1953. január 24-én született író, gondolkodó, politikus – Csengey Dénes. 1972-ben hajózási szakközépiskolát végzett Budapesten. Ezután volt autószerelő, gépkocsirakodó, biztosítási ügynök, segédmunkás, képesítés nélküli tanító, üzemi népművelő.1977-83-ban elvégezte a KLTE magyar-történelem szakát Debrecenben. 1978-tól publikált. 1983-tól szabadfoglalkozású író. A Fiatal Írók József Attila körének titkára lett. 1984-ben családjával Keszthelyre költözött. Egy évvel később részt vett a magyar politikai ellenzék monori találkozóján rendezett tanácskozásán, majd 1987-ben a lakiteleki találkozó után kilencedmagával megalapította a Magyar Demokrata Fórumot. 1988-91 között a Hitel szerkesztőségének munkatársa, 1990-től a Magyar Demokrata Fórum országgyűlési képviselője volt. 1991. április 8-án otthonában, az orvosi jelentés szerint természetes úton (szívmegállás), mindössze 38 évesen elhunyt. A minden előjel nélküli hirtelen és túl korai és titokzatos halála hamar találgatások tárgya lett.
Két tavasz
Elhangzott 1989. március 15-én a televízió lépcsőjén
(részletek)
Ünneplő honfitársaim! Barátaim! Magyarország polgárai!
Ebben a hazában ma egy meghasadt nemzet él. A beismerő vallomást nem is én teszem –ösztöneink működése régen elárult bennünket. Boldogabb országokban a nemzeti ünnep alkalom az emelkedett emlékezésre, itt Magyarországon azonban, valahányszor egy jeles történelmi nap évfordulója közeledik, szemerkélni kezd, majd bővebben is megered az aggodalmak esője, megérkeznek a gyomorgörcsök, erősítést kapnak az utcai járőrosztagok, elhangoznak a fenyegető jóslatok. Mintha az volna a legvalószínűbb, hogy valami súlyos baj ér minket, ünnepre készülőket. Így történt, ilyen betegesen történt ez az idén is És éppen itt, ahol most állunk, éppen a Szabadság téren csoportosultak legsűrűbben az előzetes aggodalmak. Sokan azt hitték, vagy azt akarták elhitetni, hogy ide, a Magyar Televízió székházához egy ostromló tömeg készülődik, a fenyegetés és a rombolás szellemétől vezérelve.
Mondjuk ki együtt fennhangon, hogy ez nem igaz! Mondjuk ki együtt fennhangon, hogy rosszul ismernek bennünket azok, akik azt hiszik, hogy dúlásban és pusztításban leljük örömünket! Tőlünk ne féltse senki a televíziót! Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk! És ugyanígy senki ne féltse tőlünk Magyarországot! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk.
Elég időnk volt megtanulni, hogy ebben az országban végül mindent mi fizetünk meg, legyen az egy szétlőtt ház, egy bezúzott ablak, vagy egy elkótyavetyélt hitelösszeg.
És most, barátaim, itt az ideje, hogy elfordítsuk figyelmünket az előjátékok rosszízű részleteiről. Itt az ideje, hogy végre elmosolyodjunk, abban a biztos tudatban, hogy ez itt Magyarország, mi itthon vagyunk, és amikor az ország jövőjéről beszélünk, arról beszélünk, ami a miénk.
Azért vonultunk ide, hogy ezt most külön, erős hangsúllyal a Magyar Televízióról is elmondjuk. Ki akarjuk nyilvánítani, hogy a televízió a nemzet tulajdona, és azt is, hogy e tulajdonjogot a jövőben érvényesíteni kívánjuk…
Elsőbbséget a nemzeti kultúra értékeinek, teret az európai tájékozódásnak! A történelmi bűnök és meghurcoltatások nyilvános feltárását, ítéletet, rehabilitációt és megbocsátást. Nemzeti megújulási programot! Ezek a követeléseink, barátaim! De nem azért vonultunk ide,hogy falakkal feleseljünk. Azt akarjuk, hogy követeléseinkről haladéktalanul, már a legközelebbi napokban kezdődjenek nyilvános, mindannyiunk számára nyomon követhető tárgyalások.
Magyarország a miénk
Elhangzott az MDF miskolci szervezetének
1989. június 15-én tartott plenáris nagygyűlésén
(részletek)
Tisztelt Barátaim, honpolgáraim, gyászoló magyar testvéreim!
Nem tudom túltenni magamat azon a tényen, hogy egy temetés előestéjén gyűltünk itt ma össze. Nem tudom túltenni magamat azon a tényen, hogy azt a csendet,amivel felelnünk kellene az alkalomra, csak egy különös átok, egy magyar vagy kelet-európai átok avatta egyszerre politikai nagygyűléssé is.
Csendesen tudok csak megszólalni, égnek a gyertyák, és mi ökölbe szorított kézzel és kirabolt tekintettel nézhetünk itt most egymással szembe, mert akiknek a nevével összegyűltünk,már mind halottak, és nincs elég erőnk, és nincs elég tehetségünk ahhoz, hogy feltámasszuk őket.
A szavak itt túl könnyűnek tűnnek, pedig mégis ezt akarjuk: fel akarjuk támasztani őket magunkban, a saját szívünkben, hogy újra kezdhessük Magyarország történetét. Onnan, ahol ők abbahagyták, a hóhér kezén, mert most már látjuk, hogy onnan kell újra kezdeni.
Nem akarok harcos beszédet mondani, nemcsak a koporsók közelsége miatt, hanem azért is, mert egyre inkább úgy látszik, hogy most már nem is elsősorban az ellenfeleinkkel kell törődnünk, nem is elsősorban a diktatúra roncsaival kell törődnünk (amik úgy mállnak le rólunk napról napra, mint a kígyóról a kihízott bőr), nekünk most már magunkkal kell törődnünk, nekünk most már magunkban kell megtalálni a nemzet eszméjét. Úgy, ahogyan azt Nagy Imre és az ő mártír társai egy válságos pillanatban megtalálták magukban. Látjuk, napról napra látjuk, hogy ebben az országban már csak mi vagyunk igazi erő. Ahogyan a naptárban lapozunk, egyre közelebb a temetéshez, ahogy a gondolatunk közeledik egyre inkább ahhoz a néhány fekete koporsóhoz, annál jobban látjuk: ez a hatalom tőlünk már csak bocsánatot szeretne kérni. Egyre inkább látjuk azt, amint napról napra dobnak oda nekünk valamit: dobják oda sorban a beismerő vallomásokat annak reményében, hogy még elfogadjuk őket, hogy még nem késtek el vele.
Nem én vagyok az egyetlen, akibe pici keserű szájízt loptak ezek a nagyon pontosan időzített hirtelen felfedezések Nagy Imrével kapcsolatban. Nem én voltam az egyetlen, akinek picit összeszorult a gyomra, akinek picit el kellett nyomnia az undorodását, amikor azt hallotta, hogy az MSZMP újból alapító tagjának tekinti azt a Nagy Imrét, akit holnap 31 évvel ezelőtt kivégeztek.
De hogy a hatalom is csak ezt tudja mondani, de hogy az MSZMP is csak ezt tudja mondani, és minden hivatalos szerv ezt tudja mondani, éppen ez mutatja meg a pillanat nagyságát. Éppen ez mutatja meg a holnapi nap nagyságát. Holnap a Hősök terén mindenki megvizsgáztatja a lelkiismeretét, és mindenki érzi azt: csak ott, csak ezen a helyen, csak ezen az alkalmon lehet igazi erkölcsi hitelt meríteni. Ezért ezen a napon nem helyénvalók a pártharcok, a tetemen való osztozkodások. Nem szabad huzakodásba, lökdösődésbe kezdenünk, mert el fogjuk ejteni a koporsót. Én azt mondanám, hogy még az MSZMP bűnbánó vezetőit se dobáljuk meg azonnal paradicsommal…Őket sem lehet elverni, de majd azután meg kell vizsgáztatni, hogy őszinték voltak-e a megbánó szavak, komoly volt-e, valódi volt-e ez a rehabilitálás. Mert ahol ártatlan kivégzettek vannak, ott bizonyára bűnösök is vannak. Ott bizonyára felelősök is vannak.
Egy félig lerombolt főváros után, halottak százai és ezrei után, kivégzettek százai után, a vádlottak padja nem maradhat üres. Nagy Imrééket már levezette róla az MSZMP reformvezetése, nagyon kíváncsian várjuk, kit fognak találni helyettük.
Minden felhívás, a Történelmi Igazságtétel Bizottság, a független pártok és mozgalmak felhívása is, de a parlament, a kormány felhívása is, a magyar egyházak felhívása is arra szólít fel, hogy 1989. június 16-a legyen a megbocsátás és a megbékélés ünnepe. Magam is azt kívánom, hogy a magyar népnek legyen elég ereje a megbocsátáshoz…Ahhoz is erőt kívánok, hogy vívjuk ki a végre szabad, független, demokratikus Magyarországot: mert ez a nép, amelyik még mindig fogságban érzi magát, nem lehet nagyszabású. Nem lehet nagylelkű. Az a nép, amelyiken meg-meglazulnak ugyan, de még mindig rajta vannak a sztalinizmus bilincsei, nem tud nagylelkű lenni, nem tud a megbocsátás magaslatára emelkedni. Ezért a demokráciához kell az erő: mert csak a szabadságunkkal együtt nyerhetjük el a megbocsátás képességét.
…Nagy Imre még 1956. október 23-án is azzal a szóval szólította meg a tömeget, hogy elvtársak. De azután ezen is túl tudta tenni magát, ahogyan a Bécsben, a bécsújhelyi jezsuiták által udvarhű ficsúrnak nevelt II. Rákóczi Ferenc az élete egy pillanatában tudta a népét választani Bécs helyett, és kiadni a Brezáni kiáltványt. Nagy Imre is eljutott erre a magaslatra. El tudta utasítani az egész addigi életét…
Igaz, hogy 18949. október 6-a után is volt terror, bosszúállás. Haynau azért mégsem volt magyar, Haynau azért mégsem volt tagja a Batthyány-kormánynak, Haynau azért mégsem mondta azt a magyar forradalomról, hogy az forradalom. Haynau 1848. március 15-én úgy gondolkodott a történetekről, mint október 6-án, és ennyiben Haynaut tisztelnünk kell, ahhoz képest, ahogyan Kádár Jánosra vagyunk kénytelenek gondolni…És ki kell mondanink Kádár János történelmi felelősségét még akkor is, ha a következő mondatot visszanyeljük, még akkor is, ha a következő mondatunk a lenyelt mondat helyett inkább az, hogy rendben van: szenvedjen ki nyugodtan a betegágyán. Úgy gondolom, hogy magában ezt a döntést már mindenki meghozta
