Liberálbolsi „elvtársaink” önjellemzéséhez hozzá tartozik ideológiájuknak az a sokat hangoztatott tétele, hogy nincs abszolút igazság, kinek-kinek megvan a magáé. Ez persze szoros összefüggésben áll az érdek fogalmának központivá tételével, hiszen nem az elvek, hanem az érdekek képviseletétől lesz szerintük valakinek igaza. Különösképpen természetesen annak, akinek, mint bársonyszékhez ragadt vagy legalábbis ragaszkodó miniszterelnökünk még karrierje kezdetén mondta volt, tőkeerejével arányosan nagyobb az érdekérvényesítő képessége. Mindebből nyilvánvalóan következik a kettős mérce következetes alkalmazása.
Vagy inkább az, hogy csak egyféle mércét ismernek, a mércétlenség mércéjét. Akárcsak elvtárs létük virágkorában, amikor minden cselekedet helyességét, hitelességét és erkölcsösségét azon „mérték”: hasznos-e a szocializmusnak (vagyis a szocialistáknak, szociálliberálisoknak) vagy sem. Mindez a „pártosság és tudományosság” mint egymást nem kizáró, hanem feltételező fogalmak gránitszikla szilárdságú „elvi” alapján nyugodott. Vagyis már akkor is az erősebb kutya törvénye szerint, az erősebb joga, az „amit szabad Jupiternek...” hozzáállása alapján próbálták mindörökre berendezni a világot. Nem változott ez a gengszterváltás óta semmit. Nem is változhatott, mert még csak gengszterváltás sem volt. Hiszen a gengszterek jórészt ugyanazok maradtak, csak a támogatók változtak. Még azok sem feltétlenül. Számos esetben dörgölőznek a nagy posztszovjet orosz medve hátsójához is, sok dologban kedvére téve. Ugyanakkor van képük esélyegyenlőségről szónokolni, és olyan emberek (a társadalom döntő hányada) öngondoskodásáról, akiket ők tettek erre képtelenné. Ez, ha lehet, még kirívóbbb és kihívóbb, még felháborítóbb, mint amikor a „népköztársaság” idején a proletárdiktatúrát prédikálták, amely – úgymond – a többség számára demokrácia, a kisebbség számára diktatúra. Miközben mindenki tudta, ők a legjobban, hogy éppen fordítva van. Hasonlóképpen szembeszökő, sőt bicskanyitogató, de egyben önleleplező is, amikor a „szubjektív igazság” nevében összemossák a gyilkost és az áldozatot, a kínzót és a kínzottat, a hóhért és a mártírt. Nem zavarja őket, hogy ezt mindig a gyilkosok, kínzók, hóhérok tették, valahányszor lelepleződött az ilyen szereposztás szerint polarizálódott történelem folyamán, hogy ők melyik szerepet játszották? (A lelepleződés azért úgy tűnik, hogy kicsit kellemetlen nekik, azt próbálják az efféle faramuci ideológiával kivédeni.) A hazabeszélésnek persze ennél – látszatra – rafináltabb formáinál is kibújik a szög a zsákból. Erre példa annak a pár tucat, magát értelmiséginek tartó, az SZDSZ holdudvarához tartozó szabad madárnak (jómadárnak) a „reformokat” és a reformistákat” magasztaló levele, amelyben még az is megemlíttetik, hogy a derék és bátor „újítók” vállalták számos érdek megsértését is. Amit olyanoknak szoktak a javára írni, akik elvek jegyében cselekedve mellőzik néhány, az ország, a haza, a nemzet, a közösség boldogulásával szemben álló magánérdek tiszteletben tartását, mikor az előbbiek javára kell dönteniük. Csakhogy itt a kevesek profitérdekének álcázására nevezték reformoknak a népnyúzást, a lakosság sarcolását, sanyargatását (elvtársi kategóriával: az „elnyomást és kizsákmányolást”), és a történelmileg iskolázatlan tömegek hiszékenységével visszaélve nem átallotta a közélet összes rákfenéjét megtestesítő kormányfő a magyar történelem egyik legdicsőbb szakaszával, a reformkorral reklámozni magát és ezt az elvetemült garnitúrát. Hogy kik lehettek azok, akik ebben a ki tudja, hányadik orcátlan hazugságban nemcsak cinkosként, hanem tanácsadóként, „éceszgéberként” is közreműködtek, arra lehet egy pár tippünk. Ennek a remekbe sikerült levélnek az alapján is, amelynek aláíróiról az értelmiségiek tisztességes része kénytelen úgy nyilatkozni: „na, ha ezek értelmiségiek, akkor én nem vagyok az!” Alighanem hasonló a véleménye az MTA azon tagjainak is, akik ugyancsak nem voltak elragadtatva a „reformer” gazdasági miniszter, majd – csalással megválasztott – szabad demokrata pártelnök újító, úttörő nyilatkozataitól. Miszerint mindent, ami a tudósok munkájából nem hoz azonnal profitot, a földdel kell egyenlővé tenni, és akik az Akadémia tagjai közül valamit letettek az asztalra, azok már mind a föld alatt vannak. Talán ezért is adták voksukat – óriási többséggel -az elnökválasztáskor arra az ellenzéki tudósra, aki ezt az ellenzékiséget politikai szerepvállalással is bizonyította a „reformok” útjában álló Orbán-kormány oktatási minisztereként.
Kiss István
