Jeles napok, jeltelen ünnepek a diktatúrában – Pillanatképek a kommunista emlékezetpolitika valóságából
Dr. Bíró Zoltán, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) főigazgatója több alkalommal is kihangsúlyozta, hogy „az elmúlt 25 évben felnőtt új nemzedéknek már nemcsak a rendszerváltás eseményeiről, okairól, résztvevőiről, de a korábbi évek, évtizedek történelméről sincsenek megfelelő ismeretei. A tájékozatlanság pedig súlyos következményekkel járhat a jövőre, elsősorban a fiatalok sorsára nézve.” Éppen ezért az intézet egyik legfontosabb feladata, hogy a kutatók munkássága alapján feltárt dokumentumokat feldolgozzák, elemezzék, és nyilvánossá tegyék. Amint a főigazgató is leírta: „a rendszerváltás sem önmagában értelmezhető és értékelhető események sora, hanem egy nagyobb történelmi folyamatba illeszkedik. Így eredményes kutatás ez esetben is csak az előzmények és a következmények számításba vételével együtt képzelhető el. A feladat tehát nem korlátozódhat egy-két rendszerváltó év eseményeinek vizsgálatára”. 2013-ban kormányrendelettel jött létre RETÖRKI és már 2014-ben kiadták első kötetüket. Még az év decemberében konferenciát szerveztek Jeles napok és jeltelen ünnepek a diktatúrában címmel. Ez a kötet lényegében ennek a konferenciának az előadásait gyűjtötte egybe. Bár iskolásként csak 9 évet éltem a Kádár-érában, jól emlékszem, hogy márciusban összevonták az ünnepeket. Leminősítették március 15-ét, és mellé toldották 1919. március 21. a kommün – akkori szóhasználattal a Tanácsköztársaság – és április 4. ünneplését. Mindenkinek úttörőruhában kellett lennie, és egy vörös csillaggal borított mappát adtak a kezünkbe, hogy olvassuk fel március 21. eseményeit. Voltak diákok, akik ezt komolyan vették, mások nem igazán, inkább annak örültek, hogy elmaradnak az órák. A ’80-as években, a keresztelőkre többször nem mertek elmenni még a mezei párttagok sem, nehogy jelentsék róluk, hogy betették a templomba a lábukat.
Ünnepek… Szekér Nóra, a kötet társszerzője úgy véli, hogy egy diktatúra számára, amely uralni akarja az egyént és a közösséget egyaránt, uralkodni akart az ünnepek felett is. Viszont a társadalom hatalommal való szembenállása „sokszor a saját ünnepeihez való ragaszkodásban körvonalazódik.” Hiszen egy közösség saját hagyományaihoz való kötődése elválaszthatatlan az ünnepektől. Tehát egy társadalmat az ünnepei, az ünneplés formái igen sokrétűen jellemeznek.
Kukorelli István írta a könyv bevezető tanulmányát, amelyből megtudhatjuk, hogyan változott a rendszerváltozás során az ünnepek jelentősége. Tanár úr egy példával igazolta, hogy hosszabb távon helyre áll a rend a történelemben. Említi, hogy Vácott, a székesegyházzal szemben állították fel hajdanán és tudatosan a szovjet emlékművet. Ott tartották a nagy „kommunista” ünnepeket. Háttérben a Bazilikával. Ez is mutatja, hogy nem csupán megsemmisíteni akarták a múltat, hanem teremteni is akartak valami mást, egy hamis, szörnyű bálványt. A bálvány ledőlt, de helye még látszik a téren.
Albert Zoltán történész arról írt, hogy míg a kommunisták előszeretettel hangoztatták, hogy ők Petőfi és Táncsics örökösei, addig a rendőrök vegzálták azokat, akik március 15-én ünnepelni mertek. Még az is felvetődött, hogy március 15-ét mint nemzeti ünnepet betiltják. Az 1956-os forradalom leverése után március 15. félelmetessé vált a hatalom szemében. Kádár bábkormánya ’56 decemberében rendeletileg visszaadta március 15-e nemzeti ünnep rangját, de 1957-ben, öt nappal az ünnep előtt, mégis ismét munkanappá nyilvánították. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya 1966 januárjában javaslatot készített az 1967-es tavaszi ünnepségekről, a Forradalmi Ifjúság Hete megrendezésére. 1966 augusztusában a KISZ Titkársága a márciusi évfordulókat, április 4-ével összekötve, Forradalmi Ifjúsági Napok néven kívánta megszervezni. A cél nem volt más, mint szerves egységbe állítani 1848 és 1919 örökségét a jelennel – tehát a Kádár-rendszerrel. 1987. december közepén az MSZMP Politikai Bizottságának határozata szerint ismét piros betűs ünnep március 15., és csak az 1991. évi VIII. tv. emelte a Magyar Köztársaság nemzeti ünnepei közé március 15-ét, mint az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kezdetének, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napját.
Meghatódunk, miközben azokat a szemelvényeket olvassuk, melyeket Bank Barbara gyűjtött össze. Miért is? Mert bemutatja azokat a karácsonyi történeteket, melyeket ’45 után éltek át azok, akik hadifogságban vagy börtönben voltak. Az 1951-es recski karácsonyra Nyeste Zoltán így emlékezett vissza: „szenteste megvertek minket az ávósok. Majd megkérdezték, ki tud imádkozni. Többen jelentkeztek. Kiválasztották egy bajtársunkat. Azt letérdeltették s annak a Miatyánkot kellett fennhangon, összetett kézzel mondania. Nem tudom, mi történhetett, mert amíg a négy ávós hangosan röhögött, a barakk lakói csendesen együtt mondták az imát a térdeplő s közben külön is megvert emberrel. Az ávósok csendesebbek lettek, az ima pedig, amit lassan-lassan az egész barakk átvett és fennhangon mondott, erősödött. A Miatyánk vége felé már zúgott az egész barakk az imától. A négy ávós pedig szinte kisomfordált a barakkból, még a lakatot is csendben tették fel az ajtóra. Nem tudom, hogy megijedtek-e a barakk zúgásától, vagy csak megszólalt bennük valami régi emlék, amikor az édesanyjuk imádkozni tanította őket.”
És hogyan is ünnepelt az ÁVH? Erről Müller Rolf írt. Dolgozata bemutatja, hogy ez a hírhedt karhatalmi szervezet milyen ünnepeket érzett magáénak, és azt milyen formában ünnepelte meg. Megtudhatjuk, hogy az államvédelem figyelmét a legapróbb részlet sem kerülhette el. Ma talán viccesen hangzik, de még egy üresen hagyott operaházi szék is szemet szúrt nekik. No, mondjuk ne a Rigolettóra gondoljunk. Hanem arra, hogy 1949. január 31-én lajstromba kerültek mindazok, akik a köztársaság kikiáltásának harmadik évfordulójára szervezett díszelőadástól távol maradtak. Az összeírást elrendelő belügyminiszter, Kádár János az akkor még a tárcájához tartozó hatóság jelentésének – amelyen olyan hiányzók szerepeltek, mint Barankovics István, a Demokrata Néppárt elnöke vagy Somlay Artúr színművész – nagy jelentőséget tulajdonított, mert nyomban továbbküldte Rákosinak. Az erőszakszervek nemcsak együtt ünnepeltek díszalakulataik felvonultatásával, de az adott esemény háttérmunkálatai során is összedolgoztak. Aki nem vonult, az figyelt, jelentett, megfélemlített. Erre egy példa: 1950. május 1-jére készülve a vidéki rendőrfőkapitányok szigorúan titkos jelzéssel kapták meg a belügyminisztériumi ukázt az ünnepi rend fenntartására vonatkozóan. Így az ünnepség előtt már egy héttel ellenőrizték a „reakció” kedvelt találkozási, tartózkodási helyeit. Főleg a vendéglőket, kocsmákat. És a besúgókat is csatarendbe állították. A volt internáltak, rendőri felügyeletesek egy időre őrizetbe is kerültek. Az ünnepség előtti naptól megerősítették a pártházak, a szovjet emlékművek és a posták biztosítását. A szovjet emlékműveket május 1-je után is napokig díszőrök „vigyázták”, kiegészülve egy jóval kevésbé feltűnő segédcsapattal. Hiszen minden kiemelt objektumhoz civil ruhába öltöztetett nyomozókat is kivezényeltek.
„A totalitárius hatalom ünnepeit időben úgy szervezte meg, hogy az a teljes napot lefedje” – olvashatjuk Halmy Kundtól, aki a szakralitás pótlásának kísérletét mutatja be. Tehát délelőtt a hatalmat dicsőítő felvonulásokat szervezett, míg a délután a kikapcsolódásé volt. „Sör, virsli”. Akkortájt a városokat és a kisebb településeket vörös drapériák borították, sok tucat hangszóróból szólt a kommunista katonai induló egyvelege. A hatalom lényegi célja a felszín maradéktalan uralása volt. Cinikus doktrínája és befolyásának ereje nem mindenkire tudott hatni, de az élet látható, közösen érzékelhető szegmenseit teljesen lefedte. A színek, a harsogó zaj és a vonulás mellett a szocializmus térfelhasználása az, ami elemi erejű lenyomatokat hagyott maga után. Társadalomtudósok mondják, hogy a szocializálódás során az egyén belenevelődött a közösség térhasználatába, ami nemcsak biztonságot nyújtott, hanem szerepe volt az identitás kialakulásában. Erre egy példa, amiről Halmy is ír, hogy a népszokások térhasználata tükrözte a helyi társadalom belső struktúráját, kapcsolatrendszerét, sőt értékrendjét is. A kommunista hatalom pedig a nyilvános tér kihasználásával, teljes birtokbavételével nemcsak legitimálni szerette volna magát, hanem ez által igyekezett behatolni a magánszférába is. Vagyis csak minimális helyet hagyott a magánszférában. A hivatalos ceremóniák olyan formában zajlottak, amelynek kereteit minden addiginál jobban szabályozták, és forgatókönyvszerűen rögzítettek. A tanulmány kitér arra, hogy a totalitárius társadalmakban az emberek életét teljesen elárasztották az új ünnepi vagy éppen bürokratikus szertartások. Ezek rendszeresek voltak, és be nem tartásuk büntetéssel járhatott. Főleg egzisztenciális, munkahelyi presszióval járó fenyegetésekről volt szó. Tehát a kommunizmus egy teljesen mesterkélt világot próbált felépíteni, és mivel művi volt, hamis volt, ezt sokan megérezték.
A kötetben lévő tanulmányok egyformán elemzik a „tűrt”, a „tiltott” és a „támogatott” ünnepeket, képet adva ezzel a diktatúra identitástudatának önigazolási mechanizmusairól, annak félelmeivel és gyengeségeivel együtt.
(Jeles napok, jeltelen ünnepek a diktatúrában – Pillanatképek a kommunista emlékezetpolitika valóságából; Szerkesztette: Szekér Nóra és Nagymihály Zoltán. RETÖRKI-könyvek. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2015.)
M.A.
