Sosem volt elveszett párt a Szabad Demokraták Szövetsége. A nyolcvanas évek vége felé, amikor már előjöttek az első hullafoltok a bomló MSZMP testén, megjelent a színen az SZDSZ, és nagy csinnadrattával, pilvaxos hévvel előadta a rendszerváltó pártot. Nagy volt a siker, még a vájt fülűek egy része is hitt nekik, így aztán nagy hévvel, másodikként jutottak be a parlamentbe, igaz, csak ellenzékiként. Két évvel a rendszerváltás után szadeszék beleszagoltak a levegőbe, s észrevették (nem volt nehéz), hogy a népszerűtlen intézkedésekre kényszerülő kormánypártok elveszítették a lakosság nagy részének bizalmát. Amolyan nosztalgiaféle kezdődött el az országban a langyos, „biztonságos” Kádár-kor iránt. 1992-írtunk akkor. A szabad demokraták nem sokat vívódtak, pillanatokkal később összebútoroztak a megszépítő múltban sütkérező szocialistákkal, s máról holnapra felhagytak antikommunista szózataikkal. Tölgyessy Péter elnököt leváltották, helyére Pető Iván került és a hozzá hasonlók. Kilencvennégyben már együtt indult a két párt a parlamenti választásokon, különbség közöttük csak a gerincoszlop hajlékonyságában volt: a szocialistáké legalább megmaradt a régi... Nem untatom tovább évszámokkal az Olvasót, a haramiák köztudottan értenek egymás nyelvén, legalábbis egy ideig. Most viszont a magyar politika viharos tengerén elszakadt a vontatókötél a motoros és az uszály között. Szétesett az álomkoalíció. A szocialista hajóskapitány, Gyurcsány Ferenc zátonyra futtatta a párost, a lebukott hamiskártyás, Kóka János (SZDSZ) meg ott maradt a szeren- csétlen uszályon süllyedőfélben, s most ott vakarózik, talán másik motorost keres, amelyik elhúzza a kikötőig. A szabad demokraták némelyike most a Fideszben látja a megoldást, tőle remél túlélést, közös pontokról magyaráz, mentőcsónakot kér, árbocába kapaszkodna. Szánalmas.
P. Gy.
