Múlt vasárnap az észak-lengyelországi Gdanskban állami újratemetés keretében örök nyugalomra helyezték a kommunista állambiztonság által éppen hetven esztendővel ezelőtt, mindössze tizenhét évesen kivégzett Danuta Siedzikównát. E bátor lány Inka álnéven ápolónőként részt vett a második világháború utáni antikommunista ellenállásban. Az újratemetési szentmisét a gdanski Mária-bazilikában tartották, ahonnan a halotti menet átvonult a városi katonai temetőbe. A szertartáson a legmagasabb rangú politikai vezetés is jelen volt: Andrzej Duda köztársasági elnök és Beata Szydlo miniszterelnök, mi több, Lech Walesa volt államfő is. Hát igen, Walesa részvétele szinte elvárható volt, hiszen ő egész életével Gdanskhoz kötődik, és a város híres öblének egyik kapujánál a mai napig működik egy kis irodája.
A temetésen több tízezer, valóban, nem tévedés: több tízezer ember volt jelen; a hatalmas tömeg nemzeti zászlók alatt vonult a bazilikától a temetőbe, és útközben azt a jelszót kiáltozta, hogy „Dicsőség és hála a hősöknek!” Ez a politikai demonstrációba hajló megmozdulás, amely mindvégig békésen zajlott, nekünk, magyaroknak már-már hihetetlen – hazánkban kikoptak a divatból az ilyen testvéri felvonulások. Talán a budapesti békemenetek voltak hasonlók. A 2006-os Kossuth téri tüntetéseket nem sorolhatom ide, hiszen azok az események korántsem voltak békések, sem testvériek, tekintettel a kegyetlen rendőri erőszakra.
Danuta Siedzikówna újratemetésén egykori harcostársáról, a negyvenkét évet élt Feliks Selmanowiczról is megemlékeztek, akit most post mortem alezredesi rangra emeltek. Ahogy az imént írtam, Danuta fedőneve Inka volt, Feliks pedig Zagonczyk néven vett részt az ellenállásban. Kettejüket ugyanazon a napon végezték ki a kommunisták, majd egy névtelen sírba dobták a testüket. Andrzej Duda elnök a sírnál mondott beszédében hangsúlyozta: az újratemetés nem Inka és Zagonczyk becsületét adja vissza, hiszen ők sohasem veszítették el azt. E szertartás valójában Lengyelország és a mai, a hősökről megfeledkezett polgárok becsületét szerzi vissza.
A második világháború utáni Lengyelországban folytatott kommunistaellenes fegyveres harc egész Európában egyedülálló. A legkiválóbb hazafiak, a földalatti szervezésű Honi Hadsereg (AK) katonái, akik a megszállás éveiben a nácik és persze a Vörös Hadsereg ellen harcoltak, 1945-ben minden megmaradt erejüket a szovjet zsarnokok és lengyel csatlós elvtársaik ellen fordították. Egyes lengyel vidékeken még 1948 elején is voltak fegyveres összetűzések – Magyarország addigra már régen elesett, hazánkban gátlástalanul hódíthatott a vörös pestis. A lengyel Honi Hadsereg katonái azért használtak álnevet (valódi polgári nevüket gondosan elhallgatva), hogy elfogásuk esetén ne lehessen kínzásokkal kiszedni belőlük a társak valódi nevét. Még a legnagyobb kínok közepette sem tehettek terhelő vallomást a bajtársaikra. A náci, illetve sztalinista gyilkosok ezt hamar megtanulták, ezért a szerencsétlen foglyokat már csak úgy „szórakozásból”, megszokásból kínozták, majd agyonlőtték őket.
Danuta Siedzikówna, azaz Inka 1943-ban, alig tizenöt évesen lett ápolónő a Honi Hadseregben, miután szülei életüket vesztették a nácik elleni harcban. A világháború lezárásakor a lány néhány hónapig polgári foglalkozást vállalt, munkahelye lett, de 1945 júniusában a szovjet Belügyi Népbiztosság, rettegett nevén NKVD letartóztatta. Volt harcostársainak sikerült kiszabadítaniuk a fogságból Inkát, de már nem tért vissza a munkahelyére, hiszen az egyenlő lett volna az újabb letartóztatással. Inkább úgy döntött, csatlakozik a hosszabb távra berendezkedő szovjetek, a kiépülő kommunista rendszer ellen harcoló szabadcsapatokhoz, az úgynevezett rendíthetetlen katonákhoz. 1946 júliusában Gdanskban letartóztatta őt a lengyel kommunista Biztonsági Hivatal (UB), amikor éppen gyógyszert és orvosi eszközöket szerzett be az egysége számára. A kihallgatások során brutálisan kínozták, de Inka semmit sem árult el a bajtársairól. A városi kerületi bíróság halálra ítélte. Hiába győzködték, Inka nem volt hajlandó aláírni a Boleslaw Bierut elnöknek címzett kegyelemkérő levelet. Néhány héttel később, augusztus 28-án hajnalban tarkólövéssel ölte meg őt a kivégzőosztag parancsnoka. Azért ő, mert a kivégzőosztagba vezényelt sorkatonák megtagadták a tűzparancsot. Halála előtt Inkának még sikerült kijuttatnia a börtönből egy üzenetet a harcostársai számára – a titkosírással körmölt rövid szöveg egyik mondata egész Lengyelországban szállóigévé vált: „Mondjátok meg a nagymamámnak, hogy úgy viselkedtem, ahogyan kell!”
A rendszerváltás után Inkát rehabilitálták. Az akkor még életben lévő Waclaw Krzyzanowski ügyészt, aki az 1946-os kirakatperben halálos ítéletet követelt a lány ellen, perbe fogták. A lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) kezdeményezte Krzyzanowski elítélését, de az illetékes bíróság ártatlannak nyilvánította őt. Inka és sorstársa, Zagonczyk földi maradványait az IPN munkatársai csak 2014-ben találták meg a gdanski katonai temetőben. Ez annak köszönhető, hogy az IPN öt évvel ezelőtt jelentős költségvetésű kutatási programot indított, amelynek célja a kommunista rezsim által kivégzett, majd névtelenül ismeretlen helyeken eltemetett áldozatok sírjainak feltárása. Az 1945 után meggyilkolt nemzeti ellenállókat a lengyel közbeszédben rendíthetetlen katonáknak nevezik. 2011 óta országszerte több mint hétszáz rendíthetetlen katona maradványaira bukkantak, és DNS-minták alapján sikerült név szerint azonosítani őket.
Véleményem szerint ez a kutatási folyamat rendkívül fontos. Lengyelországban az utóbbi években örvendetesen terjed a rendíthetetlen katonák kultusza. Döbbenetes számú ember emlékéről, végtisztességének megadásáról beszélünk: a történészek számításai szerint 1945 és 1947 között legkevesebb 120, legfeljebb 180 ezer lengyel hazafi harcolt a kommunista rezsim ellen, vagy vált a vörösök megtorlásának áldozatává. E kultuszt jelentősen fellendítette, hogy a tragikus sorsú köztársasági elnök, Lech Kaczynski 2011-ben kezdeményezte: március elsejét nyilvánítsák a rendíthetetlen katonák nemzeti ünnepnapjává, és a lengyel parlament ezt törvényerőre emelte. A lengyel nép egyébként is rendkívül fogékony a halottak emlékének ápolására. A temetőket gyönyörű rendben tartják – beleértve a már használaton kívüli első világháborús katonatemetőket is! – és szorgosan látogatják. Jóval szorgosabban, mint mi, magyarok… Egy közkeletű lengyel mondás szerint Lengyelországban halottnak jó lenni és kutyának. Akárhogyan is, halottak napja környékén nagy élmény egy lengyel temetőben sétálni.
Zsille Gábor
