Kiállítás a budaörsi Zichy majorban Kovács László emlékére
A kiállítás címében rejlő bibliai sugallat – „Közeledjetek az Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok” (Jak 4,8) – igencsak kijelöli a csoportos tárlat műveinek tematikáját. Az Ars Sacra tehát Budaörsön is folytatódott. Méghozzá azon alkotó előtt tisztelegve – Kovács László (1944–2006) életműve a kisvárosban már régen múzeumot-emlékházat érdemelne –, aki modern művészként az ég és a föld dolgait (az ősiséget éppúgy, mint a 20. századi ember szenvedését) megrázó képpéldázatokká emelte.
Rajzos mindentudásában ott volt a század lélegzete (Lépcsőház – Corpus, 1993; Fekete állat, 1995) és a mitológiai tudással ötvözött szellemiség mint léttapasztalat (Minotaurusz, 2004; Piros állat, 2001). Szerkezeti villódzásában, anyagszerelmét kinyilvánítva, gyakran nyúlt a bőrhöz (Dudás, 2003), a masszaként is súlyos kézzel merített papírhoz (Ördögbőr, 1997) és a föld földrengéses mosolyát, valamint kráterkínját repedések, pórusok, árkok közvetítésével involváló, vakolatként is fenséges homokhoz (stukkó, illetve sgraffitó technika), fatörmelékhez stb. (Régi temető, 1992; Cím nélkül, 2005; Piros állat; Lépcsőház). Nála az ősi hitvilág képzelmei a legmodernebb életérzésekkel keveredtek – képfilozófiája maga volt a töredék igazságával is megdicsőülő ember magatartás kátéja.
Ehhez az életműhöz akárcsak gondolatban is igazodni – a tárlat részvevői kivétel nélkül megtették – fölér egy dinamikájában is esendő vallomással. Mert így vagy úgy, tisztaságpróba. Hát még ha valaki képvalósággá és szoborvalósággá álmodta az egyszerre történelmi és magánérzelmeket vegyítő utat, az válik – megszenvedett tapasztalatával és technikai virtuozitásával – korunk látó gyermekévé, vagyis igazi művésszé. A festő Aknay János, Kis-Tóth Ferenc, Pálos Miklós, a grafikus Orci József és a szobrász Szlaukó László műveinek „ars sacra” karaktere nem akármilyen – a bensőt is kinyilvánító – vallomás ember és világ mai állapotáról.
Aknay János konstruktív létszemléletből eredő, ám a szakrális köröket is mélyen érintő piktúrája – alap a szentendreiség – a portrét szimbólummá emelő táblákon, megannyi variációban, ugyancsak hatásos eszköz az emberben lakozó jó szinte öntörvényű megmutatására (Festőangyal, 2008, 2011; Az író angyala – Lí. R. A., 2012). Diptichonjának is, a szentendrei homlokzatok, templomfalak reneszánsz élményt sugallnak, megvan a mélysége: az egymás megbecsülésében önmagunkat is jellemző találkozások emberi arca az egymáshoz tapadó színharmonizációs kristályok rendjében valósul meg (Kapcsolat, 2015).
Aknayval ellentétben, aki különböző díjak tulajdonosa, Orci József szinte ismeretlen a szakmában, ezért is hatalmas meglepetés itteni kollekciója. Novotny Tihamérnak, a tárlat rendezőjének köszönhető, hogy ez a nem mindennapi képzőművész – tőle szerepel a legtöbb mű – valódi nagyságában megmutatkozhatott. Érzékenysége, bravúros, az alakrajzot csaknem az absztraktig, absztrakt-groteszkig feszítő rajztudása mögött kozmikus bibliaismeret (Apokalipszis-látó, 1988; Golgota, 1989; Ábrahám, 1992) és a szeretet stációinak intenzív megélése rejtőzik (Feleségemnek és Feleségemnek; Ezüstpár; Mi ketten – mindhárom 2011). Deszka(kerítés)darabra pingált Ádám, Évája (2008) groteszk parafrázis a Paradicsomról, míg bravúrosan torzított Bohóc és rab (2011) című grafikája – Dubuffet csúfondárosságát visszhangozva – szétzilálódott korunk zűrzavarának hű tükre.
Pálos Miklós nagyméretű táblái (papír, olaj) ugyancsak meglepetésként hatnak. A Scan („Letapogatás”) 1–3 (2011, az utóbbi kettő 2015) című kompozíciók valójában a többszörösen fölhordott festék (vakarás stb.) színdinamikájában tobzódó absztrakt képek, ám lehetetlen nem észrevenni a hol erősebben, hol pislákolóbban világító fókusz központi elemét, a keresztet. A frottázs áttűnései, pontok, vonalak tűerdei késztetnek bennünket ámulatra? Azok is, hiszen a művész testét-lelkét beleadta az ábrázolás ilyetén eredményességébe. De még inkább a technikai bravúr mögött rejtező, s végül is épp általa kivilágló üzenet: a Krisztus kereszthalálával megváltott bűnösségünk sajgó sebe, illetve ami belőle következik: a megváltás mint legfőbb remény.
Kis-Tóth Ferenc hatalmas méretű alkotásai, noha nagyobb részük az irgalmatlan történelmet visszhangozza, szinte szakrális körökben mozgó példázatok az emberi szenvedésről. Jóllehet a 2015-ös Pléhkrisztus (A fák már tudják a jövőt) – a festmény közepében a fantasztikusan formált korpusz – bibliai sugallata nyilvánvaló, ám a többi vaslemez–fa tábla is hihetetlen érzékenységgel kapcsolja egybe, szinte vallási tartalmakká emelve, az ember és a történelem véghetetlen csatáját.
Egyetlen jól elhelyezett motívum elégséges arra – a Magyar kivándorlók itt maradt munkaeszközén (20. sz. eleje) a kubikos-talicska, a Nagyapám emlékére – A háborúban részt vett magyar hősök és áldozatok tiszteletére című képen pedig az ágyú (2015, illetve 2016) –, hogy bravúros szerkezetben tudtunkra adja, minő feszítettség rejlik a témában. A zöldesbarna színvilágú táblákkal szemben ott a ciklus negyedik darabja, az élénk (kék, vörös, sárga) színekkel sokkoló Bevándorlók sátrai a temetőben (2015). Ez utóbbi konstruktív kép-ítélet, amelyen nem az ideiglenes hajlékok, hanem a keresztek dominálnak.
A „fás” Szlaukó László gyönyörűen megformált szobrokkal van jelen (Ozirisz orsók 2011–2015). Elegánsan nyesett, olykor jelek díszítette bőrszalaggal átkötött vesszőnyalábok hirdetik a föld termékenységét, az organikus tájhaza természetes melegségében megbúvó kisebb-nagyobb ágak kalangyája közvetítette békét. Az ókori egyiptomi vallás egyik legfontosabb istene, a földművelés apostola természetesen minden ízében jelen van a különleges szobrokon. (Az egyiken a sarjadás, a jövő letéteményeseként zöldell a kinőtt fű.) De a szivar alakú szépséges fa–bőr plasztikák csónakot, ladikot is formáznak. Ahhoz, hogy értékeljük eme szobrokat, kell-e tudnunk, hogy Ozirisz és Amon isten bárkában állva kelt át az égi Níluson a túlvilágra? Nem föltétlen szükséges. Mert Szlaukó anyaghimnusza akarva-akaratlan mindezt közvetíti. (A képen Kis-Tóth Ferenc négy műve látható.)
Szakolczay Lajos
