Magyar Igazság és élet pártja

Ebben az írásban a jövőben elindítandó lámpás tanfolyamok egyik első témájával, az antiszemitizmus vádjával és a vád kivédésével vagy visszautasításával, esetleges elvállalásával foglalkozom. Közben néhány aktuális példát hozok fel. Elsőrendű célom a tisztánlátáshoz való mindinkábbi közelítés, az okok és okozatok megvilágítása, az összefüggések feltárása. Mindenekelőtt néhány alapkérdés, tétel, alapelv leszögezése szükséges. Ezek közül is kiemelkedik: ha valaki nem liberális, az még nem bűnös. A liberalizmus nem az emberi társadalom legfejlettebb állapota, az evolúció koronája, hanem csak a nyugati társadalom jelenlegi formációja, amely más, nem nyugati társadalmakra nem terjeszthető ki, és Nyugaton is túl van a virágkorán. Akinek az a meggyőződése, esetleg hite, hogy a saját fajtája jobb tulajdonságokkal, magasabb rendűekkel és az egész emberiségre nézve is hasznosabb jellemvonásokkal, eredményekkel rendelkezik, mint a másik nép, a másikfajta, az lehet, hogy téved, de ha nem árt senkinek, nem lehet rasszista minősítéssel kiszorítani, elítélni. Taníthat iskolában, egyetemen, prédikálhat a templomban. Ez politikai uralom kérdése. A nacionalizmus nagy élményén minden népnek át kell esnie, s azon nemzetek nacionalizmusa, amelyeket idegen imperializmusok elfojtottak, később is feltörhetnek, loboghatnak. Ez nem bűn, hanem úgyszólván természeti jelenség.
Nincs semmi alapja, ugyanis a ma széles körben elterjedt liberális gőgnek, amely szerint minden jó forrása a korlátlan liberalizmus és ennek végterméke a szabad piacgazdaság. A népek és fajok – mert a fajok persze léteznek – szellemi, tudományos, kulturális teljesítménye, civilizációs hozzájárulásai a jelenlegi világállapothoz nem egyenértékűek. Egy Bach-fúga, egy Wagner-opera és az afrikai tamtamzene nem egyenértékű kifejeződése a világnak, hanem minőségi különbség van közöttük, még akkor is, ha a világ irányítói, a zenei üzlet és a népbolondítás jegyében ez utóbbit terjesztik szét a világban és aknázzák ki. Mindez a népek egyenjogúságát és önrendelkezését nem volna szabad befolyásolja. Egyenértékűség és egyenjogúság két különböző dolog. Sajnos, az esélyegyenlőség csak írott malaszt, csak papíron létezik. Soha ennyi népet, réteget, vidéket, világrészt le nem igáztak, mint éppen most, a liberalizmus legkifejlettebb korában, a globalizmusban. Jelenleg a magát legszabadabbnak hirdető nagy állam a legkegyetlenebb elnyomó. Ha tehát valaki ez ellen a leigázás ellen védekezik, akár úgy is, hogy a saját népe számára a saját életterében pozitív diszkriminációt követel, méghozzá esetleg a leigázó fajták, rasszok, csoportok korlátozásával, az nem bűnös, hanem népe hű fia, és ha fegyvert fog, honvédő. Ha tehát megkapja a korlátozni kívánt csoportok részéről a rasszista vagy antiszemita elítélő minősítést, anélkül, hogy a tényeket is megvizsgálná valaki, hogy tudniillik fennáll-e, történik-e, folyamatban van-e a saját fajtájának a kiszorítása, a leigázás, a gyarmatosítás, és jo-gos-e az önvédelem, akkor a minősítés igazságtalan, és nem más, mint a társadalmi harc része. Az uralkodó réteg önvédelme, vagyonvédelme, hatalomféltése.
Mindjárt egy szemléltető példa: most az egész sajtón végiggörög egy csinos kis botrány, amit lajstromozhatunk lajosmizsei botrányként is. Élthes Eszter, a két éve elhunyt Bessenyei Ferencnek, a nemzet színészének özvegye felszólalt, mégpedig a szocialistából liberálissá átvedlett Népszabadságban egy Lajosmizsén, a katolikus templomban tartott megemlékezés ellen, amelyet Koltay Gábor filmrendező és a helyi plébános, Süveges kanonok úr szervezett, és amelyen állítólag elhangzott: „vegyük tudomásul, hogy halálra vagyunk ítélve és minden módon irtanak bennünket”. A mondatot aztán a félrevezetés következő körében már Orosz József kérte számon a szereplőkön a Nap-keltében.
Ez a mondat, akárhol hangzik el, kétségkívül bizonyításra szorul. Amennyiben azonban a kimondója vagy a meghallgatója, netán az összejövetel szervezője leg-alább két érvet fel tud sorakoztatni annak bizonyítására, hogy jelenleg ez folyik a magyarság körében, a mondat elhangzását nem lehet vádként felhozni senki ellen. Sem pap ellen, sem rendező ellen. Ha azonban az, aki kimondta, vagy aki csak meghallgatta – tudjuk, a be nem jelentett tüntetés passzív résztvevője is bűnös és felelősségre vonható, meggumibotozható –, hátrálással, mentegetőzéssel, mellébeszéléssel védekezik, akkor a vád megáll. Jelen esetben egyik résztvevő, egyik megvádolt sem mondta azt – legalábbis a közreadott tájékoztatások szerint –, hogy igen, ez a helyzet, az egészségügy lezüllesztése, az iskolák bezárása, a kultúra elsorvasztása, és különösen a magyar föld elorzása, a szegény nép életének lehetetlenné tétele ezt a célt, a minden módon való lassú kiirtást szolgálja. Igen, a népirtás itt és most élő valóság. Így aztán a vádló, a nőiesen finom kézmozgású, puhakezű, és a meggyőződé-ses heteroszexuálisok szemében visszataszító Orosz József lett a győztes. Mert az alaptalanul megvádoltakban, az igaz mondatot kimondókban nem volt elég kurázsi őt az igazsággal szembesíteni.
Ehhez hasonló esetek naponta megtörténnek, méghozzá nemcsak a képernyőn, hanem az utcán, a hivatalokban, az általános érintkezésben is. Mert az emberek az Orosz Józsefek következő kérdésétől félnek, és a kérdésre adott nyílt, őszinte válaszuk következményeitől. Az Orosz Józsefek, a Bánók, a „politikai mikiegerek”, a Fodor Gáborok, a Szekeresek következő kérdése mindig ugyanaz: kik azok, akik által halálra vagyunk ítélve? Nevezze meg a vádlott! A vádlott, a politikailag nem korrekt szöveg kimondója azonban nem él ezzel a lehetőségével. Nem mer élni vele. Mert már benne is van egy végtelenül összekuszált lelkiállapotban, egy történelmileg fura helyzetben. Horogra került, úgy érzi. Létállapota ekkor a haléhoz hasonlít, amelyik még benne van a vízben, de már a szákban, és tudja, hogy akármikor kimerhetik a partra. A vádlottnak ilyenkor két esze fejlődik ki. Az egyik eszével tudja, hogy azt a választ várják tőle, hogy „a zsidók”, de ha ezt kimondja, antiszemitává válik és kiteszik az állásából, ha nem előbb, utóbb, másik eszével pedig a saját emlékezetét akarja eltörölni. Most azonnal meg kell győznie magát, hogy soha nem is gondolta így, hogyha újra provokálják, teljes meggyőződéssel mondhassa, hogy soha nem is gondolta így. A remegő fél-eszével úgy látja, hogy teljesen át kell alakulnia, olyan liberálissá kell válnia, amilyen liberális nincs is a világon. Minden kétely nélküli, minden nemzeti tulajdonságát levetkezett kozmopolitává, aki már az anyatejjel is ezt szívta magába. A szemköztiek csak nézik, mint egy hátára fordult bogarat. Óriási fölényben vannak. Gyors számvetést végez: ha azt mondja: a „kommunisták”, lecsaphatnak rá: – kik a kommunisták? – és ezzel is sokakat sért felettesei közül, ha a „liberálisokat” bigygyeszti ide, az majdnem ugyanaz, de mégis enyhébb, és ha a végén elismeri, hogy ő maga is liberális, akkor enyhít valamit a vádakon. Úgy dönt, de csak ezzel az emlékezeteltörlő féltekéjével, hogy ezt mondja. De nem mondja, mert nem mondhatja, mert Orosz–Bánó–Mikiegér lecsap rá. Most már csak a saját fajtáját szapulhatja. Tulajdonképpen ezért ültették a vádlottak padjára. Döfjön egyet a saját fajtájába. Féljen annyira az antiszemitizmus vádjától, hogy lealacsonyítja magát és a saját fajtáját. Dadognia kell. Dadog. S ekkor következik be a teljes összeomlás: letagadja az egészet. Ott sem volt, nem is hallotta, aki mondta, nem úgy mondta és főleg nem úgy gondolta. Nincs végveszélyben a magyarság. A magyarság? Mi az, hogy magyarság? Mi az, hogy nép? A magyarság virágzik, mindenki szabad, tele vagyunk pénzzel, abban az áruházláncban vásárolunk lejárt terméket, amelyikben tetszik. Mert jók nekünk azok a lejárt szavatosságú termékek, van bennük valami plusz. Értsük meg egymást. Mi, liberálisok – mondaná, de nem hagyják. És vesztesként, megbélyegzettként, saját fajtáját és saját magát is elárulóként hagyja ott a porondot, akár az utcán, akár a Nap-keltében, akár az Alkotmánybíróság folyosóján van ez a porond. Templom és temető is lehet porond – ez a liberalizmus.
Egy roggyant, megalázott ember távozik a helyszínről. Még akkor is, ha eredetileg valóban nem is gondolta úgy, hogy népünket a zsidók teszik tönkre kizárólag, hanem sok mindenki más, és magukat a magyarokat is beleértette. Volna, ha hagyták volna kifejteni. De megijedt. Mert vele szemben felállt a nagy vád, az antiszemitizmus nagy vádja, és tudta, tudja, hogy ha az rábizonyul, meg van semmisítve egzisztenciálisan, mindenoldalúan. Mert egy megnevezhetetlen, óriási, a háborús megtorlások emlékéből, az ötvenhatos akasztások, bebörtönzések voltaképpen nem is ismert, csak áttételesen lelkébe beszivárgó fenyegetéseiből táplálkozó hatalmas félelem rettent mindeneket, egy a lelkekre ránehezedő, alattomos félelem, amely mindenki számára, aki nem közvetlenül a két keze munkájából él, azaz nincs mit elvenni tőle, hanem az államtól, a hatalomtól függő, valamiképpen szelleminek nevezhető munkát végez – irányadó. Ez a huszadik század második felének a műve, az európai kultúra kioltója. A megnevezhetetlen szorongás, a nevesíthetetlen gyűlölet, egy bosszú, egy fölény, egy hatalom, amit csak demokráciának szabad nevezni.
Ilyenkor a szerencsétlen vádlott nem Orosz Józseffel, a puhakezűvel ül, áll szemben, hanem a megnevezhetetlen félelemmel, amelynek nevében valaki kérdez és valaki vádol. A világhatalom von felelősségre, téged, te kis ürge.
Ilyenkor akármekkora az erőkülönbség, akármekkora a fenyegetés, csak egy válasz jó: azt kell mondani, amit gondolunk. Nem szabad megengednünk, hogy ránk törjön a tudathasadás, azt kell mondani, ami a meggyőződésünk. Ha az, amit provokálnak, hát akkor az. Na és? Én így gondolom. Ez a szabad emberhez méltó válasz, és ez felszabadít.
Ez a dolog lényege. A mindenkori hatalom mindig és mindenütt azt akarja, hogy te ne merj önmagad lenni. Legyél konformista, találj ki olyan választ, amellyel megúszod, amely sejtésed szerint az ő szájuk íze szerinti lesz. Alakoskodj és hasonulj, fogadd el a korrekt beszéd, a liberális felfogás alapelemeit akkor is, ha másként gondolod, add fel önmagad. Előbb csak egy kisebb darabját, majd az egészet. Ez most korszakunk legegyetemesebb diktatúrája. Önfeladásra kényszeríteni a gondolkodó embert. Lehúzni és lenyomni. Olyanná tenni, mint amilyen a bamba tömeg, amelytől már a saját véleményalkotás képességét is elvették. Már nincs műveltsége, saját nemzeti kultúrája, hogy a dolgokról és a fennebb valókról véleményt alakítson ki. Legyen csak fogyasztó.
Tudnunk kell, hogy a vád, az antiszemitizmus vádja nem örök vád, nem maga az eredendő bűn, hanem történelmi termék, és az Orosz Józsefek kezében ráadásul átcímkézett bolti termék, eszköz, tudatipari laposfogó.
A következő cikkünkben ennek a világméretű szorongásnak és magának a jelenségnek a történetéből villantunk fel néhány mozzanatot.