Magyar Igazság és élet pártja

"Büszke vagyok, hogy olyan ország polgára lehetek, amelyben a miniszterelnök ugyanúgy bíróság elé kerülhet, mint bárki más" - jelentette ki Ehud Olmert izraeli kormányfő július 30-án. Ugyanekkor közölte azt is, hogy nem indul a Kadima Párt elnöki posztjáért a szeptember 17-i rendkívüli pártkongresszuson, és miniszterelnöki tisztéről is lemond. Valljuk meg, némiképp irigykedhetünk, mert nálunk sem a miniszterelnök, sem az oligarchia más tagja egyáltalán nem kerül bíróság elé, akármit kövessen is el. Bár azt nem tudom, arra is büszke lehet-e a távozó izraeli miniszterelnök, hogy országának négy utolsó kormányfője közül három ellen korrupció gyanújával eljárás folyt, amikor távoztak hivatalukból? Az egyik a három közül természetesen ő maga: a vádak szerint Olmert, amikor Jeruzsálem polgármestere volt, csúszópénzt fogadott el egy amerikai üzletembertől. Elődje, Ariel Saron, fiával együtt szintén korrupció gyanújába keveredett. Igaz, végül nem az ellene lefolytatott eljárás, hanem egy végzetes gutaütés vetett véget politikai pályájának és alighanem életének. (Bár mint tudjuk, még mindig kómában fekszik.) Benjamin Netanyahu, aki 1996 és 1999 között töltötte be a kormányfői posztot, viszont részben szintén azért vesztette el pártjának a támogatását, mert ő is korrupció gyanújába keveredett. Ehud Olmert egyébként immár az ötödik kormányfő Izraelben, akinek nem sikerült kitöltenie mandátumát. (Ami persze még mindig jobb, mint ha egy hitelét vesztett, közutálatnak örvendő ember foggal-körömmel ragaszkodik a hivatalához.)
No és hogy ki lesz az utód? A legtöbb esélye a külügyminiszternek, Tzipi Livninek van, de sokan emlegetik Saul Mofaz nevét is, aki korábban vezérkari főnök volt, most pedig közlekedési miniszter. (Úgy látszik, mindenütt így megy ez, hozzáértés nem kell, a politikai osztály tagjai akármilyen pozíciót betölthetnek.) De bármelyikük is nyeri el a pártelnöki és ezt követően nagy valószínűséggel a kormányfői posztot (a kettőt egyébként nem feltétlenül kell ugyanannak a személynek betöltenie, habár eddig ez volt a gyakorlat), egy pillanatig sem pihenhet a babérjain. Ugyanis pillanatnyilag úgy tűnik, a következő választások időpontja 2009 tavasza. A közvélemény-kutatások pedig a jobboldali Likud győzelmét jelzik előre, amelynek élén a poraiból ismét föltámadt Benjamin Netanjahu áll. Ehud Olmert népszerűsége az utóbbi időben jócskán megcsappant, és nem pusztán a korrupciós vádak miatt. Az ő számlájára írják a 2006-os, a Hezbollah szétzúzása céljával indított, de kudarcba fulladt háborút is. Hogyan lehetséges mégis, hogy Olmert, akit úgy az ellenzék, mint saját pártja soraiból régóta éles bírálatokkal illetnek, még mindig a helyén van? Nos, ugyanazért, amiért nálunk is felsorakozik az úgynevezett baloldal bárki mögé, csak nehogy "azorbánviktor visszajöjjön." Ha hiszik, ha nem, kedves olvasóim, az izraeli Munkáspártban, sőt a centristák soraiban is "Bibi" Netanjahu a mumus, akinek a hatalomra jutását mindenképpen meg kell akadályozni.
Mert bizony, az izraeli politikai életben is két tábor áll egymással szemben, amelyek között hatalmas, sőt egyre növekvő szakadék tátong. A Munkáspárt, illetve a baloldal a növekvő "demográfiai fenyegetésre" válaszul kiegyezne a palesztinokkal, míg a jobboldal semmiképpen sem. Magyarán arról van szó, hogy néhány évtized múltán a történelmi Palesztina területén többen lesznek az arabok, mint a zsidók, mivel az előbbiek körében jóval magasabb a népszaporulat. Mármost a Munkáspárt azzal érvel, hogy mielőbb létre kellene hozni a független palesztin államot, és akkor világosan elkülönülne egymástól a két nép, és mindegyik a maga államában alkotná a többséget. (Persze még ebben az esetben sem lenne tiszta a képlet, mert a mai Izrael lakosságának 20%-a arab nemzetiségű.) Ugyanis ha semmi sem változik, és a jelenlegi, teljesen zavaros politikai helyzet tartósan fönnáll, néhány évtized múlva a többségre jutott palesztinoknak semmi mást nem kell követelniük, mint választójogot egy egységes államban. Amit ha megkapnak, Izrael elveszíti zsidó jellegét, viszont ha megtagadják tőlük, Izrael nem lesz többé demokrácia - fejtette ki maga Ehud Olmert a zsidó állam legfőbb dilemmáját. Teljesen logikus érvelés, csakhogy a független palesztin állam létrehozásához a zsidóknak is olyan engedményeket kellene tenniük, amelyektől a Likud teljesen elzárkózik. Az izraeli jobboldal úgy véli, fenyegetőzésekkel, kardcsörtetéssel, háborúkkal, a palesztinok további kiéheztetésével és elnyomásával örök időkig fenntartható Izrael uralma az őshonos nép felett. Sőt, egyes szélsőséges erők az etnikai tisztogatástól sem riadnának vissza. Nem kell azonban meghatódnunk a Munkáspárt és általában az izraeli baloldal kompromisszumkészségétől sem. Hiszen ők is a "független" palesztin államot úgy képzelik el, hogy Kelet-Jeruzsálem Izrael fővárosa marad, a sok száz ciszjordániai zsidó telepet nem bontják le, az 1948-ban és azóta elűzött, immár 4-5 milliósra duzzadt palesztin lakosság hazatéréséről pedig hallani sem akarnak. Vagyis lenne egy nagy és erős Izrael, mellette pedig egy neki kiszolgáltatott, gyenge, négy-öt területi egységre (bantusztánra, ahogy a dél-afrikai példa alapján emlegetik) osztott, vegetáló félautonóm palesztin államféleség. Ezen az alapon megegyezés aligha fog születni.
Az új izraeli miniszterelnöknek mindenesetre meglehetősen rövid ideje van arra, hogy a választásokig hátralévő időben "felépítse önmagát", és a Kadima Párt, a Munkáspárttal együtt vereséget mérjen Benjamin Netanjahura. Aki ha újból hatalomra kerül, minden bizonnyal a jelenleginél is agresszívabb politikát folytat majd a palesztinokkal szemben. Teheti, hiszen az USA következő elnöke - bárki lesz is az - szilárdan mögötte áll majd. Pedig jó lenne, ha akár az amerikaiak, akár egy nagy formátumú izraeli politikus megértetné végre a zsidó állam lakóival: hosszabb távon Izrael nem lehet demokratikus és zsidó jellegű is egyszerre. Nem lehet egyszerre mindent akarni: a "bibliai" területek fölötti uralmat is, meg a demokráciát is. A cionizmus alapvető ellentmondása mielőbbi feloldásra vár. 
Zábori László