Először is, ha Magyarország, a magyar kormány és a magyar diplomácia sarokba szorításáról van szó, a szomszédos államok ötletekben kifogyhatatlanok. Az akció közben nem váltanak irányt, inkább a nyomás állandó fokozására törekednek. S ami náluk természetes, az ország legfontosabb vezetői egységben cselekednek. Másodszor, az EU egyelőre nem lép, sőt egy-két pofont is elvisel, de – vélhetően a konfliktus kiszélesedésétől tartva – még a schengeni egyezmény megsértését sem torolja meg. A hangsúly itt azon van, hogy „egyelőre”. Az EU magatartásának megváltozása nem lehetetlen. Nemcsak azért, mert a szlovákokat nem ítélte el, hanem mert nem dicsérte őket. Pontosabban, nem adott felmentést. Így a játszma, függőben maradt. Folytatása következhet. S végül, Magyarország, illetve a magyar kormány és a diplomácia tovább téblábol a korszakváltás határmezsgyéjén. Igaz, különösen a diplomácia, hogy a köztársasági elnökről, aki legmesszebb elment a változások útján, ne is szóljunk, egy sereg olyan lépést tett, amiről az elmúlt pár évben nem is álmodhattunk. Ennek ellenére, s ezt ki kell mondani, mindez immár nem elég.
Tegyük fel a kérdést, ami mindenki fejében ott motoszkál. Miért kellett oly sietve kormányfői találkozót kezdeményezni? Csupáncsak „a két ország közötti feszültség csökkentése érdekében”? Tudjuk, a politikában a kezdeményezés nagyon fontos. S ha a miniszterelnöki találkozón a felek között megegyezés születik a szlovák nyelvtörvény módosításáról, visszavonásáról, valamint a köztársasági elnököt ért, az EU-szabályokba ütköző inzultus miatt esedékes elégtételről, nos, ez visszaigazolná a szlovák felet mintegy felmentő kezdeményezést. Ha a magyar kezdeményezés a csilingelő fogadtatás ellenére nem tud ilyen, vagy ehhez lényegében hasonló eredményeket felmutatni, hát, akkor maradjon a feszültség.
Ha valaki egy pillanatra is kételkedett benne, mit jelent a korszakváltás a Kárpát-medencében élő magyarok viszonyrendszerében, s egyáltalán Magyarország és az utód-országok viszonyában, az most láthatja. A magyar-szlovák viszony fejleményei világossá tettek legalább három relációt.
Most van ugyanis az ideje annak, hogy a magyar kormány olyan átfogó kezdeményezést tegyen az EU politikai színterén, amit sem ott, sem a szomszédos országokban nem lehet lesöpörni az asztalról. Emlékezzünk csak! Magyarország EU-csatlakozását megelőző kétoldalú államközi szerződések tartalmaztak volna olyan magyar engedményeket, amelyek nyomán megalapozottnak minősíthetnénk az állandósuló, a kisebbségek sérelmére elkövetett megszorításokat? Dehogyis! Ha a záporozó kisebbségellenes intézkedések és a megalázó diplomáciai gesztusok másra nem, hát arra mégis jók lehetnek, hogy magyar ügyeinket összhangba hozzuk a korszakváltás követelményeivel. Mi lenne, ha a meglevő feszültségek csökkentése érdekében a teljes csomagot odatennénk az EU asztalára. Jó, nem követelünk határmódosítást, de a trianoni szerződést igazságtalannak tartjuk. Miután az elmúlt csaknem egy század alatt a szerződéssel elrontott helyzetet – elsősorban a szomszédok miatt – nem tudtuk teljes egészében tisztázni, most a megoldást, elkerülendő a robbanásveszélyt tartalmazó feszültségeket, az EU szintjén kell megkeresnünk. Nem az lenne a legjobb megoldás, ha a magyar kormány legalább az autonómia általa pártolt legfontosabb jellemzőivel megkínálná az európai partnereket? A VMDP szerint ez lenne a megoldás, hiszen egyszerre serkentene értelmes vitára, s a kisebbségi közösségek iránti elvszerű viszonyulásra.
Ágoston András
(VMDP Hírlevél)
