Ez alatt az éves rovatcím alatt indítom meg sorozatomat 2010-ben. Korántsem azért, mert az előzőt, a „Budapest–Baja–Tel-Aviv”-ot kifáradtnak érzem. Magyarország izraeli, zsidó-amerikai, zsidó-orosz megszállásáról folyamatosan és hangosan kell beszélni, a vészharang kongatása sem maradhat abba, de az induló év különleges feladatokat, megragadható esélyeket és beteljesíthető reményeket hordoz. Legyen mostantól ez a létünket fenyegető megszállás nem mindig kimondott gondolattá, örökké velünk élő emlékeztetéssé, mint amilyen a trianoni volt annak idején: „..de mindig gondoljunk reá.” E mellett azt is észrevehetjük, hogy valami nagyon megváltozott a politikai életünkben, a nyilvánosságunkban. Erről a megszállásról már nem csak a sukorói kaszinóterv és más disznóságok kiderülése nyomán, hanem az élet, a dolgok, a történések természetes hömpölygése miatt is egészen másként vélekednek és beszélnek is az emberek. Könnyedén és szinte magától értetődően: ezek ilyenek. A minap az interneten láttam egy videót, amely a bank, a hitelezés, és a kamat kérdéseivel foglalkozott és amelyet készítői úgy tettek kelendőbbé, hogy elé biggyesztették: „most olvad el, amíg a Mazsihisz le nem tiltja.” Ez az odabökés maga többet elmond a viszonyokról, mint tíz vezércikk. Megvilágítja a pénz és az ember, a kiszolgáltatottság és a megszállás valós viszonylatait, cenzúráját és érdekhálózatait. Akár történt ilyen letiltás, akár nem – nyilván történt – a fricska egy egész rendszert és egy egész sötét hatalmi egyenlőtlenséget tár fel. Majdnem olyan erős felkiáltás, tiltakozás mint a „ruszkik, haza!” volt 1956. október huszonharmadikán. Csakhogy ennek nem az lesz a következménye, hogy néhány hónap múlva börtönbe vetik azt, aki ruszkik hazá”-t kiáltott a Rákóczi úton, hanem, hogy a megszállást abba kell hagyni és a holokausztmítosz továbbélésére épített pénzhatalmi túltengést és a vagyonosodásokat, privilégiumszerzéseket be kell fejezni. Egyes rádiók és televíziók még jajveszékelnek és egyes Vulgár urak még tépdesik a kaftánt a mellükön és százezredszer is felfestik a fasizmus-nácizmus visszatérésének a veszélyét, de a mindkét fél számára elfogadható együttélés nem halasztható tovább.

Koppenhágában összeültek a világ összes országának vezetői az ENSZ főtitkárának elnöklete alatt, s meg akartak egyezni a glóbuszt fenyegető időjárásváltozás kivédésének, elodázásának módjában, eszközeiben. Nem lett belőle semmi. Összevesztek, aztán majdnem kibékültek, aztán egymás szemébe nevettek és megegyeztek a tárgyalások folytatásában. Mert tárgyalni jó –nekik. Aki a déli féltekéről érkezik, megszabadul a hőségtől, aki északról utazik le délre, az lebarnul, és ha elég merész, és van nála védekezőeszköz, megmártózik a déli szenvedélyességben. Még a fenyegetettség jellegében sincs egyetértés. A számszerűségében és hangerejében kisebbségben lévő, de érvényes tudományos álláspont és az ezt valló vezetők szerint a baj csillagászati és földtörténetbe írott jellegű, kivédhetetlen, míg a másik szerint a bajt az ember okozza gázkibocsátásaival és a légkör szennyezésével, s ezért kivédhető és csökkenthető. Eme álláspont mögött tömegek, szenvedélyes tüntető hadak és természetesen komoly tudományos meggyőződések állnak. Meg statisztikák. Éppen ez teszi egy kicsit gyanússá ezt az álláspontot. A statisztikusok mögött lehet megrendelő a politika és a gazdasági érdekcsoport, és lehet a kettő együtt. Valójában azonban mindegy, mert a jelenség valódi. Kimegyek az utcára és látom, érzem, szagolom, vagy ki sem megyek se az utcára, se a kertbe, mert a jelenség beszorít a fűtött szobába. A fűtésemmel, ha parányi mértékben is, hozzájárulok ahhoz, hogy holnap se mehessek ki. A gond mindenképpen egyetemes. Az emberiség túléléséről van szó. Mi sem volna természetesebb, ha már egyszer globalista a rendszer, ha a tőke és a gondolat és az eszme szabadon áramlik, sőt röpke másodpercek alatt körbeszaladja a földtekét az eszme honoráriumösszege is, hogy a világ vezetői ebben a kérdésben egyezségre jussanak.