Magyar Igazság és élet pártja

Az antiszemitizmus kérdéskörével a Lámpás tanfolyamok, előadások anyagaiként felvilágosítás és ismeretterjesztés céljából foglalkozunk, és mellesleg igyekszünk elfeledett, félretett tudományos, történeti és szociológiai munkákat, szerzőket és sorsokat is bemutatni. Ilyenként mindjárt élre kívánkozik egy zsidó származású magyar szerző, dr. Fejér Lajos, aki már a hitleri korszakban írta meg „Zsidóság” című, nagylélegzetű művét, és aztán a mauthauseni koncentrációs táborban pusztult el, annak ellenére, hogy a magyar jobboldal képviselői, köztük a később kivégzett Kolozsváry Borcsa Mihály közbenjártak a kiszabadítása érdekében. Fejér Lajos az egyik utolsó képviselője annak az irányzatnak, amelyik még ok-okozati összefüggésekben tárgyalja ezt a számára is súlyos kérdést, és munkájában majdnem kizárólag zsidó származású írók, történészek elemzéseire támaszkodik. Később ugyanígy jár el az orosz–zsidó viszony tárgyalója, Alexander Szolzsenyicin is.
Manapság, és különösen azóta, amióta az antiszemitizmus mint olyan, úgyszólván a legfontosabb témája lett mindennapi és politikai életünknek, a társadalmi, politikai, gazdasági kérdések tárgyalásából a kauzalitás teljesen hiányzik. Oka már semminek sincs. Csak okozat van, tény, amit ha keserves is, el kell fogadni, évtizedek óta az „ez van” világában élünk. Csakhogy ez nem élet, hanem talajt nem érő függés a semmiben, tudatsorvadásos kiszolgáltatottság, amire csak azoknak van szükségük, akik az okság nélküli létezésünkből busás hasznot húznak.
Az antiszemitizmusnak, a véres és eléggé el nem ítélhető pogromoknak, természetesen és nemcsak Fejér szerint, hanem azok szerint is (mint például Graetz, a zsidóság legnagyobbnak tartott történetírója), akik a kérdésről írnak, oka van. Először a kozákok kergették el az őket kiuzsorázó, kiszipolyozó zsidókat életterükből a XVI. században, és egyes források szerint több mint 200 ezer embert öltek meg a Hmelnyickij-féle felkelésben. A felelősség megállapításakor minden szerző megegyezik abban, hogy az adva lévő korszak és a hely urai, földbirtokosai, Ukrajna és Fehéroroszország területén a lengyel főnemesek és nagybirtokosok is bűnösök, akik kényelmük érdekében kiadták az adóbeszedést, a kocsmanyitási és pálinkafőzési engedélyeket a zsidóknak, akik aztán élve ezekkel a lehetőségekkel, rettenetesen kiszipolyozták a föld egyszerű (prosztij-paraszt) népét. Működésük nyomán, különösen rossz termések idején, éhínségek törtek ki, mert a gabona-uzsora keretében még a vetőmagot is elszedték a jobbágyoktól. Az éhező népben tehát gyilkos indulatok gyülemlettek össze, és ezek törtek ki kegyetlen formákban. Táplálta az indulatokat a népben a zsidók elkülönült életformája, idegen vallása és zárt életformája. Az a zsidóság, amellyel szemben az éhséglázadás kitört, nem a világnak Krisztust adó és aztán őt keresztre feszítő ószövetségi nép volt, hanem a talmudizmusba fagyott, végtelenül kegyetlen, és csak a pénzszerzésnek élő, minden más embert, urat és parasztot, keresztényt és pogányt megvető, magát kiválasztottnak tartó és felsőbbrendűnek érző kahal zsidóság. A talmudista kettősség, amely megtiltotta a zsidó becsapását, megkárosítását, de megengedte a goj bármilyen eszközzel való kifosztását, minthogy az a felsőbbrendűek szemében nem volt emberszámba vehető. A Talmud számos része nem más, mint agytorna a gojok kifosztásának módozataira és természetesen a zárt gettóéletforma fenntartására.
Ugyanakkor hatalmas teljesítmény, egy szétszórtságba került nép megmaradásának és genetikai adottságainak évezredeken át való megőrzése – és jelenleg világhatalmi pozícióba juttatása. Ellentmondást nem tűrő belső parancsuralom, esetenként a saját néptömegek tudatos feláldozása. Csak azért, hogy a kemény mag és a pénz megmaradjon a kahal vezetői – a ma bankárai? – kezében. Internacionalizmus és kozmopolitizmus kifelé, minden nacionalizmus üldözése, ha az más nemzetek nacionalizmusa, és faji összetartás befelé. Pontosan így írja le ezt a folyamatot Bartha Miklós, az elemző ma-gyar szociográfiai irodalom gyöngyszemében, a „Kazárföldön”-ben a XIX. század végének kárpátaljai viszonyait, a ruszin nép kiszolgáltatottságát együtt érzően bemutatva. A könyvecskét 1945-ben azonnal indexre tették, és csak a Magyar Fórum adta ki először 1994-ben.(?)
Természetesen sok más művet is indexre tettek, és sok írót, művet, alkotást zárnak ki a nyilvánosságból, hallgatnak el mélyen és következetesen ma is, és ennek következtében a ma élő nemzedékek, s különösen a plazákban ődöngő tömegek történelmi ismeretei módfelett fogyatékosak. Ők már nem is látják, hogy az okság kérdése ki van iktatva az agyukból. Mert okságnak nem szabad lenni, különben a nép belelátna a kártyákba. Nem arról van szó tehát, hogy a galíciai pogromokról, vagy a beáramlásról, a tiszaeszlári rituális gyilkosságról azért nem szabad beszélni, mert az sérti a mai, felülre került zsidóság önérzetét, hanem azért nem, mert lassanként minden okságon alapuló világos elemzés tiltva van, éspedig az uralomgyakorlás érdekében. Nem a szégyenről van szó, hanem a pénzről, a hatalomról, és adott esetben a privatizációról. Inkább nekünk, magyaroknak is megadják a lehetőséget, hogy válasszunk a múltunk méltóságosabb és szegényesebb elemei között, hirdessük magunkat a legősibb mezopotámiai népnek, sumérnak, és vessük el a „halszagúnak” mondott finn-ugor nyelvrokonságot. Holott nyilvánvaló, hogy a magyarság történetében, hosszú századokon át tartó vándorlásában, kultúrája és nyelve megteremtésében mindkét ág jelen van, mert jelen kell lennie. De ha van valamely nép, testvérnép, amelyet nekünk csak a legnagyobb tisztelettel szabad említenünk, akkor az a finn nép, amely 1939-ben a Téli Háborúban szembeszállt az orosz medvével, sikeresen megvédte tőle hazáját, és ma virágzik.
Ezzel azonban csak a manipuláció körmönfontságára mutattam rá, és nem a sumér–magyar kérdésben, vagy Árpád-házi királyaink és a Szent Korona kérdésében akartam igazságot tenni. Mint ahogy ennek az írásnak és a többi hasonlónak sem az igazságosztás a célja, hanem csak szerény hozzájárulás a kérdések elfogulatlan és tisztázó megítéléséhez. Antiszemitizmus? Beszélni róla anélkül, hogy a gyökereire rámutatnánk? Rávezetni egy társadalmat egy lápra anélkül, hogy csáklyát adnánk a kezébe, és dereglyéket bocsátanánk rendelkezésére? Az okság minden mögül feltörő kérdése nélkül, a történelmi nemzettudat és a befogadott népekhez való viszony kérdéseinek megvilágítása nélkül nem lehet élve maradni a globalizmus lápvilágában.
Antiszemitizmusról, mint a második világháború előtt és alatt felcsapó és Európán átsüvöltő, ok nélküli, egyes nemzetek – különösen a németek és a magyarok – bűneként felróható jelenségről beszélni csak akkor lehet, és egyes csoportokat, személyeket, alkotókat ma ennek nevében kiszorítani a közéletből, a tudományból és az irodalomból csak akkor lehet, ha az okság törvényeit kivesszük a gondolkodásból, és történelmi emlékezetünket kiköpjük, mint egy íztelen rágógumit. Azt a szempontot elfogadtatni egy társadalommal, hogy a kegyetlen, KZ-lágeres antiszemitizmusról ma azért kell állandósított holokausztünnepeken beszélni, és egyes embereket azért kell üldözni, az iskolákban azért nem szabad történelmet tanítani, vagy csonka történelmet előadni, az irodalomból a nép íróit kiszorítani, hogy az a KZ-lágeres világ vissza ne jöjjön. S ugyanezért kell ma törvényt hozni a holokauszttagadás ellen, és bebörtönözni egyes tagadókat, vagy tagadóknak minősített embereket, hogy ami elmúlt, leverték, meghalt, megölték, fel ne támadjon, az csak felejtéses, és csak olyan társadalomban lehetséges, amelyik az okság törvényeit is elvesztette.
Mert hát mi történt a múlt század húszas, harmincas, negyvenes éveiben? Hogyan alakult ki a hitlerizmus? Nem úgy-e, hogy a vesztes Németországot megalázták Versailles-ban, és az Osztrák–Magyar Monarchia tagjaként a magyarságot még inkább? Lehet-e ezt tagadni? És hogy kik tették? A franciák – mondják, és ez igaz. Amennyiben a franciákat nem vezette az orránál fogva egy szabadkőműves és zsidó csoport, amelyik a versailles-i és a Trianon palotai termeket elözönlötte és mindenbe beleszólt. A békekonferencia után vagy közben megalakult Népszövetség első elnöke zsidó volt. A francia köztársaság elnöke szintén. Az amerikai küldöttséget valójában egy Baruch nevű amerikai zsidó vezette, aki Wilson elnök legfőbb tanácsadója volt. De ez még nem minden.
A magyarországi zsidótörvények, például a most nagyon kárhoztatott „numerus clausus” bevezetése – már amennyire bevezették és nem játszották ki – egyáltalán nem ok nélkül, hanem a Károlyi-féle fullasztó, aljas zűrzavar és élősködés, majd a Kun Béla-féle értelmetlen és kegyetlen zsidó terror, az országos gyilkolás visszahatásaként lett bevezetve. Ezt egy berendezkedő rendszer veleszületett antiszemitizmusaként előadni csak a teljes összefüggés elhallgatásával lehet. S ugyanígy Németországban a német nemzet súlyos megalázása, gyarmatainak elvétele, a belső kulturális, gazdasági és politikai élet zsidók és kommunisták általi megszállása, egyes országrészek éhínsége nélkül szintén csak a dolog egyik oldala. Ez ugyanaz az egyoldalúság és okmellőzés, mint az oroszországi pogromok esetében történt.
Hitlerrel, a harmincas évek tagadhatatlan német felívelésében, építkezésében és fegyverkezésében, terrorjában és sodró belső lendületében – ezt Fejér Lajos tisztán vezeti le – egy új, egy másik „kiválasztott nép” jelent meg a színen. A germán, a német. Ezt nem az Isten választotta ki, hanem a Führer. Ilyenformán ezt a Nyugat politikusai soha nem vették észre, de a kahal igen. Csak a kahal tudta, hogy kiválasztott nép csak egy lehet a Földön. Mire a Nyugat rádöbbent a helyzet valóságára, ez az új kiválasztott nép ott állt talpig fegyverben. Elkezdődött a második világháború, amely a szenvedések özönét borította Európa népeire. De amikor mindezt számba vesszük, benne az ugyanúgy fájdalmas, tragikus, elfogadhatatlan zsidó áldozatokat, nem felejtkezhetünk meg arról, amit az egész történettudomány, de különösen a mi Padányi Viktorunk leírt és megírt, hogy a második világháborút Versailles-ban és Trianonban alapozták meg. Az úgynevezett „békeműben” közreműködők önzése, szerzési vágya, Németország gúzsbakötésének szándéka, s a magyarokkal szembeni igazságtalanság, egyáltalán a Versailles-ban teremtett európai állapot vezetett a második világháborúhoz. A Párizs környéki békekötésben kahal-cél valósult meg, s mint a szemtanúk leírták, rengeteg zsidó közreműködővel, magában a békekonferenciában is elképesztő történetekkel, korrupcióval, kéjnők felvonultatásával.
Ma nincs numerus clausus, ne is legyen. De van tandíj, és a szegény, vagy a csak jelenleg és tartósan nehezen élő magyar családok számára elviselhetetlen, elérhetetlen a méltó oktatás. El sem érik, a gyermek is eleve lemond róla. Ma súlyosabb rejtett numerus clausus sújtja a nem gazdag keresztény magyar gyermeket.
Hitler, Fejér Lajos nagyon találó megállapítása szerint, egy tőrőlmetszett marxista, zsidó, és a német népet kahal-szerűen öszszetartó programot talált fel. Diktatúrával, vaskézzel, szemben a németeket elözönlő zsidó túlnyomósággal. Ezzel, az egyetlen zsidó népmegtartó szabadalom lemásolásával, németbe átültetésével vívta ki a legtitkosabb és leghatalmasabb zsidó körök haragját. Ezt akkor persze nagyon kevesen ismerték fel, Fejér felismerte. A világ összes németjének összefogása faji, kiválasztottsági alapon – népi német, Volksdeutsch, az Uraltól a Skagerrakig – marxi gondolat, kahal-módszer. A lutheránus németben ez az eszme Luther Márton zsidóellenessége óta benne lakik. Ha az ember ezt számon tartja, még nem antiszemita, és nem jelenti azt, hogy helyesel bármilyen vérengzést, lágerba zárást, éheztetést, népirtást.
A Jóisten másképp döntött. A német nem kiválasztott nép. S a magyar sem az, de azért talán nem kell elpusztulnia a Kun Bélák és Aczél Györgyök miatt.

(Folytatjuk)