Magyar Igazság és élet pártja

Oknyomozó elemzésünkben fordulóponthoz érkeztünk, a második világháború végéhez. Ekkor a világ addigi egyetlen antijudaista, s a háború végéhez közeledve egyre vadabbul és egyre kétségbeesettebben zsidóellenes és zsidóirtó hatalmát, a náci Németországot térdre kényszerítették. Az ország romokban hevert, városai lebombázva, népe megalázva, saját maga által is megtizedelve, töméntelen katona és civil halott, szögesdróttal körülfont fogolytáborok. A kérdés az volt – és erről a németek tudtak –, hogy életben hagyják-e a német nemzetet. A „Morgenthau-terv” szerint a németeket ki kell éheztetni, iparát nem szabad visszaállítani, és a megmaradt németekből csak egy mezőgazdasági termelésre korlátozódó, másodrendű szolganépet kell meghagyni. Morgenthau Roosevelt elnök egyik legbefolyásosabb zsidó tanácsadója volt. A fenyegetést a németeknek azért is komolyan kellett venniük, mert a szövetségesek casablancai értekezletén, 1943-ban, amelyen Sztalin ugyan nem vett részt, de az ott hozott határozatokat maradéktalanul helyeselte, azt határozta el a Három Nagy: Anglia, az USA és mint exilkormány és hadsereg, De Gaulle tábornok, hogy a frontokon – Sztalingrád után – már döntő fölényben lévő nagyhatalmak a háborút a végső megsemmisítésig, különalku, békekötés, fegyverszünet nélkül, Németország és a nácizmus végső és teljes megsemmisítéséig folytatják. Itt határozták el a normandiai partraszállást is. A háború ez előtt is kegyetlen és kíméletlen volt, és a koncentrációs táborok már léteztek, a német náci vezetés mindenre elszánt kegyetlensége azonban ez után a casablancai határozat után fejlődött fel az eszelősségig. A casablankai csúcstalálkozóval állt a német vezérkar elé, de a német nép elé is a maga teljességében a „vagy-vagy”, az élet vagy halál. A józan mérlegelés maradéka is ekkortól veszett ki belőlük. Megkezdődtek a nagyarányú bombázások, a Luftwaffe egyre kevésbé tudta megvédeni őket. Elvesztették olaj- és nyersanyag-lelőhelyeik nagy részét. Ekkor sejlett fel előttük Nürnberg, a dicstelen vég, s ekkor ültettek némelyek a fogukba ciánkapszulát, amelynek felnyitása azonnal végzett velük. Mindezt Padányi Viktor írja meg végtelen keserűséggel, korántsem a nácik mentegetése céljából, hanem a magyarság sorsa iránti feltétlen azonosulással az „A nagy tragédia” című művében.
A Morgenthau-terv a háború utáni általános kegyetlenkedéseket, a foglyokkal való végtelenül kegyetlen bánásmódot, a bosszúállásokat leszámítva, végül is nem valósult meg. Roosevelt elnök, aki már Jaltában is beteg volt, meghalt, utóda, Truman más emberekkel vette körül magát, és az előrelátó brit politika, az amerikaihoz képest mindig tanári minőségű birodalmi szemlélet, valószínűleg Winston Churchill tekintélyének bevetésével lebeszélte az amerikai zsidóság gyűlölettel eltelt vezetőit Németország és a német nép megsemmisítéséről. Amíg Roosevelt mániákusan Sztalin-barát és németgyűlölő volt, addig Churchill látta és egy pillanatra sem felejtette el, kivel áll szemben. Ha nem akarják, hogy a szovjetek a Csatornáig terjeszkedjenek, Németországot fenn kell tartani.
Mindezek következtében az a fajta antiszemitizmus, illetve az antiszemitizmusnak az a politikai küzdelemben és a társadalom vezetésében és átalakításában, a nagyhatalmi célok megvalósításában alkalmazott formája, amit ma ismerünk, azaz a politikai harc egyik csodafegyverének a használata még majdnem ismeretlen volt. A németek romeltakarítással foglalkoztak, az életükért küzdöttek, és komoly megbánás, magukba szállás is tapasztalható volt köreikben. Újjáépíteni és újrakezdeni minden európai nemzetnek keserves feladata volt. A nácik üldözése, felkutatása mindenütt folyt, megbüntettek, félretoltak, indexre tettek írókat, gondolkodókat kollaboráció miatt, de egyszerűen nevetséges lett volna téglahordás, élelmiszer-beszerzés közben antiszemitizmus vádjával illetni kisembereket. Magyarországon persze megoldották ezt is, jóformán az egész keresztény középosztálynak igazolóbizottság elé kellett állnia, s ott eldőlhetett, hogy kap-e munkát, folytathatja-e iparát vagy internálják, sőt bekerül az üldözöttek, a csendőrök, katonatisztek, grófok, hercegek, bárók rendjébe. De hát ez itt történt a szovjet megszállta országban, ahol még nem volt holokausztipar, csak Péter Gábor és néhány száz később ávós tisztté előlépő zsidó bosszúja.
Ugyanez az angol, francia és amerikai zónára osztott Nyugat-Németországban másképpen történt. A németek találtak, mert találhattak maguknak egy történelmi személyiséget, aki idős kora ellenére vállalta, hogy szembenéz a német múlttal, és kiemeli a félig már a sírban lévő nemzetét az életbe. Konrad Adenauer volt ez a férfi, és felnőtt mellé egy ugyancsak zseniális gazdasági építőmester, Ludwig Erhard, aki néhány év múlva megcsinálta a szociális piacgazdaságot, amelyből az élet nedveit a glo-balizmus piócáinak mindmáig nem sikerült teljesen kiszipolyozniuk. (Az utolsó képviselőjét, Stoiber bajor miniszterelnököt most rágják szét elevenen.)
Antiszemitizmus tekintetében, ahhoz képest ami ma történik, csend honolt Európában. Véres verésekkel, elképesztő kegyetlenséggel és halálos ítéletekkel folyt a nürnbergi per, az így kicsikart vallomásokat felhasználták, zajlottak az ugyancsak kegyetlen népbírósági tárgyalások Magyarországon, akasztottak és lámpavasra húztak keretlegényeket, és kiirtották a történelmi vezetőosztályt, de a holokauszt mint szó, még nem volt forgalomban, az auswitzi krematórium még nem füstölt, még nem látta senki, mert a szovjetek lezárták az egész környéket. Auswitz és környéke műveleti területté vált, építkeztek. Az élve maradottak emlékezéseiből egyelőre hiányzott a gázkamra és a krematórium. A zsidó áldozatok számáról is egészen más számadatok kerültek forgalomba, zsidó szerzők – mint pl. Braham amerikai történész – tollából. A katyini mészárlást is ekkor még a németekre fogta a KGB, s a Kijev melletti nagy zsidóirtásról, a Babij Jar-i tömegsírról mélyen hallgatott minden szövetséges. Hallgatott mindenki. A Titó partizánjai által lemészárolt 40 ezer délvidéki magyarról még a megmaradottak, a hozzátartozók is vacogva hallgattak. A Waffen SS kötelékében keményen harcoló ukrán ezredet, vagy tán hadosztályt, amely azzal a feltétellel tette le a fegyvert a szövetségesek előtt, hogy nem szolgáltatják ki, becsapták, kiszolgáltatták és mindőjüket kivégezték.
A világnak, Európának, s benne különösen nekünk, magyaroknak, nem a zsidókérdés volt a fő gondunk, noha egy zsidó négyesfogat uralkodott rajtunk (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai), hanem Sztalin. Egészen addig, amíg őkelme, nem tudni milyen indíték alapján, el nem kezdte egy új, zsidóellenes terv kivitelezését, egy zsidó orvosper formájában, s erre válaszul zsidó orvosai át nem segítették a pokolba. Tény, hogy Sztalin haláláig zsidó és nem zsidó egész Európában egyaránt a túlélésen törte a fejét. Sztalin halála nagy felszabadulás volt az egész világon, és nemcsak a remények napja kelt fel, hanem egy új, fellélegzős élet gyakorlati lehetősége is. Mondani sem kell, hogy ebben az ébredésben megint a nemzetközi zsidóság volt az első. Ekkor, az „Olvadás” éveiben, amelynek fő szószólója oroszul Ilja Ehrenburg szovjet-zsidó író volt, indult meg szerény és viszszafogott módon a holokausztkultúra, amelyből a kilencvenes évekre „holokausztipar” lett, és ekkor kezdett a már fizetőképes Németország jóvátételi, kártérítési juttatásaival párhuzamosan növekedni az áldozatszám. Az, amely jelenleg hatmilliónál tart.
Ott tartunk, hogy ezt a számot, valamint az áldozatok meggyilkolásának kifejlesztett körülményeit, tehát a gázkamrákat, a krematóriumokat, az üzemszerűvé tett népirtást megkérdőjelezni Európa több országában törvény tiltja.
Nem lehet kétségbe vonni, hogy a zsidó népirtás jelentőségében, egyediségében minden más népirtást, az örményekétől a kambodzsai népirtásig és az Afrikában most is folyó népirtásokig felülmúl. Nem is szabad velük egy lapon említeni, közben azonban folyik a palesztinok irtása, kiüldözése földjükről, és borzalmas háború, gyilkolászás történik Irakban.
A dolgoknak idáig jutásához iszonyú anyagi tőkére volt és van szükség. Ezt elsősorban az amerikai zsidó tőke, a filmipar, Hollywood és a sajtóba, könyvkiadásba, színházba és egyáltalán a szórakoztatásba fektetett, valamint egyre inkább a televí-ziózásba belenyomott és azt fenntartó roppant dollármennyiség fedezi. Az „Atlanti kultúra kibontakozásá”-nak korát éljük, ahogyan azt Molnár Tamás, a legnagyobb élő magyar filozófus a fenti cím alatt ragyogóan megírta. Az Atlanti kultúra az európai kultúra halálát jelenti. Mivel azonban a legtagoltabb földrész létfenntartását, megmaradását ma már nem gazdasági ereje, hanem egyes-egyedül kultúrája, kultúrájának sugárzóképessége jelenti, az európai kultúra vége egyben Európa végét is jelenti. Európának hivatása sincs más, minthogy ezt a kultúrát szétsugározza a világba. Shakespeare, Schiller, Goethe, Bach, Vivaldi, valamint Molnár Tamás, John Gielgood, Sir Laurence Olivier és Bessenyei Ferenc lehetnének a világítótornyai ennek a kultúrának, ezzel szemben mai urai azzal kecsegtetik, hogyha kultúráját elsorvasztva rátér egy atlantias elitjének nagyobb profitot termelő gazdálkodásra, még mint kiszolgáltatott és energiafüggő országcsoport is felvirágozhat. Miközben egyes népei elfogynak, kihalnak. Az egész úgynevezett atlanti kultúra az amerikai civilizáció, a végeredményben hagyomány nélküli fogyasztói szemlélet Európára átnyomásából áll. Az európai kultúra vegetál és áthatja a holokausztipar szelleme, mégpedig úgy, hogy ennek az új iparágnak a létezéséről beszélni sem szabad. A szabadság földrésze lemondott a szabadságról. Európa népei, tömegei legyenek hasonlatosak az Újvilág tömegeihez, amelyeket mindig áthat valami, de sohasem tudják, mi. Erre ügyelnek a tervezők és áthatási szakemberek a legjobban. Ezért van szükség a lámpástevékenységre, hogy valamit a nép is észrevegyen. Abban a pillanatban, amikor a nép észrevette, mi történik vele, megkezdődött a jótékony változás.
Az európai ember, a szemlélet átdolgozása, a holokauszttagadási törvényekig való eljuttatása évtizedeket és óriási ellenőrzött és irányított kulturális, vagy helyesebben inkább műsortermelést igényelt. Ha nincs holokausztipar, nem lehet elmondani az őszödi beszédet, nincs tévéostrom és nem lehet műveleti területté nyilvánítani a Kossuth teret.
A holokausztipar és benne az antiszemitizmus vádja uralmi fegyver, a hallgatásra és szolgálatra kényszerítés fegyvere. Erről azonban legközelebb.