon van a világban, de nagyon szegény ember.
A könyv ékes bizonyítéka annak, hogy Márai Sándor és Kassa neve örökre összeforrt életében és halála után is. A „kassai polgár” egyértelműen őt azonosítja mindenki számára, és összefoglalja az író életének két fontos sarokpontját. A kassaiságot és a polgárságot. A kötet feltárja az író és a szülőhely kapcsolatát, s az ehhez társított fotók idézik föl az olvasók számára a Márai-álomvilágban élő Kassát.
(Márai Sándor: Régi Kassa, álom; Helikon, 2013.)
M.A.
